(De Quincey:
WRITINGS, XIII, 345.)
Kétszobányi pincemőhelyében fohásszal fordult
egyszer Paracelsus Istenhez - az õ
megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez -, hogy küldjön néki egy
tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tőz kósza árnyakat vetett.
Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát.
Olyannyira erõt vett rajta a kimerültség, hogy
meg is feledkezett az iménti kérésérõl. Már
eltőnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor
egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott,
felment az apró csigalépcsõn, és kinyitotta az
ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt.
Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig
egyetlen szót sem váltottak.
A mester törte meg a csendet.
- Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti
arcokra - mondta némi ünnepélyességgel. - De a tied más. Ki vagy hát, s mit
akarsz tõlemő
- Nem fontos a nevem - válaszolta a másik. - Három
nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék
lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.
Elõvett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek
arany hullott ki belõle. Mindezt a jobbjával
végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott.
Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében.
Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.
Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:
- Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kõnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít,
ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a
tanítványom, ha téged az arany érdekel.
- Nem érdekel az arany - válaszolta a másik. - Ez a
pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts
meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kõhöz
vezetõ úton.
Paracelsus megrágott minden szót:
- Az út maga a Kõ. A kiindulópont is a Kõ. Ha
ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.
A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a
hangja, amikor megszólalt:
- Hát mégis van célő
Paracelsus felnevetett.
- Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az
ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem
lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.
Csend lett, aztán megszólalt a férfi:
- Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha
hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg
legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy
rálépjek. Ám mielõtt útnak indulnánk,
bizonyítékot kérek.
- Mikor óhajtodő - kérdezte izgatottan Paracelsus.
- Máris - vágta rá hirtelen elhatározással a
tanítvány.
Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre
váltottak.
A fiú felemelte a magasba a rózsát.
- Az a hír járja rólad - mondotta
-, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból
a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész
életemet neked szánom.
- Nagyon hiszékeny vagy - mondta a mester. - Nekem
nem hiszékenység kell; én hitet akarok.
Hajthatatlan volt a másik.
- Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa
megsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.
Paracelsus kivette a kezébõl
a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
- Hiszékeny vagy - mondta. - Gondolod, hogy el tudom
pusztítani ezt a virágotő
- Bárki elpusztíthatja - válaszolta a tanítvány.
- Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk
a semmi birodalmábaő Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsõ
ember akár egy virágot vagy főszálat is elpusztíthatott volna a paradicsombanő
- Most nem a paradicsomban vagyunk - válaszolt
makacsul a fiú -; itt, a hold alatt, minden halandó.
Paracelsus talpra állt.
- Hát akkor hol vagyunkő Talán azt hiszed, hogy az
istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a paradicsom volnaő
Mi más a bőnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a paradicsomban vagyunkő
- Akkor is el lehet égetni a rózsát - mondta
kihívóan a tanítvány.
- Éppenséggel van még parázs a kandallóban - mondta
Paracelsus. - Ha most tőzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a
virágnak, s valóságos hamu lett belõle. Holott
én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik.
Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.
- Egyetlen szóvalő - furcsállotta a tanítvány. -
Hiszen kialudt már a tőz az olvasztókemencédben, s belepte a por a
lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsátő
Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.
- Kialudt már a tőz az olvasztókemencémben -
ismételte -, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a
szakaszán más eszközöket használok.
- Meg sem merem kérdezni, melyek azok - mondta a
másik álnokul avagy alázattal.
- Arról az eszközrõl
beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan
paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendõ
bőn eltakar a szemünk elõl. Arról a Szóról
beszélek, amelyre a Kabbala tudománya tanít bennünket.
A tanítvány ridegen válaszolt:
- Mutasd meg, kérlek, hogy tőnik el
s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá
vagy az Igét.
Eltőnõdött
Paracelsus. Majd így szólt:
- Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád,
hogy szemfényvesztõ káprázatról van szó. E
csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.
Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester
ekkor emelt hangon szólt hozzá:
- Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol
egy mester házába, s csodát követelsz tõleő
Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyető
Remegve felelt a fiú:
- Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát
azokra a hosszú esztendõkre kérlek, amelyeket
melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a
rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.
Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet
Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette.
Eltőnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tőnt a
pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerőséggel
csak ennyit mondott:
- Baselban minden doktor, minden patikus
csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem
kel többé életre.
Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán
látnok ez a Paracelsus, õ meg csak úgy
betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd
ama híres, bővös tudománya.
Letérdelt a mester elé, és így szólt:
- Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit
hiányzott belõlem, amit az Úr is megkövetelt a
hívõktõl. Hadd lássam még a hamut! Majd
ha megerõsödött a hitem, visszatérek,
tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.
Õszinte
szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idõs
mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendõ,
sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti
könyörület. Hisz ki õ, Johannes
Grisebach, hogy szentségtörõ
kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögöttő
Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább
magával vitte õket. Paracelsus kikísérte a lépcsõ aljáig, s azzal búcsúzott. hegy
mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.
Paracelsus egyedül maradt. Mielõtt
eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte
az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.
Scholz László fordítása