Karma megnyilvánulásai 2. - AsztrálFény Ezoterikus Stúdió

Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.

Karma megnyilvánulásai 2.

Erre a kincsre eddig 16297 alkalommal voltak kíváncsiak.

Mielőtt, ahogy jeleztük, rátérnénk az emberi karmára vonatkozó kérdéseinkre, számos előzetes vizsgálódásra van szükségünk. Ide tartozik az is, amiről tegnap beszéltünk, nevezetesen a karma fogalmának egyfajta leírása, továbbá az, amit ma fogunk elmondani a karmáról és az állatvilágról. Amit a karmikus törvény valóságára vonatkozó külső bizonyítéknak nevezhetnénk, azt előadássorozatunk azon helyein találhatják meg, ahol egy közvetlen ok indokolja ezekre a külső bizonyítékokra való külön utalást. Ezek az esetek nyújtanak önöknek lehetőséget arra, hogy a karma-idea megalapozottságáról és indokoltságáról beszéljenek olyan kívülállóknak, akik a karma-idea egészében kételkedve, erről vagy arról kérdezik majd önöket. Mindehhez néhány előzetes vizsgálódásra van szükségünk. Mi sem volna természetesebb, mint az a kérdés, hogyan viszonyul az állati élet, az állati sors ahhoz, amit mi az emberi karma menetének hívunk, amikor - ahogy ez ki fog derülni a legfontosabb és legmélyebbre való sorskérdéseket az ember számára fenntartott kérdésekként tartjuk számonő Az ember viszonya az állatvilághoz változik az idők folyamán a Földön, és a különböző népek szerint is más és más. Határozottan érdekes látni, hogy azok a népek, amelyek megőrizték az emberiség ősrégi, szent bölcsességének legjobb részeit, az állatokat milyen részvétteljesen és szeretetteljesen kezelik. A buddhizmus világán belül például, mely régi világszemléletek fontos részeit megőrizte, nevezetesen olyanokat, amelyeket az emberek már az őskorban ismertek, az állatokhoz bensőséges, részvétteljes viszonyt találunk, olyan bánásmódot és olyan érzéseket az állatok iránt, amelyeket Európában ma még sok ember nem ért. De más népeknél is - itt csak az arab embernek a lovával való bánásmódjára emlékeztetnék -, különösen, ha ezek megőriztek valamit abból a régi szemléletből, melyek ősi örökségként itt-ott még mindig előfordulnak, egyfajta, „barátságot” találnak az állatok iránt, valamit, ami emberi bánásmódra emlékeztet. Ezzel szemben azokon a környékeken, ahol a jövő egyfajta világnézete készülődik, a Nyugat vidékein, azt tapasztaljuk, hogy az állatvilág iránt fent említett részvétet igen kevéssé értik meg. És jellemző, hogy a középkor folyamán, s később is, egészen a mi korunkig, épp azokban az országokban, ahol a keresztény világnézet elterjedhetett, az a szemlélet merült fel, hogy az állatok egyáltalán nem tekinthetők valóságos lelki élettel rendelkező lényeknek, hanem egyfajta automatáknak, s talán nem jogtalanul hívták fel a figyelmet arra, még ha ezt nem is fogadta mindig megértés, hogy a nyugati filozófiák felfogása, mely szerint az állatok egyfajta automaták lennének, s nincs is igazi lelki életük, olyan néprétegekbe is leszivárgott, melyek semmi részvétet nem tanúsítanak az állatok iránt, és gyakran semmiféle határt nem ismernek az állatokkal való kegyetlen bánásmódban. Igen, a dolog oly messzire ment, hogy az újkor egyik nagy filozófusát, Cartesiust alaposan félreérthették az állatvilágra vonatkozó gondolataival kapcsolatban. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy a nyugati kultúrfejlődés valóban jelentős szellemei sohasem állították azt, hogy az állatok automaták volnának. Cartesius sem ezt a nézetet képviselte, jóllehet a filozófiájával foglalkozó könyvekben gyakran olvasható, hogy Cartesius ilyen nézeteket vallott. Ez azonban nem igaz, hiszen aki Cartesiust ismeri, tudja, hogy noha ő nem tulajdonít olyan lelkiséget az állatnak, mely odáig fejlődhetne, hogy az éntudat alapján isten létezésének bizonyítékáig jusson, azt azonban az állatok javára írja, hogy lelkileg átjárják őket, átáramolnak rajtuk az úgynevezett életszellemek, melyek nem rendelkeznek ugyan olyan egységes individualitással, mint az ember énje, mégis lélekként mőködnek az állati szervezetben. Itt épp az a legjellemzőbb, hogy Cartesiust alaposan félre lehetett érteni ebben a vonatkozásban. Mindez jól mutatja, hogy nyugati fejlődésünk elmúlt századaiban az a tendencia élt, mely az állatoknak csak egyfajta automatikus tulajdonságot tulajdonított, s ezt a tendenciát belevitték, beleolvasták olyan mővekbe is, melyekbe, ha lelkiismeretesen látnak munkához, mindezt nem olvashatták volna bele, nevezetesen éppen Cartesiusnál nem. A nyugati kultúrfejlődésnek megvan az a sajátossága, hogy a materializmus elemeiből kellett tanulnia. Sőt, azt lehet mondani: a kereszténység felemelkedése úgy indult, hogy az emberiség fejlődésének ez a jelentőségteli impulzusa először egy nyugati materialista felfogás talajába ágyazódott be. Az újkor materializmusa csak következménye annak, hogy a legspirituálisabb hitvallás, a kereszténység, Nyugaton először egy materialista felfogással találta szemben magát. Ha szabad így mondanunk, ez a nyugati népek emberiségsorsa, hogy az embereknek materialista talajból kell felküzdeniük magukat, épp a materialista nézetek és tendenciák legyőzése révén kell jelentékeny és nagy erőknek kibontakozniuk a legmagasabb rendő spiritualizmusig. Az a körülmény, hogy a nyugati népeknek ez lett a sorsuk, a karmájuk, alakította ki azt a vonásukat is, hogy az állatokat puszta automatáknak tekintették. Aki a szemlélet mőködésén nem lát át elég alaposan, aki csak ahhoz tudja tartani magát, ami az érzéki világban vesz körül bennünket, az a külvilág benyomásaiból könnyen juthat olyan felfogáshoz az állatvilágot illetően, mely az állatokat meglehetősen lealacsonyítja. Ezzel szemben azok a világszemléletek, melyek még őrzik a legősibb bölcsesség spirituális világszemléleteinek egyes elemeit, megőriztek egyfajta tudást arról, ami az állatvilágban is szellemi; és minden félreértés ellenére, ami világszemléletükbe lopózva megrontotta annak tisztaságát, mégsem tudták elfelejteni, hogy az állatiasság kiélésében és megformálásában szellemi tevékenységek, szellemi törvények hatnak. Ha tehát az egyik oldalon - éppen a szellemi világnézet hiányából következően - az állatvilág lelkiségére vonatkozó értetlenséget kell látnunk, nem téveszthet meg bennünket, hogy a másik oldalon csak egy materialista világszemléletből fakadó következmény lenne, ha a karma-ideát, ahogyan az az emberi sors és az emberi karma megértéséhez szolgál majd alapul, minden további nélkül alkalmaznánk az állati világra is. Nem szabad ezt tennünk. Tegnap már utaltunk annak szükségességére, hogy a karma fogalmát a lehető legpontosabban kell használnunk. Hibásan járnánk el akkor is, ha azt, amit mi idéztünk elő egy hatás visszahatásaként az okot kiváltó lényre, ha tehát ezt az állatvilágban is keresni kezdenénk, mert a karma törvényszerőségét kiterjedtebb formájában csak azáltal ismerhetjük meg, ha túlmegyünk az egyes emberi életen, túl a születésen és a halálon, ha követjük az embert újjászületéseinek egymásra következései során, ha rájövünk, hogy egy bizonyos ok visszahatása, melyet az egyik életben mi ültettünk el, csak egy későbbi életben jelentkezhet. A karmikus törvényszerőség tehát élettől életig terjed, és az okok hatásainak nem kell egy élet során fellépniük, sőt, ha a karmát általánosságban tekintjük, egészen biztos, hogy ez ugyanabban az életben nem következik be. Tudjuk azonban, akárcsak a külső szellemtudományos megfigyelések alapján is, hogy az állatnál nem beszélhetünk olyan újjászületésről, mint az embernél. Ahhoz az emberi individuumhoz hasonlót, melyet az ember a halál küszöbének átlépése után is megtart, amely a halál és az újabb születés között különleges életet él a szellemben, hogy utána egy újabb születéssel a létezésbe lépjen, ehhez az emberi individuumhoz hasonlót bizonyosan nem találunk az állatok világában. Azon a módon, ahogyan az emberi halált értelmezzük, nem beszélhetünk az állatok haláláról, mert mindaz, amit a halál küszöbének átlépése után az emberi individuum sorsaként ábrázolhatunk, másképp van az állatvilágban; és ha valaki azt hinné, hogy az állati individuumban a Földön már egy korábban előforduló állat újramegtestesült lényét kereshetnénk, ahogy ezt az ember esetében kell tennünk, akkor az illető határozottan tévedés áldozata lenne. Ma, amikor mindent, ami az ember elé tárul, oly szívesen ítélnek meg a puszta külső szerint, a belső oldalt mellőzve, az ember és az állat közötti tulajdonképpeni legnagyobb ellentétek, a leglényegesebb különbségek egyáltalán szembe sem tőnnek. Külsőleg - tisztán materialista szemszögből nézve - a halál jelensége az ember és az állat esetében egyforma. Így, ha egy állat életét megfigyelik, könnyen azt hihetik, hogy az állat individuális létének egyes jelenségeit össze lehet hasonlítani az ember személyes létének egyes jelenségeivel a születés és a halál között. Ez az eljárás azonban teljesen elhibázott volna. Ezért a következőkben egyes példákon mutatunk rá az emberi és az állati között meglévő átható különbségekre. Ezt a különbséget az állat és az ember között ugyanis csak az tudja teljesen tisztázni, aki nem csak külső, érzéki látásra, de a saját kombinatív gondolkozása elé táruló tényekre is elfogulatlanul tud tekinteni. Van egy jelenség, amelyet a természettudósok is hangsúlyoznak, amivel azonban a jelen tudósai semmi értelmeset nem tudnak kezdeni, az a jelenség ugyanis, hogy az embernek először a legegyszerőbb dolgot is meg kell tanulnia: az embernek - történelme során - a legegyszerőbb szerszámok használatát is meg kellett tanulnia, gyermekeinknek még ma is tanulniuk kell, legyen az akár a legegyszerőbb dologról szó, s e dolgok megtanulására bizonyos időt kell fordítanunk. Fáradozásba kerül az embert megtanítani valamire, egyszerő kézmozdulatokra, fogásokra, bizonyos eszközök és szerszámok elkészítésére és így tovább. Ha ezzel szemben az állatokat nézzük, azt kell mondanunk: mennyivel jobb dolguk van nekik ebből a szempontból! - Gondoljunk arra, ahogyan a hód készíti komplikált és mővészi épületét. Nem kell megtanulnia, tudja, mivel mindezt mintegy beleivódott törvényszerőségként hozza magával, ahogyan mi emberként azt a lehetőséget vagy annak mővészetét, hogy a hetedik év körül új fogat növesszünk. Ezt sem kell senkinek tanulnia. Az állatok tehát magukkal hoznak egy képességet, mint például a hód házának elkészítését. És ha körülnéznek az állatvilágban, azt találják, hogy az állatok igen határozott ügyességi fogásokat hoznak magukkal, s ezekkel olyan dolgokat lehet létrehozni, melyek az emberi ügyesség számára távolról sem érhetők el, annak ellenére, hogy az ember oly csodálatosan sokra vitte. Felmerül tehát a kérdés: hogy lehet az tulajdonképpen, hogy az ember, amikor megszületik, tehetetlenebb, mint például a tyúk vagy egy hód, hogy lehet, hogy azt, amit ezek a lények eleve magukkal hoznak, neki előbb sok-sok fáradozás után kell elsajátítaniaő Ez nagy kérdés. És hogy ez nagy kérdés, azt előbb meg kell tanulni érezni. Mert amit az embernek a saját világszemlélete számára meg kell nyernie, a tekintetben sokkal kevésbé jelentős, hogy fontos dologra tudjon rámutatni, mint hogy tudja, miként kell ezeket a fontos kérdéseket feltenni. Lehet, hogy a tények megfelelnek a valóságnak, világnézetünk számára mégsem kell mindig értékesnek lenniük. Jóllehet e jelenség okaira szellemtudományos szempontból még ma visszatérünk, ha ezeket az okokat minden részletükben ki akarnánk mutatni, az túlságosan messzire vinne. Pár szóval mégis térjünk ki rá. Ha szellemtudományosan visszatekintünk az emberi fejlődés ősrégi múltjára, azt találjuk, hogy azok az erők és elemek, amelyek mondjuk a hód vagy más állat rendelkezésére állnak, az ember számára is adva voltak. Az ember tehát az ősrégi időkben nem pusztán az ügyetlenséget sajátította el mint hajlamot, az állatnak engedve át a primitív ügyességet, de ezt az ügyességet az ember is magába szívta, sőt alapjában véve az állatnál sokkal nagyobb mértékben. Hiszen az állatok nagy ügyességkészséget hoznak ugyan a világra, ezek az ügyességek mégis egyoldalúak az életben. Az ember alapjában véve semmit sem tud, amikor az életbe lép, előbb mindent meg kell tanulnia, ami a külső világra vonatkozik. Ez így bizonyos fokig radikális megfogalmazás, de azért megértjük egymást. Ha azonban az ember tanulni kezd, hamarosan kitőnik, hogy sokoldalúbb, és fejlődése bizonyos ügyességi készségek és hasonlók kialakulása szempontjából is gazdagabb lehet, mint az állaté. Az ember tehát eredetileg bőséges adottságokkal rendelkezett, amelyet ma mégis nélkülöz. Az a sajátságos jelenség áll előttünk, hogy az ember és az állat eredetileg ugyanúgy volt ellátva képességekkel. És ha visszamennénk a régi szaturnusz-fejlődésig, azt találnánk, hogy az emberi és állati fejlődés között egyáltalán semmilyen különbség nem volt még. Akkor még mindkettő teljesen azonos adottságokkal rendelkezett. - Mi történt hát a közbeeső időben, hogy az állat mindenféle ügyességet magával hoz, míg az ember oly ügyetlen harcosa a világlétezésnekő Hogyan viselkedett tulajdonképpen az ember a közbülső időben, hogy most hirtelen nem rendelkezik azzal, amit annak idején megkapottő Vajon mindezt esztelenül elpazarolta a fejlődés folyamán, miközben az állatok megőrizték magukat takarékos háztartásvezetőknekő Ezt a kérdést mégpedig valóságos tényekre alapozva, joggal fel lehet tenni. Az ember azokat az adottságokat, amelyeket az állat ma külső ügyességként használ, nem pazarolta el, de valami másra alkalmazza, mint az állat. Az állatok külső ügyességben bontakoztatják ki ezeket az adottságokat: a hód és a darázs fészket épít magának. Az ember ugyanazokat az erőket, melyeket az állatok így élnek ki, saját magába fektette, és magában hasznosította őket. Ezáltal hozhatta létre azt, amit mi az ember magasabb rendő szervezetének mondunk. Hogy az ember ma egyenesen jár, hogy tökéletesebb az agya és általában tökéletesebb belső szervezettel rendelkezik, ahhoz bizonyos erők kellettek; s ezek ugyanazok az erők, amivel a hód fészket épít magának. Az ember a maga számára használta fel ezeket az erőket idegrendszeréhez és így tovább. Ezért nem tartott meg elég erőt ahhoz, hogy ugyanolyan módon a külvilágban dolgozni tudjon. Az tehát, hogy mi ma tökéletesebb felépítéssel mozgunk az állatok között, onnan ered, hogy mi mindent, amit a hód kívül dolgoz fel, a fejlődés folyamán valamikor belső épülésünkre használtuk. Nálunk belül van a mi hódépületünk, ezért nem tudjuk ezeket az erőket kifelé is ugyanolyan módon kibontakoztatni. - Ha kitartunk egy egységes világnézet mellett, látjuk tehát, hogy a különböző lényekben lévő különböző adottságok merre tartanak, és hogyan jelentkeznek ma. Mivel az ember ezeket az erőket a maga sajátos módján használta fel, így számára, földi fejlődésének idejére egy egészen különleges berendezés vált szükségessé, amit már részben ismerünk. Miért vált szükségessé, hogy az ember esetében azok az erők, melyekről épp az imént beszéltünk, és amelyek az állatvilág különböző fajainál és fajtáinál külső teljesítményként mutatkoznak, az emberi szervezet belső alakulását szolgáljákő Mert az ember csak azáltal, hogy belső szervezetét kialakíthatta, válhatott hordozójává annak, ami ma az én, ami inkarnációtól inkarnációig továbbmegy. Egy másféle szervezet nem válhatott volna ilyen énhordozóvá: mert hogy az én-individuum a földi létben tevékennyé válhat-e vagy sem, az épp a külső hüvelytől függ. Ha a külső szervezet nem volna megfelelő az én-individuum számára, akkor az a földi létben nem tud tevékennyé válni. Tehát mindennek az volt a tétje, hogy a külső szervezet alkalmassá váljon az én-individuum számára. Ehhez egy különleges berendezést kellett létrehozni, melyet lényeges oldalát illetően már ismerünk. Tudjuk, hogy fejlődésünket megelőzte a holdfejlődés, azt a napfejlődés, azt pedig a szaturnuszfejlődés. Amikor a régi holdfejlődés véget ért, az ember külső léte tekintetében olyan fokon állt, melyet állat-emberiségként jellemezhetnénk. Ez a külső emberi szervezet azonban akkoriban még nem volt annyira előrehaladott állapotban, hogy egy én-individualitás hordozója lehetett volna. Először az ember földfejlődésének volt az a feladata, hogy az ént e szervezetben megtestesítse. Ez azonban csak azáltal mehetett végbe, hogy földfejlődésünk eseményei egészen sajátos módon alakultak. Amikor véget ért a régi holdfejlődés, mondjuk úgy, minden egy káoszban oldódott fel. Ebből egy kozmikus homály megfelelő idejének lejártával, ismét előbukkant a mi földfejlődésünk kozmosza. A földfejlődésnek ebben a kozmoszában minden benne volt, ami ma Naprendszerünkként velünk és a Földdel összeköttetésben áll. Ebből az összefüggésből, ebből a kozmikus egységből vált le később a Földről az összes égitest. Nem szükséges itt elmélyednünk annak hogyanjában, ahogy a többi bolygó, a Jupiter, a Mars és a többi levált. Csak arra kell rámutatnunk, hogy a földfejlődés egy adott pontján Földünk és a Nap elvált egymástól. Amikor azután a Nap is levált, és hatásait a Földre kívülről küldte, Földünk még mindig összekapcsolódott a mai Holddal úgy, hogy azok a szubsztanciák és szellemi erők, melyek ma a Holdhoz vannak láncolva, annak idején még a Földhöz kötődtek. Többször érintettük már azt a kérdést, mi történt volna, ha a Nap nem vált volna el a Földtől és nem ment volna át abba az állapotba, melyben, mint ma, kívülről hat a Földre. Amikor eleinte a Föld még hozzá volt kapcsolódva a Naphoz, az egész kozmikus rendszer és az emberi szervezet elődei is, egészen más viszonyok között egységet alkottak egymással. Természetesen nem képtelenség a mai viszonyokat nézve azt mondani: miféle képtelenségek ezek a teozófusoktól: hiszen így minden szervezett lénynek el kellett volna égnie! Ám ezek a lények épp olyanok voltak, hogy az akkori viszonyok között, teljesen más kozmikus egységben fenn tudtak maradni. - Ha a Nap kötve maradt volna a Földhöz, akkor egészen más, sokkal hevesebb erők kapcsolódtak volna hozzá, aminek az lett volna a következménye, hogy a Föld egész fejlődése olyan hévvel és gyorsasággal haladt volna előre, hogy az emberi szervezet képtelen lett volna úgy kiélni magát, ahogy kellett. Ezért arra volt szükség, hogy lassúbb tempó és sőrőbb erők álljanak a Föld rendelkezésére. Ez pedig csak azáltal valósulhatott meg, hogy a viharos, vehemens erők kivonták magukat a Földből. Így a Nap erői mindenekelőtt azáltal gyakoroltak gyengébb hatást, hogy ezután kívülről, távolabbról hatottak a Földre. Így azonban valami más következett be. A Föld most olyan állapotba került, hogy az emberek a helyes módon ismét nem jutottak volna előbbre. A viszonyok most túlságosan tömörek lettek, elfásítók, az életet kiszárítók. Ha e viszonyok így maradtak volna, az ember ismét akadályba ütközött volna fejlődése elérésében. Ezen egy különös berendezéssel segítettek, azzal ugyanis, hogy a Nap kilépése után egy idő múlva a mai Hold is elhagyta a Földet, és magával vitte azokat a lelassító erőket, melyek az életet lassú halállá változtatták volna. Így a Nap és a Hold között visszamaradt a Föld, pontosan olyan tempót választva, mely az emberi szervezet számára megfelel ahhoz, hogy valóban felvehessen egy individuumot hordozó ént, mely inkarnációtól inkarnációig ér. Az emberi szervezetet mai állapotában semmilyen más kozmikus körülmény által nem lehetett volna létrehozni. Csak az említett történések által, előbb a Nap, majd a Hold leválásával. Valaki esetleg azt mondhatná: ha én lettem volna az Úristen, másképp csináltam volna; én rögtön megteremtettem volna azt a keveréket, amely által az emberi szervezet olyan módon haladhatott volna tovább, ahogyan tovább kellett haladnia. Mert miért volt szükség rá, hogy előbb kilépjen a Nap, s utána szükségessé váljon a Hold kilépése iső Aki így gondolkozik, túlságosan absztrakt módon gondolkozik. Nem veszi figyelembe, hogy ha a világrendben olyan belső változatosságnak kell kialakulnia, amilyen az emberi szervezet, minden egyes rész számára különleges berendezésre van szükség, és hogy mindazt, amit az emberi gondolat egymásba szövögetve kigondol, nem lehet átültetni a valóságba. In abstracto mindent ki lehet gondolni; de a valódi szellemtudományban meg kell tanulni konkrétan gondolkozni úgy, hogy az ember azt mondja az emberi szervezet bizony nem egyszerő. Fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll. Ezt a három tagot előbb egyensúlyi állapotba kellett hozni úgy, hogy az egyes részek a megfelelő módon viszonyuljanak egymáshoz. Ez pedig csak ezáltal a háromszoros esemény által történhetett meg: először az egységes kozmosz kialakulásával, a Föld, a Nap és a Hold együttes kozmikus egységével. Ezek után kellett a Nap kilépése által megvalósulnia annak, ami magában az emberi étertestben hatott lassítóan, mert az különben a maga viharos gyorsaságával minden fejlődést elsorvasztott volna. Később ismét elkerülhetetlen volt a Hold kivezetése, különben az asztráltest pusztította volna el az emberi szervezetet. Mivel az ember szervezetében benne van e három tag, ennek a három eseménynek is be kellett következnie. Látjuk tehát, hogy létét és jelenlegi tulajdonságait az ember a kozmosz bonyolult berendezésének köszönheti. De azt is tudjuk, hogy az egész természetvilág fejlődése semmiképpen sem tarthat egyenlő mértékben lépést az általános fejlődéssel. Az utóbbi évek általános vizsgálódásaiból tudjuk, hogy Földünk egyes planétaalakzatain vagy megtestesülésein az általános fejlődéshez képest bizonyos lények mindig lemaradtak, melyek azután, amikor a fejlődés előbbre haladt, olyan állapotok között éltek, ami nem felelt meg teljesen a fejlődésnek. Azt is tudjuk azonban, hogy alapjában véve minden fejlődés ilyen lemaradásokon keresztül terelődött a helyes mederbe. Hiszen ismeretes számunkra, hogy bizonyos lények a régi holdfejlődés idején „luciferi lényekként” maradtak vissza, vagy maradtak le, akikhez egyrészt néhány súlyos rossz tapad, másrészt viszont azt is nekik köszönhetjük, ami először tette lehetővé az emberré válást, nevezetesen a szabadság lehetőségét, benső lényünk szabad kibontakozását. Igen, azt mondhatjuk: a luciferi lények lemaradása bizonyos vonatkozásban áldozat volt. Ezek a lények azért maradtak vissza, hogy a földi lét alatt egészen különleges tevékenységet gyakorolhassanak, hogy megajándékozzák az embert a szenvedélyekkel, melyek az emberi méltósághoz és önrendelkezéshez is hozzátartoznak. Bizony hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a szokványos kifejezések helyett egészen más kifejezéseket használjunk. A luciferi lényekkel kapcsolatban nem beszélhetünk hanyagságról. Lemaradásuk bizonyos vonatkozásban áldozat volt, hogy azáltal, amit ezen az áldozaton keresztül magukévá tettek, hatni tudjanak a földi emberiségre. A tegnapi utalásokból már tudják, hogy nemcsak különböző lények, de szubsztanciák is visszamaradtak olyan törvényeket őrizve meg maguknak, melyek a korábbi planetáris viszonyok között helyénvalók voltak, és amelyeket e szubsztanciák később magukkal vittek a fejlődés későbbi szakaszaiba. Így keresztezik egymást a régi idők fejlődési szakaszai az újabb időkéivel úgy, hogy átmennek egymásba. Tulajdonképpen ezáltal lehetséges az élet változatossága. - A különböző lények legkülönbözőbb fejlődési fokai állnak így előttünk. Lehetetlen lett volna ugyanis, hogy az emberi világ mellett egyáltalán kifejlődjön az állatvilág, ha bizonyos lények nem maradtak volna vissza a szaturnusz-periódus után, hogy miközben az ember a Napon már továbbfejlődött, magasabb fokra jutott, másodikként létrehozzanak egy állatvilágot, hogy azok, mint a mai állatvilág első előfutárai, színre léphessenek. Ez a visszamaradás szükségszerő a későbbi képződmények megalapozásához. Ha felmerül a kérdés, miért kell hogy lények és szubsztanciák visszamaradjanak, erre egy hasonlattal lehetne válaszolni. Az ember fejlődésének fokról fokra kell előrehaladnia. E egyedül azáltal vált lehetségessé, hogy az ember egyre jobban kifinomult. Ha mindig ugyanazzal az erővel mőködött volna, amivel a szaturnuszi fázisban, akkor nem jutott volna előbbre. Megállt volna a fejlődése. Ezért vált szükségessé, hogy az ember kifinomítsa erői. - Vegyünk például egy pohár vizet mint egy képet, amiben valamilyen anyag föl van oldva. Ebben a pohárban felülről lefelé minden ugyanazt a színt mutatja, ugyanazt a sőrőséget és így tovább, minden egyforma lesz benne. Tegyük most fel, hogy a durvább anyagok leülepednek a pohár fenekére, így a tisztább víz és a finomabb szubsztanciák felül maradnak. A víz tehát csak azáltal válhatott finomabbá, hogy a durvább részeket kiválasztotta magából. - Valami ilyesmire volt szükség a szaturnuszfejlődés lejárta után is, egy ilyen kiválasztódásnak kellett létrejönnie, tehát az egész emberiségnek ki kellett választania magából valamit, s megtartani a finomabb részeket. Ami kiválasztódott, az lett az állatvilág. A kiválasztás vagy kiselejtezés által a többiek finomabbakká váltak, s egy fokkal magasabbra juthattak. És minden ilyen fokon ki kellett választani bizonyos lényeket, hogy az ember mind magasabbra és magasabbra juthasson. Az emberiség létezése tehát csak azáltal lehetséges, hogy az ember megszabadította magát azoktól a lényektől, melyek az alsóbb rétegekben élnek körülöttünk. Ezek a lénye valaha mindannyian, minden erejükkel benne voltak a fejlődés folyamatában, úgy hozzátartoztak e folyamathoz, mint a vízhez a sőrőbb alkotórészek. Mi engedtük őket lesüllyedni, magunk pedig kiemelkedtünk. Fejlődésünk ezáltal vált lehetségessé. Alátekintve tehát három mellettünk élő természetvilág tagjaira, azt mondhatjuk: mindenben látunk valami aminek talajjá, alapzattá kellett válnia számunkra, hogy a mi fejlődésünk biztosítva legyen. Ezek a lények lesüllyedtek, hogy mi felemelkedhessünk. Ez a helyes rálátás az alárendelt természetvilágra. Nézzük most a fejlődést, ahol e folyamat egyes részletei még szemléletesebben állna előttünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy földfejlődésünkön belül minden tény bizonyos viszonyt és bizonyos összefüggést tételez fel. Láttuk, hogy a Napnak és a Holdnak Földünktől való leválasztása valójában azért történt, hogy ezáltal az emberi szervezet olyan magasságokig jusson, hogy individuummá válhasson; és hogy az emberi szervezet egybe tisztábbá váljon. Azáltal azonban, hogy a világmindenségben ezek a leválasztások az ember érdekében megtörténtek, ezek a mi Naprendszerünkben történt nagy erejő változásokat eredményező beavatkozások a természetvilág másik három tagjára is nagy befolyást gyakoroltak. Mindenekelőtt az állatvilágra, mely a legközelebb áll hozzánk. Ha ezt a befolyás mely a Nap és a Hold leválási folyamatai következtében az állatvilágot érte, meg akarjuk érteni, akkor a szellemkutatás alapján a következő ismeretekhez jutunk. Amikor a Nap levált, az ember fejlődésének egy bizonyos fokán állt. Ha meg kellett volna tartania azt a fokot, melyen abban az időben állt, amikor még a Hold a Földdel együtt volt, akkor nem juthatott volna mai szervezetéhez, hanem egy bizonyos elsivárosodás elszáradást kellett volna megtapasztalnia. A Hold-erőknek el kellett hagyniuk a Földet. Hogy ez az emberi szervezet létrejöhetett, az annak a körülménynek köszönhető, hogy a ember az alatt az idő alatt, amikor a Hold még a Földben volt, megőrizte azt a szervezetet, melyet még lágyabbá lehetett tenni, mert az is lehetséges lett volna, hogy e szervezet addigra már annyira megkeményedik, hogy nem használt volna többé a Hold távozása. Ezen fokon, amikor a szervezetet még meg lehetett lágyítani, ténylegesen csak az emberelődök álltak. - A Holdnak tehát egy adott időpontban el kellett hagynia a Földet. Mi történt addigő Az emberi szervezet mind durvább és durvább lett. Bár, hogy az ember úgy nézett ki, mint egy fa, ez túl erős feltevés lenne. Az akkori szervezet, durvasága ellenére, még mindig finomabb volt, mint a mai. De az akkori időkhöz viszonyítva az ember szervezete annyira durva volt, hogy az ember szellemibb része, mely bizonyos mértékben már akkor is váltakozva, hol a fizikai testtel együtt, hol anélkül élt, a Nap és a Hold kilépése közti időben végre odáig jutott, hogy ha újra fel akarta keresni fizikai testét, e testet a földi folyamatok következtében olyan tömörnek találta, hogy nem volt lehetősége beleköltözni, s ezt a szervezetet mint burkot, hüvelyt használni. Ezért az is előfordult, hogy sok emberelőd szellemi-lelki része búcsút vett a Földtől, és egy időre más, de a mi Naprendszerünkhöz tartozó bolygón keresett megélhetést. A fizikai testeknek csak egy egészen elenyésző része volt továbbra is használható, és csak ez a kis rész mentette át magát ezen az időn. Több ízben ábrázoltam, hogy az emberi lelkek jóval nagyobb száma kiköltözött az ég terébe, de egy kis rész megtartotta a folytatólagos fejlődési áramlatot, mégpedig azok az emberlelkek, akik a legerősebbek voltak, és mindent el tudtak viselni, le tudtak győzni. Ezek az erős lelkek mentették át a fejlődést a kritikus periódusokon. Ez alatt az egész történés alatt még nem volt szó arról, amit mi emberi énnek, emberi individualitásnak nevezünk. Inkább a fajta-lélek karakteréről beszélhetünk. A lelkek, ha visszahúzódtak, feloldódtak a faj-lélekszerőségben. Később bekövetkezett a Hold kilépése, miáltal újabb lehetőség adódott az emberi szervezet további finomulására úgy, hogy azokat a lelkeket, melyek korábban elmenekültek, a szervezet újra felvehette magába. Ezek a lelkek fokozatosan visszatértek - egész az atlantiszi időkig -, és beköltöztek az emberi testekbe. Bizonyos szervezetek azonban, melyek a kritikus idő alatt képződtek, mégis lemaradtak. Ez alatt az idő alatt tovább szaporodtak ugyan, de nem tudtak az emberi lelkiség hordozóivá válni. Mert ezek a szervezetek túlságosan durvák voltak. Tehát azon szervezetek mellett, melyek később ki tudtak finomulni, ilyenek is fennmaradtak e kritikus földi periódusokból. Ezek azután durvább szervezetek előfutárai lettek, s így alakult ki az a helyzet, hogy azon szervezetek mellett, melyek emberi individuumok hordozóivá tudtak válni, olyan szervezetek is tovább szaporodtak, melyek nem lehettek emberi individuumok hordozóivá, és amelyek az emberi lelkektől elhagyott szervezetek utódai lettek, abból az időből, amikor a Nap már elvonult, de a Hold még a Földhöz kapcsolódott. Az ember mellett tehát formálisan olyan szervezetek kialakulását látjuk, melyek a holdkarakter megtartása által képtelenekké váltak arra, hogy emberi individuumok hordozóivá legyenek. Ezek a szervezetek lényegében azok, melyek a mai állatok szervezeteivé lettek. Különösnek tőnhet, hogy a mai állatok e durvább szervezetei mégis bírnak egynéhány olyan képességgel, melyek ráadásul bölcsen mőködnek - erről tanúskodik például a hód fészkének esete. Azért ez is érthető lehet számunkra, ha nem túlságosan leegyszerősítve képzeljük el a dolgokat, hanem világos előttünk, hogy épp ezeknek a lényeknek azok a szervei, amelyekbe nem költözött emberi lélek, alakították ki az állati testfelépítés külső berendezéseit, bizonyos idegeket és hasonlókat, ami lehetővé tette számukra, hogy összhangba tudják hozni magukat a földi lét törvényeivel. Mert azok a lények, melyek nem őrizték meg azt a képességet, hogy emberi lelket fogadjanak magukba, egész idő alatt a Földhöz kötődtek. A többi szervezet, melyek később kifinomultak úgy, hogy fel tudtak venni emberi individuumokat, szintén együtt maradtak ugyan a Földdel, de mert később a Hold kimenetele után változtatásokat kellett eszközölniük magukon, mindazt, amit korábban elsajátítottak, most azáltal, hogy kifinomultak, elvesztették. Jegyezzük meg tehát: amikor a Hold elvált a Földtől, bizonyos szervezetek a Földön egyszerően tovább szaporodtak, azon az egyenes vonalon, melyen létrejöttek, amikor még a Hold a Földhöz volt kötve. Ezek a szervezetek durvák maradtak, és megőrizték maguknak korábbi törvényeiket, s önmagukban annyira megkeményedtek, hogy amikor a Hold kilépett, semmilyen változásra nem voltak alkalmasak. Ezek a szervezetek mereven tovább szaporodtak. A többi szervezetnek, melyek az emberi individualitás hordozóivá lettek, meg kellett változniuk, ők nem tudtak mereven tovább szaporodni. Ezek úgy változtak, hogy rájuk hatni tudtak azok a lények, melyek időközben egyáltalán nem álltak már összeköttetésben a Földdel, melyek valahol egészen másutt voltak, de előbb csatlakozniuk kellett a Földhöz. - És itt van a különbség azon lények között, melyek megtartották a régi, merev hold-karakert, és azok között, melyek megváltoztatták magukat. De miben állt ez a változáső Amikor azok a lelkek, melyek a Földet elhagyták, újra visszajöttek, és újra birtokba vették a testeket, nekiláttak az idegrendszer, az agy stb. átépítéséhez. Amennyi erejük volt, azt a belső építkezésre használták. A többieken, azokon a lényeken, melyek merevebbekké váltak, semmit sem lehetett többé változtatni. Ezeket most más lények vették birtokba, olyanok, amelyek még nem voltak hajlandók a szervezetbe beavatkozni, megálltak a régebbi fokokon, vagyis egyáltalán nem jutottak még olyan messzire, hogy a belső szervezetre hatni tudjanak, hanem kívülről hatottak, mint az állat fajta-lelke. Így azok a szervezetek, melyek a Hold kilépése után alkalmasak voltak arra, hogy felvegyék az emberi lelkeket, úgy munkálták meg a szervezeteket, hogy azok fokozatosan egy tökéletes emberi felépítéshez vezettek. A hold-idő alatt megmerevedett szervezeteket többé nem lehetett megváltoztatni. Ezeket most azok a lelkek vették birtokba, melyek távolról sem voltak olyan előrehaladottak, hogy beköltözhessenek egy individuumba, ezek megálltak a hold-szinten, mindent kialakítottak, amit a hold-szinten el lehetett érni, és most mint fajta-lelkek vették birtokba a rendelkezésükre álló szervezeteket. Így nyilvánul meg tehát a kozmikus folyamatok alapján az ember és az állat közötti különbség. Ha meg kellett volna állnunk közvetlenül az ember alatt álló lények felépítésénél, akkor énünkkel most a Föld körül kellene lebegnünk, mert a szervezet túlságosan merev lenne. Nem tudnánk lejutni, s jóllehet mi tökéletesebb lények lettünk, mégis ott kellett tartózkodnunk, ahol az állatok fajta-lelkei vannak. De mivel a mi szervezetünk ki tudott finomulni, így mi beleköltözhettünk e szervezetekbe, és szálláshelyként tudjuk használni őket, vagyis mi individuálisan szállhattunk le a Földre. A faj-lelkeknek nem volt erre igényük. ők a szellemvilágból hatnak a lények belsejébe. A bennünket körülvevő állatvilágban tehát valami olyasmit láttunk, amik mi magunk is lehetnénk, ha szervezetünket nem az előbb ábrázolt berendezésnek köszönhetnénk. Felmerülhetne itt a kérdés: mi által jöttek akkor az alattunk elhelyezkedő állatok, megmerevedett felépítésükkel, a Földreő - Nos, miáltalunk jöttek le! Az állatok azoknak a testeknek az utódai, amelyekbe mi a Hold kilépése után többé nem akartunk beköltözni, mert e testek túlságosan eldurvultak. Magunk mögött hagytuk ezeket a testeket, hogy később más testeket találjunk. Később nem találhattunk volna más testeket, ha annak idején nem hagyjuk el az előző szervezeteket. Mert a Nap kilépése után a Földön kellett megélhetést keresnünk magunknak. - És pontosan itt történt, hogy - mondjuk így - bizonyos lényeket magunk alatt hagytunk, hogy így rátalálhassunk a magasabbra jutás lehetőségére. A magasabbra jutás érdekében kellett más bolygókra mennünk, s ott lenn veszni hagyni a testeket. Amik vagyunk, bizonyos fokig annak köszönhetjük, ami visszamaradt alattunk. Igen, ezt a „köszönetet” sokkal pontosabban is ábrázolhatjuk. Tegyük fel a kérdést: hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy annak a kritikus periódusnak az idején el tudtuk hagyni a Földet'ő Mert az azért mégsem megy minden további nélkül, hogy egy lény odamegy, ahová akar. A fejlődés folyamán ezt a lehetőséget mi ismét csak a luciferi lényeknek köszönhetjük. Ezek a lények voltak a vezetőink, akik a kritikus periódus idejére eltávolítottak bennünket a földfejlődés közeléből. S egyúttal azt mondták nekünk: ott lenn most kritikus idők következnek, nektek el kell hagynotok a Földet! - A luciferi szellemek vezetése alatt hagytuk el tehát a Földet, ugyanazon luciferi szellemek által, melyek akkori asztráltestünkbe bevitték a luciferi princípiumot, az arra való hajlandóságot, amit mi a bennünk levő rossz lehetőségének hívunk, ezzel egyidejőleg azonban a szabadság lehetőségét is. Ha e lények ebben az időben nem vittek volna el bennünket a Földről, örökre hozzáláncolódtunk volna ahhoz az alakhoz, melyet akkor teremtettünk meg magunknak, s amelyet most legfeljebb felülről lebeghetnénk körül, de nem tudnánk beléköltözni. Ezek a lények tehát magukkal vittek bennünket, saját lényüket pedig hozzákötötték a miénkhez. Ennek szem előtt tartásával most már érthető, hogy távozásunk közben magunkba engedtük a luciferi hatásokat. Azok a szervezetek, amelyek nem osztoztak abban a sorsban, hogy annak idején eljuthattak volna egészen különös világrészekre, amelyek tehát kötve maradtak a Földhöz, nos, ezek a szervezetek luciferi hatás nélkül maradtak odalenn. A Föld sorsában osztozniuk kellett velünk, de égi sorsunkban nem tudtak velünk osztozni. A Földre visszatérve már bennünk volt a luciferi beütés, a többi lényben azonban nem. Így vált lehetségessé, hogy egy fizikai testben élve, mégis a fizikai testtől független életet éljünk; s lassan egyre függetlenebbek lettünk ettől a testtől. A többi lény azonban, melyekben nem volt meg a luciferi beütés, azt juttatta kifejezésre, amit mi csináltunk belőlük, azt, ami a mi asztráltestünk volt a Nap és a Hold kilépése közötti időkben, vagyis amitől mi megszabadítottuk magunkat. Az állatokat figyelve azt mondhatjuk: minden, amit az állatok kegyetlenségből és zabáló éhségből kifejezésre juttatnak, minden állati erénytelenség, ami ügyességük mellett megvan bennük, bennünk is megvolna, ha mindezt nem tudtuk volna kiirtani magunkból! Asztráltestünk kiszabadulását annak a körülménynek köszönhetjük, hogy minden durvább asztráltulajdonság visszamaradt a földi állatvilágban. És elmondhatjuk: jó nekünk, hogy mindez nincs többé bennünk - az oroszlán kegyetlensége, a róka ravaszsága: jó, hogy mindezek kikerültek belőlünk, s rajtunk kívül élik önálló életüket! Az állatok tehát velünk együtt rendelkeznek azzal, ami a mi asztráltestünket jelenti, s ezáltal bírnak a fájdalomérzés lehetőségével is. De az állatok, éppen az előbb elmondottak miatt nem juthattak el ahhoz a lehetőséghez, hogy a fájdalom és a fájdalom legyőzése által mind magasabbra és magasabbra emelkedhessenek. Hiszen ők nem rendelkeznek individualitással. Ezért az állatoknak sokkal nehezebb a dolguk. Nekünk el kell viselnünk a fájdalmat; de számunkra minden fájdalom a tökéletesedést szolgáló eszköz; s legyőzése által magasabbra jutunk. Az állatokat úgy hagytuk magunk mögött, hogy már rendelkeztek ugyan a fájdalomra való képességgel, de azzal még nem, ami a fájdalmon felül emelhette volna őket, ami által legyőzhetnék a fájdalmat. Ez az állatok sorsa. Saját szervezetünket mutatják ők nekünk azon a fokon, ahol képesek voltunk ugyan a fájdalomra, de még nem tudtuk átalakítani olyan gyógyító erővé, amely az emberiséget szolgálná. A földfejlődés folyamán tehát rosszabb részünket az állatoknak adtuk, s azok mintegy a mi tökéletesedésünk intő jeleiként állnak körülöttünk. Ezeket a tényeket nem szabad elméletként kezelni, csakis kozmikus világérzéssel szabad közelíteni hozzájuk. Ezzel az érzéssel kell szemlélnünk az állatokat: ti, állatok, ott kívül vagytok. Amikor szenvedtek, valami olyan szenvedésben részesültök, ami az ember javát szolgálja. Nekünk, embereknek, megvan a lehetőségünk a fájdalom legyőzésére; nektek el kell viselnetek. Mi nektek hagytuk a fájdalmat, s magunknak megtartottuk a fájdalom legyőzését! Ha az elméletből ki tudjuk fejleszteni ezt a kozmikus érzést, akkor az az állatvilággal való átfogó együttérzéssé válik. E kozmikus érzés az emberiség ősrégi bölcsességéből ered, amikor még őrizték egy olyan tudás emlékét, amelynek alapján egy homályos látnokiságtól indíttatva mindenki azt mondta: valaha úgy álltak a dolgok, hogy mindenkiben benne élt az állatokkal való együttérzés, mégpedig igen nagyfokú együttérzés. - Ez az együttérzés újra elő fog jönni, amikor az emberek hozzászoknak majd a spirituális bölcsességek befogadásához, amikor újra belátják, hogyan kapcsolódik az emberiségkarma a világkarmához. Azokban az időkben, melyek, mondjuk így, az elsötétítés időszakai voltak, melyekben a materialista gondolkozás teret kapott, ezekről az összefüggésekről nem is lehetett helyes fogalmuk az embereknek. Ebben az időszakban csak azt szemléltették, ami a térben egymás mellett van, tekintet nélkül arra, hogy mindaz, ami a térben van, egy tulajdonképpeni eredettel is rendelkezik, és csak a fejlődés során váltak el egymástól. S így persze arra sem éreztek rá, ami az embert az állattal összeköti. És a Földnek minden olyan területén, ahol az a misszió járta, hogy elkendőzzék az ember és az állatok közötti összefüggés tudatát, ahol e tudat helyére egy olyan tudat lépett, mely csak a fizikai térre korlátozza magát, ott különös módon viszonozta az ember azt, amit az állatoknak köszönhet - megette őket. Ezek a dolgok egyben arra is rávilágítanak, hogy a világnézetek mennyire összefüggnek az ember érzéki és érzelemvilágával. Az érzékek és az érzések végső fokon a világnézetek következményei, és ahogy a világnézetek és az ismeretek - vagyis a tudás - változnak, ugyanúgy fognak változni az érzékelések és az érzések az emberiséget érintő összefüggésekben. Az ember nem tehetett másként, mint hogy magasabb fejlődési fokra jutott: más lényeket romlásba kellett döntenie, hogy saját maga feljebb jusson. Nem adhatott az állatoknak individualitást, hogy azok mindazt kiegyenlíthessék a karmában, amit el kellett szenvedniük: a fájdalmat az ember rájuk háríthatta, de anélkül, hogy a kiegyenlítés karmikus törvényszerőségét átadhatta volna. Amit azonban korábban nem adhatott, azt egyszer meg fogja adni az állatoknak, amikor az ember eléri a szabadságot és individuumának önzetlen létét. Akkor - tudatos módon - ezen a területen is felfogja majd a karmikus törvényszerőséget, és azt fogja mondani: az állatoknak köszönhetem, ami vagyok. Amit nem adhatok többé az egyes állatnak, azoknak a lényeknek tehát, melyek az egyedi létezésből alásüllyedtek egy árnyéklétbe, amit valaha, mondjuk így, az állatok ellen vétkeztem, azt most újra jóvá kell tennem egy olyan bánásmóddal, amit én nyújtok nekik! - Ily módon pedig a fejlődés előrehaladásával, a karmikus viszonyok tudatával megvalósul majd az embernek az állatokhoz való, mostaninál jobb viszonya is. Egy olyan bánásmód alakul ki, mellyel az ember ismét felemeli az állatot, melyet ő maga taszított alá. Mégiscsak látunk tehát bizonyos kapcsolatot a karma és az állatvilág között. Amit az állat sorsként átél, azt, ha nem akarunk mindent összekuszálni, nem hasonlíthatjuk az emberi karmához. De ha figyelembe vesszük az egész földfejlődést, és mindazt, aminek az emberiség és az emberiség fejlődése érdekében meg kellett történnie, akkor látni fogjuk, hogy ténylegesen lehet beszélni az emberiségkarmának az állatvilághoz való vonatkozásáról.

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-01-18