AsztrálFény nyitóoldal
hirdetés
Pasizási tanácsok!
Kincsesbánya - ezotérikus írások Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.


Vissza a  témakörhöz

Tisztítótőz

Erre a kincsre eddig 8102 alkalommal voltak kíváncsiak.


Rengeteg teljesen szükségtelen félelmet, de még tényleges szenvedést is okoztak, akik a világot továbbra is nem létező mumusokról szóló buta történetekre tanítják, ahelyett, hogy az értelmet és a józan észt használnák. Az alaptalan és Istenkáromló hamis elmélet a pokol tüzéről többet ártott, mint előmozdítói gondolták, mert nemcsak a földön, hanem a síron túl is sok rosszat tettek. Hiszen az idők folyamán a "halott" ember is csak találkozik egy másikkal, aki sokkal jobban képzett nála, és az be fogja bizonyítani, hogy nincs oka félelemre, s hogy az új világban is van értelmes élet, amelyet élhet ugyanúgy, mint a régiben.
Fokról-fokra rájön majd, hogy léteznek új és általa ismert dolgok is. Hiszen az asztrális világban a vágyak és gondolatok látható formában jutnak kifejezésre, még akkor is, ha azok a formák leginkább azon szint finomabb anyagából vannak. Minél tovább halad az ember az asztrális életében, annál kifejezőbbé válnak ezek a képek, mert - gondoljuk csak meg - egyre inkább önmagába vonul vissza. Valamely inkarnáció egész periódusa alatt az Én valójában csak azzal foglalkozik, hogy kihelyeződik az anyagba, és onnan erőfeszítései eredményeivel térjen újra vissza.
Ha egy embert valaki arra kérne, hogy életét szimbolikusan ábrázolja, akkor legvalószínőbb, hogy egyenes vonalat húzna, amely a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Azonban, aki teozófiát tanult, sokkal inkább egy óriás ellipszisként képzelné el életét, amely a mentális síkon az Én-től indulna ki, és ugyanoda térne vissza hozzá.
A vonal a mentális világ alsó részébe és azután az asztrálisba ereszkedne le. Az ellipszis vonalának csak aránylag egy kis része érné el a fizikai szintet, s a vonal igen hamar az asztrális és mentális szintre térne vissza. A fizikai élet tehát a hajlat azon kis részével jelölhető, amely az alatt a vonal alatt helyezkedik el, mely a határt képezi az asztrális és fizikai szint között. A születés és halál pedig csak egyszerően az ellipszis két metszőpontján lenne jelölhető. Ebből kitőnik, hogy a két metszőpont semmiképpen sem lehet az egésznek a legfontosabb pontja.
A valódi középpont az Ego-tól legtávolabb eső ún. fordulópont lenne, amelyet az asztronómiában Aphelion-nak neveznek. Ez sem a születés, sem a halál, hanem a fizikai lét közepe lenne, amely az a pont, ahol az Én lefelé haladó ereje kimerült, és megkezdődik az önmagába való visszatérés hosszú folyamata. Fokról-fokra megtanulja gondolatait felfelé irányítani, egyre kevésbé fontos már a fizikai test, és végül teljesen leveti azt.
Ezzel elkezdődik élete az asztrális síkon, de ennek egész időtartama alatt tovább folytatódik a visszahúzódás önmagába, aminek az az eredménye, hogy egyre kevésbé érdekli az alsóbbrendő asztrálanyag, amelyből a fizikai tárgyak asztrális másai vannak, és egyre inkább azzal a magasabb szintő asztrálanyaggal foglalkozik, amelyekből a gondolatformák épülnek fel amennyiben gondolatformák az asztrálszinten egyáltalán megjelennek. Élete egyre inkább a gondolati világban válik élessé, és az általa már lehagyott világ asztrális megfelelője elhalványul. Nem azért, mert az Ego megváltoztatta a tartózkodási helyét, hanem mert érdeklődésének középpontja áttolódott. De kívánságai, vágyai még mindig fennállnak, és az őt körülvevő formák nagyrészt ezeknek a kívánságoknak lesznek kifejezői. Zömében ezeknek fajtájától és milyenségétől fog függeni az, hogy boldog vagy boldogtalan lesz ott az életvitele.
Ennek az asztrál-életnek tanulmányozása igen sok etikai előírás okát és alapját teszi világosan érthetővé. A legtöbb ember elismeri, hogy a valakinek ártó vétkek határozottan és nyilvánvalóan helytelenek, igazságtalanok. De ugyanezek az emberek csodálkoznak azon, hogy az irigység, a győlölet, a becsvágy, az ambíció - mindaddig, amíg ezek nem nyernek szóban vagy tettekben megnyilatkozást - miért helytelenek és rosszakő - Egy pillantás az asztrális világba meggyőz minket arról, hogy azoknak, akik ilyen érzelmekhez kötődnek, ez a haláluk után rettenetes szenvedéseket okoz. Jobban megértjük ezt, ha egy-két tipikus asztrál-élet esetet vizsgálunk meg.
Először olyan embert vizsgálunk meg, aki teljesen hétköznapi, se nem különösen jó, se nem különösen rossz, szóval egyáltalán nem különleges. Ez az ember a halála után sem változik meg, a legfőbb jellemvonásai jellegtelenek maradnak. Így sem különös örömöt, sem rendkívüli bánatot nem fog érezni, s mivel egész életén keresztül semmilyen értelmes érdeklődési köre nem volt, az egész asztrális síkot egyhangúnak fogja találni. Hiszen ha semmi más érdeklődése nem volt, mint a pletyka, vagy a sport, ha az üzleten és az öltözködésen kívül más nem járt az eszében, akkor - ha már ezek a dolgok nem léteznek - valószínőleg rém unalmas lesz számára minden. De még rosszabb a helyzete az olyan embernek, akinek csak alacsonyabb szintő anyagi természető vágyai voltak, amelyeket csak fizikai síkon lehet kielégíteni. Gondoljanak csak egy alkoholistára, vagy egy kéjencre, Földi életében hatalmas szenvedély rabszolgája volt, amely a halál után is fennmarad, sőt a vágy erősebbé válik, mert a rezgéseknek már nem kell a nehézkes anyagi részecskéket mozgásba hozniuk, de annak a lehetősége, hogy ezt a borzalmasan erős szomjúságot vagy vágyat kielégítse, ki van zárva. A test, amelynek révén ezt csillapíthatná, már megszőnt. Amint látjuk, nem is olyan rossz jelkép a tisztító lángja az ilyen rettenetesen kínzó vágyak rezgéseire. Csak lassan és fokozatosan fognak ezek a vágyak önmagukban elhalni, és esetenként elég sokáig eltarthatnak, annyira, hogy az illetőnek kétség kívül szörnyő sorsa van. Mégis figyelembe kell vennünk ilyen esetekben két dolgot. Először is, ezt a sorsot az ember a saját hibája révén maga hozta létre, egyben saját felelősséggel határozta meg erősségét és időtartamát is. Ha még a földi életében legyőzte volna ezeket a vágyakat, azon erőfeszítései mértékének megfelelően kevesebbet érezne belőlük a halál után. Másodszor, ez az egyedüli módja e bőntől való megszabadulásnak. Ha egy alkoholistának vagy egy kéjencnek az életéből közvetlenül kellene a legközelebbi inkarnációjába átmennie, akkor ennek a tehernek a rabszolgájaként születne, amely kezdettől fogva uralná őt, és nem volna lehetősége, hogy ettől megszabaduljon. De mivel a vágy önmagában fokozatosan elhal, így az Ego az új életét már teher nélkül kezdheti el, s az a lélek, amely egyszer már egy ilyen kemény leckét kapott, minden lehető erőfeszítést meg fog tenni, hogy alsóbb tudathordozó eszközét visszatartsa az ilyen hiba ismétlésétől
Mindez már ismert volt a világ számára a klasszikus ókorban. Ezt világosan láthatjuk meg Tantalosz mítoszában, aki szenvedett, mert sohasem olthatta el égő szomját, mivel abban a pillanatban, amikor a víz elérte volna ajkát, az újból visszahúzódott. Sok bőn hoz magával ilyen, és ehhez hasonló, borzasztó eredményt, ha más formában is. Képzeljék csak el a zsugorit, mennyire szenved majd, ha aranyát nem halmozhatja, sőt, azt idegen kezek pazarlóan szétszórják. Vagy gondoljanak csak a féltékenynek a kínjaira, akinek az érzelmei most még erőteljesebbek, mint voltak a földön, de aki tudja, hogy már nem áll módjában közbeavatkozni. - Vagy emlékezzünk a görög mondavilág Sziszüphoszára, aki arra volt kárhoztatva, hogy egy nehéz sziklát görgessen fel a hegyre, s valahányszor már majdnem elérte a csúcsot, a szikla mindig visszagurult. Milyen találóan példázza ez az olyan embert, akinek a földön csak evilági törekvései voltak, egész becsvágyát az öncélú vágyak kovácsolása képezte, aminek egyenes következménye, hogy ezt kell folytatnia az asztrális világban is. A végsőkig kidolgozza magában önmagára vonatkozó legtökéletesebb elgondolásokat, csak azért, hogy rájöjjön, hogy mindebből semmit sem tud megvalósítani, mert már nem rendelkezik azzal a fizikai testtel, amellyel ezeket véghezvihetné. Reményei összeomlanak, de a szokás annyira belégyökeresedett, hogy újra és újra megpróbálja feljuttatni a sziklát az ambíció ugyanazon hegyére, mindaddig, míg a bőn ki nem merül. Akkor érti meg végre, hogy nem kell szikláját görgetnie, hadd nyugodjon az békében ott a domb alján.
Eddig hétköznapi emberek eseteit vizsgáltuk, vagy olyanokét, akik durva és önző vágyaikkal térnek el a hétköznapitól. Vizsgáljunk most meg olyanokat, akik a másik irányban különböznek, és akiknek érdeklődése lényegesen értelmesebb célok felé fordult. Ahhoz viszont, hogy egyáltalán megértsük, milyennek találja majd a halál utáni' életet, figyelembe kell vennünk, hogy az emberek nagy részében életének legtöbb idejét - és erejét - olyan munkára kell pazarolja, melyet igazán nem kedvel, de szükségesnek tart, hogy fenntarthassa magát és a tőle függőket. Nos, képzeljék magukat annak az embernek a helyébe, amikor az emésztő munka szükségessége elmúlt, amikor nem kell a megélhetésért küzdeni, mivel az asztráltestének sem élelemre, sem ruházatra, sem házra nincs szüksége. Ez az ember gyermekkora óta most fogja magát először szabadnak érezni, tehet, amit akar, minden idejét legkedvesebb foglalkozásaival töltheti természetesen csak addig a határig, ameddig ez fizikai test nélkül megtehető. Tegyük fel, hogy ennek az embernek a legfőbb öröme a zene volt. Nos, az asztrálszinten alkalma van a földön komponált minden nagyszerő muzsikát meghallgatni, sőt, a készsége is megvan ahhoz, hogy értékeit jobban felfogja és így sokkal több örömöt találjon bennük, mint életében, mert asztráltestében más és nagyszerő harmóniák nyilatkoznak meg előtte, melyek csekély befogadóképességő testi füleinkkel nem foghatók fel. Az, akinek a legfőbb szépséget a mővészet jelenti, a formákban és színekben az összes magasabbrendő szépségek között válogathat. Ha a természet szépségeit kedveli, úgy megteremtheti magának a lehetőséget, hogy gyors egymásutánban egyik helyről a másikra siessen, hogy gyönyörködhessen az elragadóan szép tájakban, míg ezt a fizikai életben csak hosszú utazásokkal érheti el. Ha nagy előszeretettel viseltetik a természettudományok, vagy a történelem iránt, úgy rendelkezésére állnak mind a könyvtárak, a laboratóriumok. Megnövekszik a kémiai, a biológiai tudományok iránti befogadóképessége, mert láthatja a külső és belső tevékenységeket, folyamatokat és összefüggéseket, sőt, ezek hatásait is megszemlélheti. Ezekhez még hozzájön az a csodálatos gyönyör, hogy ott semmilyen fáradtság nem lehetséges. Mindnyájan tudjuk, hogy amikor tanulmányainkban haladni akarunk, sokszor képtelenek vagyunk tovább folytatni, mert agyunk csak egy bizonyos mennyiségő erőfeszítésre képes. A másik világban azonban úgy tőnik, nem ismeretes az elfáradás. Mert hiszen a földön csak a fizikai agyunk fárad el, és nem az elménk.
Eddig egész idő alatt a pusztán önző kielégítésről beszéltem, még akkor is ha az ésszerő és intellektuális volt. Élnek azonban közöttünk olyanok, akiknek nem lenne elég, ha nem tehetnének valami ennél magasabb rendőt is, akiknek bármely életben a legnagyobb öröme az lenne, ha embertársaikat szolgálhatnák. Mi jót várhatnak ezek az emberek az asztrál-élettőlő - ők az emberbaráti tevékenykedéseiket sokkal aktívabban fogják ott gyakorolni, mint előzőleg, és kedvezőbb helyzetből, mivel nincsenek alávetve a fizikai test korlátozásainak. Ezrével vannak, akiket segíthetnek, és sokkal nagyobb bizonyossággal, hogy valóban képesek lesznek jót tenni, mint amit mi ebben az életben általában elérünk. Egyesek az általános jólétnek szentelik erőfeszítéseiket, mások különösen a saját családjuk vagy barátaik körében felmerülő esetekkel vannak elfoglalva, akár élők azok vagy holtak. Maga a szó, hogy "élő" vagy "halott", tulajdonképpen fordított értelmő. Ez egy figyelemre méltó értelem-megfordítás. Mert a valóságban mi, akik a fizikai testben létezünk, azaz abba be vagyunk zárva, bele vagyunk temetve, és abban gátoltak vagyunk, mi vagyunk sokkal inkább halottak, míg azok, akik ettől már megszabadultak, valóban élők, mert sokkal szabadabbak, kevésbé gátoltak és sokkal cselekvőképesebbek. Egy a magasabb életbe távozott anya gyakran őrködik gyermeke fölött, és valóságos őrangyalként vigyáz rá. A meghalt házastárs, pl. egy férj gyakran közelében marad bánkódó feleségének, és hálás, ha csak néha is sikerül benne tudatosítania, hogy erőben és szeretetben van mellette, mint korábban.
Most azonban ennek alapján sokan azt gondolhatják, ha mindez így van, akkor minél hamarabb meghalunk, annál jobb, hiszen ez a tudás már szinte csábít az öngyilkosságra. Ha Önök csak saját magukra gondolnának, akkor ez így is lenne. De ahogy kötelességeikre, Istenre, embertársaikra gondolnak, azonnal ellenkező megállapításra jutnak. Önök a földön egy bizonyos cél érdekében vannak. Olyan cél miatt, ami csak a fizikai szinten érhető el. A léleknek sok nehézséget kell legyőznie, sok korlátozást kell elviselnie, hogy ezt a földi inkarnációt elérje, és ezért nem szabad az erőfeszítéseket, mint szükségtelent eldobni. Az életösztön, a létfenntartás ösztöne isteni módon van belénk ültetve, és kötelességünk földi életünket olyan jól felhasználni, ahogy csak tudjuk, és olyan hosszú ideig fenntartani, ahogyan az csak lehetséges. Vannak leckék, melyeket csak a földi életben lehet megtanulni. Minél hamarabb megtanuljuk, annál hamarabb menekülünk meg annak a szükségességétől, hogy egy ugyanolyan korlátozott lehetőségő következő életbe térjünk vissza. Ezért nem merészelhet senki hamarabb véget vetni életének, mint ahogy annak eljött az ideje, bár valójában örülhet, ha elérkezik az időpont, mert beléphet a cselekvés és a munka felfrissülésének az időszakába. De minden, amiről Önöknek eddig meséltem, egészen jelentéktelen és fakó, ha összehasonlítjuk az azután következő ragyogó élettel, a mennyei világgal. Amiről eddig beszéltünk, az a tisztítótőz. A mennyei élet azonban, a szerzetesek álma, a poéták megénekelt végtelen gyönyöre nem álom, hanem élő, dicsőséges valóság. Az asztrál-élet némelyek számára boldogság, másoknak boldogtalanság - amilyet maguknak életükkel előkészítettek. De ami az után következik, az tökéletes beteljesülése mindenki számára annak a boldogságnak, melyet ki-ki megérdemelt.
Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék egy-két kérdést megvilágítani, melyek állandóan visszatérnek azok elméjébe, akik a következő életre vonatkozó információkat keresik. Egyik kérdés: képesek vagyunk-e ott továbbfejlődniő - Kétségtelenül, mivel az isteni terv törvénye a haladás. Az ember, aki ösztönei rabszolgája, csak akkor tud előrelépni, ha ösztöneit legyőzte. Ez még mindig a legjobb, amit ő jelen fejlődése fokári el tud érni. De a segítőkész, jó szándékú ember, aki az asztrál síkon ezt a feladatot teljesítette, olyan erőkkel és tulajdonságokkal fog visszatérni a földre, amelyekhez éppen önzetlen szeretetének a kifejtése révén jutott. A fejlődéssel kapcsolatban tehát ne legyenek kétségeink.
A másik gyakran feltett kérdés, hogy megtaláljuk-e és felismerjük-e a túlvilágon az előttünk meghalt szeretteinket. Biztosíthatom Önöket, hogy ez megtörténik. Miért ne ismernénk fel egymást, amikor a kölcsönös, egymás iránti vonzódásunk továbbra is fennáll - sőt mágnesként mőködik -, tehát hamarabb és biztosabban egyesülhetünk egymással, mint a földön. Előfordulhat, hogy valaki a földet már nagyon régen elhagyó szeretteink közül a mi asztrálvilágba való belépésünk idején már azt elhagyta, és belépett a mennyei világba. Ebben az esetben nekünk várnunk kell, amíg mi is oda bejutunk, ott azonban találkozni fogunk, tökéletesebben egyesülve, mint ahogy azt itt a földön elképzelni tudjuk. Legyenek meggyőződve, szeretteink nincsenek elveszve. Vagy az asztrál-síkon, vagy a mennyei világban, de találkozunk. Amíg az egymás iránti vonzódás fennáll, addig ez a találkozás biztos. Mert mind az életben, mind a halálban a szeretet a leghatalmasabb mozgatóereje a világmindenségnek.
Erre a magasabb életre nézve az irodalom megszámlálhatatlan alkotással szolgál. El kell olvasni az erre vonatkozó irodalmat pl. A Besant: "A halál és ami utána van". (Death and After), valamint "Az asztrális világ" (The Astral Plane) és "A halál másik oldala" (The Other Side of Death) címő könyveimet. Biztos, hogy megéri a fáradságot, hogy ezeket tanulmányozzuk, mert a tudás megszüntet minden halálfélelmet, és megkönnyíti az életet, mert megismerjük a célját és a végső kifejlését. A halál nem hoz szenvedést azok számára, akik valódi és önzetlen életet éltek. A régi latin közmondás: Mors janua vitae - a halál az élet kapuja - szó szerinti valóság. Kifejezi azt, ami a halál maga. Kapu egy teljesebb, magasabb létezéshez. Síron innen és túl az isteni törvény uralkodik, az Igazság törvénye, s mi magunk és szeretteink számára is rendületlenül bízhatunk az isteni törvény mőködésében.

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-01-18


Ennek az írásnak a tetszési indexe: 5   (1 értékelés alapján)
Kérlek értékeld ezt az írást , klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra,
majd a mehet gombra... köszönöm!

  

Vissza a  témakörhöz


AsztrálFény
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on! Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel.

AsztrálFény
AsztrálFény - ezoterikus parapszichológia
Ügyfélszolgálat, e-mail:info@asztralfeny.hu, telefon: 06-30 820-1008
© 1998 - Minden jog fenntartva!

Az AsztrálFény oldalak az Internet Explorer böngészőre vannak optimalizálva.

hirdetés


 
AsztrálFény nyitó oldal AsztrálFény nyitó oldal

 

Kedves Vendég!

Még nem vagy bejelentkezve.
»»
Bejelentkezés
««

Ha még nem vagy regisztrálva:
»»
Regisztráció
««

Jelenleg rajtad kívül
5 vendég
nézegeti az
AsztrálFény
oldalakat

 
Fent vagyunk a Facebook-on is!
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on!
Ha tetszik ez az oldal
ajáld másoknak is ...

 
Ezoterikus vallomás

Tartozom egy vallomással, mely jobban megvilágitja tetteim gyökereit. Évekkel ezelőtt volt egy "halálos" balesetem, ahol különleges dolgok játszódtak le bennem. Később volt egy aktív "Isten élményem", ami a történtek után nem tette kétségessé a számomra, hogy Isten létezik, hanem az lett a fontos a számomra, hogy hogyan szolgáljam.
 
 
Partnerprogram

  Pénz...
   Pénz...
    Pénz...
Partner program
Legyen a
partnerünk!

Keressen pénzt,
a mi segítségünkel!
»klikk...«
info@asztralfeny.hu