Azok, akik úrrá lettek a karma törvényén és elérték a megvilágosodást, választhatják azt, hogy életük után visszatérnek az emberi létbe, hogy másokat segítsenek. Tibetben a tizenharmadik századra nyúlik vissza az újjászületettek vagy tulkuk felismerése, amely mind a mai napig élő hagyomány. Amikor egy elismert mester meghal, pontos leírást ad arról, hogy hol fog újjászületni. Egyik közeli tanítványa vagy szellemi társa ezután álmot lát vagy látomása támad, amely megjövendöli a mester közeli újjászületését. Néha a tanítványok felkeresnek egy elismert, neves mestert, aki különös tehetséggel rendelkezik a tulkuk felismerésében. Ilyenkor ez a mester lát álmot vagy jelenik meg számára valami látomás, amely azután iránymutató lesz a tulku újjászületésének felkutatásában. Amikor rálelnek a gyermekre, ez a mester meghatározza, hogy valóban ő a reinkarnálódott mester. Ennek a hagyománynak az a célja, biztosítsa, hogy a felébredt mesterek bölcsességemlékezete nem vész el.
Egy újjászületett életének legfontosabb vonása, hogy a bölcsességemlékezetét örökli - öntudatra ébred, s ez valóságosságának igaz jele. Őszentsége, a dalai láma például elmondja, hogy már kora gyermekkorában minden nehézség nélkül képes volt megérteni a buddhista filozófiát és tanítást - ami különben nem könnyű feladat, s általában több évet igényel, hogy valaki elsajátítsa. A tulkukat nagy gonddal nevelik. Még mielőtt tanításuk elkezdődne, utasítják a szülőket, hogy különös gonddal foglalkozzanak a gyermekkel. Tanításuk sokkal szigorúbb és intenzívebb, mint a közönséges szerzeteseké, mivel sokkal többet is várnak tőlük. A tulkuk néha emlékeznek előző életeikre, vagy figyelemre méltó képességekről tesznek tanúságot. Mint a dalai láma mondja: "Teljesen természetes, hogy az újjászületett gyermekek emlékeznek tárgyakra, emberekre előző életeikből. Néhányan még a szent könyveket is idézni tudják, még mielőtt tanították volna nekik". Sok újjászületettnek kevesebb gyakorlatra és tanulásra van szüksége, mint másoknak.
Ilyen volt Rinpocse mestere, Dzsamjang Khjence is, akinek fiatalkorában nagyon szigorú tanára volt, ennélfogva igen magas követelményeket állított tanítványa elé. A fiúnak együtt kellett vele élnie remetelakjában, a hegyekben. Egyik reggel mestere elment a szomszédos faluba, hogy megtartson egy szertartást egy éppen meghalt emberért. Mielőtt elment, adott egy könyvet Rinpocse mesterének, amelynek "Mandzsusri neveinek felsorolása" volt a címe. "Estig tanuld ezt meg!" - ezekkel a szavakkal búcsúzott el. Az ifjú Khejence olyan volt, mint bármely gyerek, ahogy mestere kitette a lábát, játszani kezdett, egészen addig, amikor már a szomszédok is aggódni kezdtek, s dorgálták:" jobb lenne, ha elkezdenél tanulni, különben majd verés lesz a vége." Tudták, hogy milyen szigorú és hirtelen haragú volt a mester. Ő azonban oda sem hederített, csak játszott tovább. Végül már naplemente előtt, mikor tudta, hogy mestere hamarosan hazatér, átolvasta egyszer az egész szöveget. Majd, mikor megjött a mestere és kikérdezte, szóról-szóra felmondta az egész könyvet. Általában egyetlen mester sem adna ép ésszel ilyen feladatot egy gyermeknek. Azonban a tanító szíve legmélyén tudta, hogy Khjence Mandzsusrínek, a Bölcsesség buddhájának újjászületése, s a feladattal mintegy próbálta lépre csalni, hogy mutassa meg magát. Maga a gyermek azzal, hogy tiltakozás nélkül elfogadott egy ilyen nehéz feladatot, hallgatólagosan elismerte, hogy ki is ő. Később Khjence leírta önéletrajzában, hogy mestere - bár nem ismerte el - erősen az esemény hatása alá került.
Mi folytatódik a tulkuban? Pontosan az a személy, mint akinek az újjászületése? Igen is, meg nem is. Ugyanúgy el van kötelezve, és ugyanolyan indíttatása van, hogy segítsen mindenkin, de valójában nem ugyanaz az ember. Ami az egyik életről a másikra folytatódik, az az áldás, amit a keresztények "kegyelem"-nek hívnak. Az áldásnak és a kegyelemnek az átvitele pontosan szabályzott, és megfelel minden egymást követő kornak, az újjászületett mindig olyan módon jelenik meg, hogy a legjobban illeszkedjék a saját korában élő emberek karmájához, így tud a legtöbbet segíteni nekik. Az újjászületések rendszerének gazdagságát, hatásosságát és finomságát talán legmeghatóbban őszentsége, a dalai láma példázza. A buddhisták Avalokitesvara, a Végtelen Együttérzés buddhája megtestesüléseként tisztelik. Tibetben istenkirályként nevelkedett, részt vett a hagyományos gyakorlatban, megismerkedett elődeinek legfőbb tanításaival, s a tibeti hagyomány egyik legnagyobb élő mesterévé vált. Mégis az egész világ egyszerűségéről, hétköznapi külsejéről ismeri. A dalai lámát erősen foglalkoztatják a modern fizika, neurobiológia, pszichológia kutatásai, valamint a politika. Nézeteit, egyetemes felelősséget hordozó üzeneteit nemcsak a buddhisták fogadják el, hanem világszerte a különféle meggyőződést vallók is. Az erőszak-nélküliséghez való elkötelezettségéért, amelyet a tibeti népnek a kínaiaktól való függetlenségükért negyven éve tartó élethalál harcában tanúsított, 1989-ben Nobel-díjat kapott. Egy különösen háborgó időszakban példája bátorította a szabadságukért küzdő embereket a földünk valamennyi országában.
A dalai láma az egyik vezető szóvivője a környezet megőrzésének, fáradhatatlanul megpróbálja ráébreszteni embertársait önzésük, anyagias filozófiájuk veszélyességére. Az értelmiségiek, a vezetők mindenfelé tisztelik. Sok- sok mindenfajta , mindenféle nemzetiségű egyszerű ember életét a dalai láma magasztossága, sugárzása, öröme változtatta meg. A dalai láma nem más, mint az Együttérzés buddhájának arca, amelyet a veszélyeztetett emberiség felé fordít, Avalokitesvara újjászületése, aki nem csak Tibetért, nem csak buddhistaként, hanem az egész világért él, amely soha nem látott szükséget szenved a gyógyításban, az együttérzésben. Személye a béke iránti teljes elkötelezettség példája.

A nyugati világ számára meglepő lehet, hogy milyen sok újjászületett él Tibetben, s hogy nagy többségük mester, tudós, író, misztikus és szent lett, akik jelentősen hozzájárultak a buddhizmus tanításához, és Tibet társadalmában jelentős szerepet játszottak. Az újjászületések folyamata bizonyára nem korlátozódik csupán Tibetre, hanem minden országban, mindig megtörténik. A történelem során voltak kiemelkedő művészi zsenik, akik hatalmas szellemi erővel és humánus szemlélettel bírtak, segítették az emberiséget, hogy előbbre jusson az útján: Gandhi, Einstein, Abraham Lincoln, Teréz anya, Shakespeare, Szent Ferenc, Beethoven, Michelangeló, stb? Amikor a tibetiek ilyen emberekről hallanak, azt mondják, ők bodhiszattvák.
Amikor munkájukról, látomásaikról hallunk, megrendít a buddhák és mesterek hatalmas fejlődési folyamatának kiterjedtsége, amely elindítja az egész emberiség felszabadításának folyamatát, és jobbá teszi a világot.