BEAVATÁSI SZABÁLYOK,
amiket 1912-ben Rudolf Steiner adott az Ezoterikus Iskola tanítványainak.

A következőkben leírjuk azokat a feltételeket, amik korunkban a beavatásra előkészülés alapját képezik. Ebben az irányban a külső, vagy a belső élet rendszabályai révén, de ilyen feltételek teljesítése nélkül fejlődés nem érhető el. Minden meditáció, koncentráció és más gyakorlat értéktelenné, sőt bizonyos szempontból károssá is válik, ha az életet nem a jelzett feltételek szerint rendezzük. Nem arról van szó, erőket adni az embernek: a benne már meglévők fejleszthetők csak ki. Maguktól ezek nem fejlődnek, mivel külső és belső akadályok állják útjukat. A külső akadályokat az itt következő életszabályok küszöbölik ki. A belsőket a meditációra és a koncentrációra vonatkozó sajátos útmutatások.

1. Az első feltétel abban áll, hogy tökéletesen világos gondolatot valósítunk meg. Evégből, ha a napnak csak rövid idejében is, legalább öt percre (ha több, annál jobb) szabaduljunk meg a gondolatok lidércfényszerő rendnélküli fellobbanásától. Gondolatvilágunk uraivá kell válnunk. Nem vagyunk urai, ha külső helyzetek, foglalkozás, vagy bármilyen tradíció, társadalmi kapcsolatok, sőt, akár egy meghatározott néphez tartozás, vagy a nap különleges pillanatainak igényei, egy meghatározott feladaton kell túljutni stb., hozzák magukkal egy bizonyos fajtájú gondolat szükségességét és kifejtésének módját. A fenti rövid idő során tehát szabad akaratból vessük ki a lélekből a gondolatok közönségesen megszokott menetét és saját iniciatívából egy egyetlen gondolatot helyezzünk középpontjába. Ne higgyük, hogy ennek fennkölt és érdekes gondolatnak kell lennie. Az, amit belső vonatkozásban el kell érni, még inkább sikerül, ha kezdettől fogva súlyt helyezünk rá, hogy valamilyen lehető legkevésbé érdekes témát válasszunk. Ily módon inkább ösztönözzük a gondolkozás autonóm erejét, - s ez az, ami fontos -, míg egy érdekes téma maga az, ami magával rántja a gondolkozást. Jobb, ha a gondolkozás feletti uralomnak ezt a gyakorlatát inkább "a gombostő" témájával, mintsem a "Nagy Napóleon"-éval végezzük.

Azt mondjuk magunknak: "Ebből a gondolatból indulok, s tisztán belső iniciatívából főzöm hozzá mindazt, ami alkalmasan összeköthető vele." A gyakorlat idejének végére a gondolatnak ugyanolyan színesen és élénken kell a lélek előtt állni, mint kezdetben. Ezt a gyakorlatot napról napra, legalább egy hónapig vesszük: naponta is választhatunk új gyakorlatot, ugyanazt a gondolatot azonban jó néhány napon át is meg lehet tartani. A gyakorlat végén (II. rész) törekedjünk teljes tudatosságra emelni a benső szilárdság és biztonság érzését, amit finomabb megfigyeléssel hamar észreveszünk lelkünkben: ezt a homloktól kissé befelé eső, a szemöldökök közötti pontba koncentráljuk. Azzal zárjuk (III. rész), hogy egy ettől a ponttól egyenesen a tarkó felé és a hátgerinc középső barázdája mentén (az agytól a gerincoszlop felé) leereszkedő vonalat kell elképzelnünk, mintha csak azt az érzést a testnek ebbe a részébe akarnánk önteni.

2. Amidőn egy hónapig gyakoroltunk így, az előzőhöz további követelményt társítunk. Olyan - egyébként bármiféle - cselekvést igyekezzünk előírni magunknak, amit az élet szokásos menete szerint biztosan nem hajtanánk végre. Ezt a cselekvést tegyük napi kötelességünkké. Jó ezért, ha olyan cselekvést választunk, amit hosszabb időn keresztül mindennap el tudunk végezni. És még jobb, ha jelentőség nélküli cselekvéssel kezdünk, melyre, hogy úgymond rá kell szorítani magunkat. Például azt tőzzük ki, hogy mindennap, meghatározott órában egy növényt öntözünk meg, melyet erre a célra szereztünk. Idővel az elsőhöz további, majd harmadik és így tovább újabb cselekvések kapcsolódnak, amíg mindez nem akadályozza a nap egyéb kötelességeit.

Ez a gyakorlat is legalább 1 hónapig tartson. De amennyire lehetséges, ez alatt a második hónap alatt is folytassuk az első gyakorlatot, ha nem is, mint az első hónapban, kizárólagos kötelességként végezvén azt: ne hagyjuk el, mert másként igen hamar észrevehetjük, hogy az első hónap gyümölcsei elvesznek és az ellenőrizetlen gondolatok szokásos áradata újrakezdődik. Gondoskodni kell róla, hogy az egyszer elért eredmények ne vesszenek el. Amikor a második gyakorlat révén kellően birtokában vagyunk a saját iniciatívából végrehajtott ilyen cselekvésnek, finom megfigyeléssel tudatossá válik a lélekben felébredt belső tevékenység-impulzus (II. rész). Ilyen érzést ezért, hogy úgy mondjuk a testünkbe öntünk, úgy, hogy a fejből a szívhez folyjon (III. rész).

3. A harmadik hónap során a lelki egyensúly gyakorlatát kell az élet központjába helyezni, azaz a lélek élvezet és szenvedés, öröm és fájdalom közötti oszcillációt illető egyenletességre nevelését: az "egetverő lelkesedést és a halálos levertség"-et tudatosan stabil lelki diszpozícióval kell felváltani. Gondoskodjunk róla, hogy semmilyen öröm se ragadjon magával, semmilyen fájdalom se terítsen le, semmilyen tapasztalat se taszítson haragba, vagy mértéktelen nyugtalanságba, semmilyen várakozás se töltsön el szorongással, vagy félelemmel, semmilyen szituáció se billentsen ki normális egyensúlyunkból, stb.

Ne féljünk, hogy ilyen gyakorlat szárazzá, vagy közönyössé tesz. Inkább azt venni észre, hogy annak a helyébe, ami ilyen gyakorlattal elvész, a lélek fényteli kvalitásai lépnek fel és finom figyelemnek köszönhetően, egy nap a testben belső nyugalmat észlelhetünk (II. rész). Úgy, mint a két megelőző esetben, ezt az érzést hasonlóképp a testbe öntjük, úgy, hogy a szívből a kezekbe sugároztatjuk, aztán a lábakba és végül a fej felé (III. rész). Nem kell azonban minden egyes gyakorlat után megkövetelni ezt a mőveletet, mivel valójában nem egyetlen gyakorlatról, hanem a lélek élete felé irányuló folytonos figyelemről van szó. Napjában legalább egyszer fel kell idézni a lélek színe előtt ezt a benső nyugalmat, s utána nekifogni a gyakorlatnak, hogy a szívből kiindulóan áramoltatjuk. Az első és második hónap gyakorlataival úgy járunk el, mint az elsőével a második hónapban.

4. A negyedik hónapban új gyakorlatként az úgynevezett pozitivitást kell venni. Ez abban áll, hogy minden tapasztalatban, lényben, dologban megkeressük, hogy bennük milyen jó, kiváló, szép stb. található. A léleknek ezt a kvalitását legjobban a Krisztus Jézusról szóló perzsa legenda jellemzi. Mikor ő tanítványaival az úton ment, ennek szélén egy már rothadó kutyát pillantottak meg: valamennyien undorral fordultak el a látványtól: csak a Krisztus állt meg, s elgondolkozva szemlélvén az állatot így szólt: "Milyen csodásan szép fogai voltak ennek az állatnak!" Ott, ahol a többiek csak a visszataszítót, az antipatikusat látták, ő a szépet találta meg. Az ezoterikus tanítványnak minden egyes megnyilatkozásban és bármely lényben így kell törekednie keresni a pozitívat. Igen hamar megfigyelheti, hogy a visszataszító burok alatt, még egy gonosztevő ábrázata alatt is, valamilyen jó, az őrült látszata mögött mindenképp az isteni lélek rejtőzik.

Ez a gyakorlat valami módon azzal függ össze, amit a kritikától való tartózkodásnak hívunk. A dolgot nem úgy kell érteni, hogy a feketére fehéret és fehérre feketét kellene mondanunk. Különbség van azonban egy a múlandó személyiségből eredő ítélet - mely szimpátia és antipátia szerint dönt - és olyan álláspont között, melynek alapján a külső megnyilatkozásban, vagy egy másik lényben szeretettel eltelten helyezkedünk el, felvetve minden esetben a kérdést: Hogy van az, hogy ilyen és így cselekszikő" Az ilyen magatartás azonnal segíteni szándékozik azon, ami tökéletlen, ahelyett, hogy korholására, vagy kritizálására korlátozódna. Az az ellenvetés itt nem vethető fel, hogy sok ember életkörülményei követelik meg, hogy korholjanak és ítélkezzenek, miután ezek a feltételek az érdekeltet megfelelő okkult nevelésében akadályozzák. Tényleg léteznek olyan életkörülmények, amik nagy részben ellehetetlenítenek ilyen nevelést. Ezért a tanítványnak nem kellene türelmetlenül - ennek ellenére - követelni, hogy a csak meghatározott körülmények mellett elérhető előrehaladást megvalósítsa. Ha egy hónapig megszakítás nélkül tudatosan a pozitív nézőpont szerint szab irányt magának tapasztalatai során, fokozatosan megfigyeli majd (II. rész), hogy bensejében egy érzés merül fel, mintha áthatolhatóvá válna bőre minden részében és mintha lelke szélesre tárulna környezete minden szubtilis és rejtett folyamata tekintetében, amik előzőleg figyelmét teljesen elkerülték. Valóban arról a figyelemhiánynak leküzdéséről van szó, mely minden emberben - ilyen szubtilis dolgokkal kapcsolatban - fennáll.

Amikor észrevette, hogy a leírt érzés a lélekben egyfajta boldogságként nyilatkozik meg, akkor törekedjék (III. rész) gondolatban a szív felé irányítani ezt az érzést, hogy innét a szemekbe és ezekből a maga körüli térbe öntse. Észreveszi majd, hogy ezáltal benső kapcsolatot nyer ehhez a térhez. Hogy úgy mondjuk, önmagán kívülre nő. Azonkívül környezetének egy részét megtanulja olyannak venni, mint ami hozzánk tartozik. Erre a gyakorlatra sok koncentrációt kell fordítani és mindenekelőtt felismerni, hogy minden viharos, szenvedélyes, emócióval telített elem, az említett szellemi diszpozícióra rombolóan hat. Az első hónapok gyakorlatainak ismétlése mellett, az előző hónapoknál kifejtett megjegyzésekhez hasonlóan, megmaradunk.

5. Az ötödik hónapban azt az érzést törekszik kinevelni magában, hogy minden új tapasztalatát előítéletmentességgel fogadja. A tanítványnak határozottan meg kell szabadulnia attól a magatartástól, mely szerint egy éppen meghallott, vagy meglátott dologra rendszerint kijelenti: "Ezt sose hallottam, sose láttam, nem hiszem el, illúzió". Minden pillanatban készen kell rá állnia, hogy új tapasztalattal találja szemben magát. Az, amit eddig szabályosnak, szokásosnak tartott, ne kötelezze el, hogy új igazságot ne fogadjon be. Ha radikális formában fejezzük is ki, abszolúte helyes, hogy, ha valaki a tanítványhoz lép és azt mondja: "Képzeld, X. templom tornya ma éjjel teljesen elhajlott", az mindennek dacára kiskaput hagy nyitva ilyen újdonság számára, azaz a lehetőségére, hogy eddigi, a természeti törvényekre vonatkozó ismeretei, ilyen látszólag hallatlan ténynek köszönhetően bővülést szenvedhetnek. Aki az ötödik hónapban figyelmét ennek a diszpozíciónak megszerzésére fordítja, egy érzést vesz észre (II. rész), mely lelkében merül fel, mintha abban a térben, melyről a negyedik hónap gyakorlatát illetően szóltunk, valami megelevenedne: mintha abban ébredne valami. Ez az érzés rendkívüli mértékben delikát és szubtilis. Figyelmesen kell törekedni megragadni (III. rész) ezt a szubtilis vibrálást a környezetben és törekedni szétárasztani azt, hogy úgy mondjuk mind az öt érzéken át, azaz a szemeken, füleken és a bőrön keresztül - amennyiben ez a hőérzéket foglalja magában.

Ezen a fokon a tanítvány belső figyelmét ne fordítsa az alsó érzékeken, mint az ízlés, szaglás és tapintás, érkező impressziókra: lehetetlen még számára a számtalan negatív befolyás megkülönböztetése, amik elkeverednek ezen a fokon a meglévő jókkal. Üdvös ezért, ha a tanítvány ezeknek az érzeteknek az iskolázását a következő fokra halasztja.

Az öt gyakorlat konklúziójaként a hatodik hónapban végül meg kell kísérelni rendszerezetten újra venni valamennyit, szabályos váltakozásban ismételve őket. Ennek hatására fokozatosan a lélek harmonikus egyensúlya alakul ki: azaz észreveszi majd, hogyan tőnik el tökéletesen a világ látszata és realitása közötti ellentétből fakadó fájdalom. A lélekben az összes tapasztalat felé megbékélt diszpozíció uralkodik el, ami nem közömbösség, hanem ellenkezőleg, a világ jobbátételében való munkálkodásra mozgósít. Egy nyugodt megértés veszi kezdetét olyan dolgok irányában, amik azelőtt a lélek számára teljesen közömbösek voltak. Ilyen gyakorlatok hatásaként még a járás és a taglejtés is megváltoznak, s egy napon a tanítvány még azt is megfigyelheti majd, hogy kézírása más arculatot öltött: a szellemi felemelkedés első fokán állónak tekintheti magát.

Ahogyan láttuk, a beavatási diszciplína három részből áll: az első az alapgyakorlat, ami az étertestnek a fizikaihoz való kötöttségén dolgozik: a második az ilyen kötöttség feloldásának néhány aspektusa felé fordított kontemplatív figyelem: a harmadik az éteráramlatok irányítása, amik így határozódnak meg: I. a fejtől a gerincoszlophoz, II. a fejtől, a szíven át, a testbe, III. a szívtől az egész személybe, IV. a szívtől, a szemeken át, a környezetbe, V. egy visszatérő mozgás, az életrekelt környezetből, lényünk felé.

A harmadik gyakorlat III. része szintézis-értékkel bírhat, ha mozgásaival a pentagramot rajzoljuk ki az önmagáról vízszintesen széttárt karokkal formált kép révén: oly vonal szerint, mely a szívtől a jobb karon át a kézig megy és lefelé fordulva a bal lábfejig tér vissza, ezt követően felfelé a szemöldökök közötti pontig haladva, s egy analóg egyenes vonalban tér vissza le a jobb lábfejhez, végül a bal karhoz, a kézig emelkedik vissza, innen a szívhez tér vissza, hogy a mozgást megismételje.

Ismételten két intelmet kell hangsúlyozni: az első, hogy az öt alapgyakorlat erejét veszi a más okkult gyakorlatok által előidézett káros hatásnak úgy, hogy belőlük csak jótékony elemük marad vissza. A második az, hogy a szó igaz értelmében és egyedül biztosítják a meditációs és koncentrációs munka pozitív kimenetelét. Az ezoterista számára egyáltalán nem elég a közönséges morál tiszta és egyszerő, sőt lelkiismeretes szem előtt tartása, mivel ez a morál szubtilis módon lehet egoista is, ha a tanítvány például becsületesen dolgozik, hogy becsületesnek lássék, vagy ilyennek tekinthesse magát. Az ezoterista nem azért teszi a jót, hogy jónak tekintsék, vagy tekinthesse magát, hanem mert tudja, hogy csak a jó viszi fokról-fokra előre a fejlődést, míg a gonosz, a butaság, a rút erre az útra akadályokat helyeznek.

/Massimo Scaligero: A meditáció gyakorlati kézikönyve c. mővéből/