A teremtés folyamatába merülő tudati rendszerek a begyőjtött
információk értelmezése során olyan felismerés sorozatokon mennek át, amelyek
eredményeképpen felfogják és megértik a teremtés mőködését, eredetét és célját.
Megismerik a világot mőködtető egyszerő alaptörvényeket és általánosan érvényes
összefüggéseket, valamint az ezek kombinációiból eredő sokszínőséget és
bonyolultságot. Ezt a folyamatot nevezzük megvilágosodásnak, gnózisnak,
egységnek.
A buddhizmusban ennek fokozatait, az érzéki világtól való
elfordulást négy szakaszra bontva tanítják:
1. A távolságtartás a külvilággal szemben, az öröm és
nyugalomérzet megtapasztalása.
2. A vizsgálódás és következtetés nélküli koncentráció állapota.
3. Az örömérzet megszőnik, viszont megmarad a nyugalom.
4. Eltőnik a nyugalomérzet, csak a tiszta öntudat és kiegyensúlyozottság van
bennem.
A megvilágosodáshoz szükséges négy szellemi gyakorlat,
elmélyedés a következő:
1. A tér határtalanságának tudata.
2. A megismerés határtalanságának tudata.
3. A dolgok valótlanságának (ürességének) tudata.
4. Az ürességnek, mint a gondolat tárgyának a tudata.
A teremtett világban minden dolog múlandó, véges, változó és
éppen ezért viszonylagos, szubjektív, vagyis lényegét tekintve illúzió. A
létezés az, ami minden dolog közös lényegeként állandó, örök és halhatatlan,
végtelen és valóságos mibennünk. Ennek felismerése és megértése az igazi tudás,
amely azután biztos alapul szolgál az intelligens értelem számára a világban való
eligazodáshoz.
Az egészet átfogó, egyetemes szemlélet világképet ad a léleknek. Kereteket
kínál elméje számára a minél pontosabb megkülönböztetéshez és ítélkezéshez, a
döntések meghozatalához, az értékrend kialakításához, egyszóval megmutatja a
lehetőségeket és az aktuális képességeket a tudata számára. Ez a lélekben
őrződő és mőködő szellem, mint információhalmaz öntudatra ébredése, a valódi
felnőtté válás, mely nem az ideiglenesen felvett fizikai test biológiai korától
függ, hanem az entitás hasznos információtartalmától.
Az öntudatos, intelligens teremtmények, a lelkek az egyetlen létező szubjektív,
lokális információhalmazai a megnyilvánuló teremtésen belül. Mindenkoron
egyediek és életük célja a környező világuk felfedezése, megismerése. Információkat
győjtenek és adnak tovább a mőködésük során, valamint ezeket feldolgozzák,
értelmezik, rendszerezik, reagálnak rájuk. Alapvető céljuk a konzisztens
fennmaradás és a boldogulás, a harmónia elérése, illetve a struktúrájukból
adódó vágyak, tervek és késztetések megvalósítása (a teremtés). Ennek érdekében
törekszenek önnön véges idejő létük elnyújtására minél hosszasabban, vagyis az
élőlények menekülnek a pusztulás, a halál elől.
Az Isten a teremtésben a lelkek összessége. Önmagából
kelti minden teremtményét az időbeli visszacsatolás késedelmének káprázata
által, és generálja szakadatlanul a tőle függetlennek látszó illuzórikus
létüket, akár egy álomvilágot. A teremtmények megvilágosodása az, amikor
választ kapnak a kérdéseikre a számukra leglényegesebb dolgokról.
Ki vagyok énő Miből vagyokő Miből van a világő Ki csinálta
és hogyanő Honnan eredünkő Hová tartunkő Mi a célja és értelme, mik a törvényei
ennek a világnakő Mi az én dolgom, hol a helyem a mindenségbenő Mi a megoldás
az életem során felmerülő problémákraő
Számos kérdést teszünk fel, melyeket valójában az Isten, a
Létező kérdez önmagától bennünk, általunk és rajtunk keresztül. Amikor pedig
megtaláljuk rá a válaszokat, az Isten maga az, aki öntudatára ébred bennünk s
fedezi fel saját magát. Ez az önfelismerés folyamata, az önvizsgálat, melyről
lényegében az egész teremtés szól.
Az alábbiakban össze vannak foglalva azok a tapasztalatok,
melyek egy megvilágosodás útján járó embert értek. Remélhetőleg hasznára
lesznek mindazoknak, akik ugyanezen az úton járnak és bizonyságul szolgál a
számukra arról, hogy nincsenek egyedül az önmaguk utáni kutatásuk során.
A megvilágosodás hatásai.
1. Az ember tudata rugalmassá, mozgékonnyá válik. Az
éberségének, a dolgokra való odafigyelésének köszönhetően megedződik a
figyelme, javul a koncentráló képessége és gyorsul a gondolkodása. Ezzel együtt
javul az asszociációs készsége és nõ a kreativitása is, az új dolgok
kitalálására és megvalósítására való alkotókészsége.
2. Az önmegismerés folyamata során, az entitás
információhalmazát töredezetté, megosztottá tevő falak sorra lebomlanak, vagyis
megkezdődik a nagy visszaemlékezés önnön teljességemre. Emlékképek merülnek fel
a tudatalattimból, különösen az alvás tudati felszabadultságában, felidézve a
régmúlt eseményeit, előző életeket, távoli történéseket. Ezek az ébredési gát
szándékos átszakításával felhozhatók az ébrenlétbe, és hasznos tapasztalatokkal
szolgálnak a jelenlegi, aktuális személyiségem számára a boldoguláshoz.
3. Az álom és ébrenlét határán, egyfajta meditációs
révületben további információk is tudatosíthatóvá válnak, amelyek addig nem
voltak hozzáférhetők a lélek számára a világemlékezetben. Ez az akasha, a
világéter (morfogenetikai tér), mely az időhullámok frekvenciamodulációjában,
holografikusan őrzi a repülési időben tárolva a teremtésre jellemző aktuális
mindentudást. A megvilágosodott személynek lehetősége van nézelődni az
akashában, mint valami gigantikus adatbankban, amely szó szerint minden eseményt
tárol az idők kezdetétől az idők végezetéig az egészben.
4. Érdekes paradoxon, hogy bár a tudat betekintést nyerhet a
mindentudás állapotába, amikor elvileg az egészben őrződő és halmozódó teljes
információmennyiséghez hozzáfér korlátlanul, mégsem képes azt kezelni sem
értelemmel, sem anélkül. A mindentudásból való információnyerés (olvasás)
technikáját ugyanis szintén meg kell tanulni és fokozatosan fejleszteni. Ehhez
viszont értelemre van szükség, ami egyben korlátot is szab az elérhető,
megemészthető információk elé. Az értelem nem képes kezelni az egészben lévő
mindazon információkat, melyek kívül vannak a saját véges felfogóképességének
határain vagy logikával kezelhetetlenek és hasznosíthatatlanok.
5. A megvilágosodás nem állapot, hanem folyamat, ami soha
nem ér véget. Mindig lehet följebb jutni a tudásban, még jobban elmélyülni
benne. Mert a tudás, az információ valamely halmazról, mindig csak részleges
lehet, a teljességet csak a végtelenben éri el, vagyis soha.
6. A megvilágosodás folyamata során a világ megismerésében
eljutok addig, ameddig értelemmel és felfogóképességgel egyáltalán el lehet
jutni. Ezt nevezhetjük akár a világ végére való eljutásnak is, ahonnan aztán
nincs tovább. Innen már csak visszafelé lehet menni, a már korábban megismert
dolgok felé, és elmélyülni bennük (a teremtés fraktális szerkezetében) a
végtelenségig. Ez azt jelenti, hogy a megvilágosodott személynek immáron van
rálátása az egészre, a teljes teremtésre. Érti annak alapelveit, szabályait,
törvényeit, összefüggéseit, rendszerét, eredetét és célját, s látja benne önnön
elfoglalt helyét. És ez jó. Tudom ki vagyok, az anyagi világban körülöttem
rohangáló többi lélekkel ellentétben.
7. Az értelmem a világ eseményeinek, és azok belső
összefüggéseinek ismerete által egyre hatékonyabban képes kezelni az előtte
felmerülő problémákat és ellentmondásokat, bár azokat megszüntetni nem tudja,
hisz a mőködéséből következően õ maga hozza őket létre. A léte során minden
létező rendszer megteremti a maga problémáit, melyekkel azután foglalkozhat
amíg csak akar.
8. A tudatom a meditációs gyakorlatok során megtapasztalja
az értelem nélküli állapotot is. A problémák az értelem mőködésének
szüneteltetésével eltőnnek, hisz csak annak a számára, abban léteznek. Ez lesz
a nirvánába lépés kapuja a későbbiekben, a formák világának (a felöltött
testnek) elhagyása után.
9. A valóság misztikus lényegének felismeréséből eredő
felszabadult, mély öröm tölti be a tudatom. Ez a tiszta boldogság, az
ellazulás, megnyugvás, élvezet és belső nyugalom állapota a számomra.
10. A megvilágosodás számos meglepetést tartogat a lélek
számára. Amikor bekövetkezik, pontosan tudod, hogy igen, Ez Az! Végre
megtaláltad, rájöttél, elérted, megértetted úgy, ahogy van. Szemernyi kétséged
sincs a helyzeted felől, mert pontosan tudod, hogy megtaláltad a megoldást.
Ugyanakkor azonnal látni fogod, hogy egyáltalán nem olyan állapot ez, mint azt
előzőleg bárki várná és elvárná, remélné vagy gondolná magában. Egyrészt ezzel
a személyiség, a szubjektív én számára semmi sem változik meg a személyes
világában, vagyis minden ugyanolyan lesz, mint korábban volt (õ maga
is). Nem lesz tőle egyből tökéletes, sem halhatatlan vagy csodatévő. Nem
vonhatja ki magát a törvények alól, s különleges isteni képességei sem támadnak
csak úgy, maguktól. Másfelől viszont minden megváltozik, mert ettől kezdve más
szemmel tekintek magamra és a világra. Más lesz az információk
visszacsatolódási útvonala (struktúrája) bennem, vagyis a személyiségem
fokozatosan megváltozik, átíródik. Az elkülönültség tudata helyett az egység
tudata erősödik meg bennem és kialakul a magasztos gondolkodású isteni énem.
Az, Aki mindig is szerettem volna lenni, csak éppen korábban képtelen voltam
megfogalmazni (a tudás hiányában) kellő pontossággal ezt a vágyamat.
11. A megvilágosodás szubjektív nézőpontjai éppoly sokfélék,
mint a megelőző tudatállapotok a lélekben (mivel folyamatról van szó). Sőt, az
elnyert szabadságom okán még számosabbak lesznek, ahogy folytatom az
önvizsgálatom a megértés fényében. Tehát nem csak egyféle tudatállapotról van
szó. Van ezek között olyan, ahol van és mőködik az értelmem, és igyekszik minél
többet felfogni, és rendszerezni a tudatomon keresztüláramló komplex információkból.
Ez lesz a bölcsesség, a dolgok belátásából fakadó megértésben való elmélyedés.
Van olyan nézőpont is, ahol nincs értelem. Ott csak a tiszta és szemlélődő
figyelem létezik, a tudat legalapvetőbb állapota, ahol egyszerően csak vagyok
és érzékelek. Ekkor megfigyelhetem a létem centrumát, mintegy kívülről nézve
magamat a belső tükröződéseim által. Vagy lehetek önnön létem közepében, a
forráspontban. Abból a pontból nézhetem a minden létezőt, ahonnan az Isten
látja azt, egyszerre az egészet időtlenül, az egyhegyőség állapotából. Ez
egyben a teljesség és mindentudás állapota is, ahol szabadon mozoghatok a
létezésben. Bármely pontjából megszemlélhetem a mindenséget, mert annak minden
pontja én magam vagyok, szó szerint én.
12. A megvilágosodás következményeként az értékrendem
alapvetően megváltozik. Mindez annak meglátásából fakad, hogy a teremtett világ
múlandó és illúzió, míg a lét örök és valóságos. A létezés az egyetlen valóság
és nincs más ezen kívül. Minden, ami van, ebben van, mint virtuális tükröződés az
önmaga számára megnyilvánulóban. A teremtés játékká válik a számomra,
célirányos tudati tevékenységgé magasztosul a figyelmem lekötése érdekében.
Ennek köszönhető, hogy a nirvánából a tudatom mindig dinamikusan visszatér a
saját álomvilágába, és teremteni kezd, belemerül az illúzióiba. Aztán ha túl
sok lesz a teremtésemben a zavar és a probléma, amit a részhalmazok okoznak a
mőködésük során egymásnak, akkor egyszerően kimenekülök belőle, és ezzel
végeredményben megszőntetem azt. Ekkor van lokális szünet a teremtésemen belül,
az egész valamely részrendszerében. Pontosan úgy, ahogy az álom is egy
beiktatott szünetet képez az ébrenlét nappali szakaszai között.
13. A megvilágosodásra törekvő lélek munkáját figyelemmel
kísérik az univerzum felettes vezetői, legbölcsebb entitásai, valamint a
Mindenható (Megtartó) is. Szükség esetén külön foglalkoznak velem és tanítanak,
többféle módszerrel. Ez történhet telepatikus metakommunikáció útján,
beszélgetéses tanítással vagy közvetlen megtapasztalással (elviszik a lelkem
valahová és megmutatják amit kell), illetve tudás átültetéssel. Ilyenkor a
vezető egy nagyobb, sőrített információs csomagot küld át a lelkemnek, ami
bennem fokozatosan kibomlik, mintegy rejtélyes módon eszembe jut valahonnan.
Ezt a tudást úgy fogom érzékelni magamban, mintha én jöttem volna rá, én
gondoltam volna ki, s ezért a sajátomnak fogom tekinteni. Mivel az üzenet
ilyenkor a saját értelmi rendszerem logikai fordítóján (értelmezőjén) megy
keresztül és tárolódik el, könnyebb befogadnom, mint egy kívülről érkező
üzenetet. Ennek oka a kommunikáció során használt fogalomnyelv szerkezetében
rejlik. Mindenkinek könnyebb megértenie önmagát, mint valaki más gondolatait.
Ezért az Isten mindig belülről tanít és szól hozzám, bennem, általam.
14. A megvilágosodott személy ismeri az isteni szentély
legbelsőbb titkait is. A felettes vezetőkkel való hatékonyabb kapcsolattartása
érdekében kaphat külön időszál vonalat, közvetlen összeköttetést is hozzájuk,
akár a Mindenhatóhoz is. Ez nagy kegy a vezetők részéről, mert ilyenkor egyben
kiemelt védelemben és gondoskodásban is részesül az illető lélek. Egy buddhára
másképp vonatkoznak ugyanazok a közösségi törvények, mint a többi lélekre. Aki
önmaga mesterévé lett, annak nincsenek bírái, csak bírálói.
15. A spontán (meglepetésszerően) adódó helyzetekben a
bennem felmerülő kérdésekre azonnal megjelenik a lelkemben a válasz,
gyakorlatilag gondolkodási és emlékezési (késedelmi) idő nélkül. Ez
valószínőleg a központi fénykvantumom egy ciklusideje alatt játszódik le, fut át
rajtam, szabadon a mindentudásból kiindulva, mivel már nem mőködnek feltétlenül
azok a fékezőrendszerek az elmémben, melyek elzárnának a megoldástól. Ebből
következik, hogy a megvilágosodott személy mindenre azonnal képes reagálni,
válaszolni, amennyiben az értelme nem gördít akadályokat a benne áramló
információk elé (megfelelő tudatállapotban).
16. Kiég és eltőnik belőlem az érzések mély, teljes
intenzitású átélése, beleértve a szeretetet, fájdalmat, a jó és rossz dolgokat.
Az egész életem egy felületes, illuzórikus játékká válik a számomra, amit
belülről szemlélek és igazából nem érinti meg a tudatom úgy, mint régen. A
bensőm nyugodt, szinte már közömbös lesz a világ változásaival szemben. Úgy
kezelem az életem, mint valami elvont tevékenységet, sajátos sakkjátszmát,
amelynek nincs a számomra komoly tétje. Hisz mit veszíthetek az illúzióimon
kívülő Azokat meg amúgy is mindenféleképpen elveszítem, ahogy szétfoszlanak az
időben.
17. Megértem, hogy minden tudás akkor válik igazából
használhatóvá és értékessé, ha a vele kapcsolatos megismerés folyamata körbeér,
vagyis visszazáródik önnön kezdeteihez, egy ciklikus rendszert képezve. A
valódi tudás az, amikor a tudással és annak ellentétével is rendelkezem.
Egyaránt ismerem a pro és kontra érveket, vagyis átlátom az egész helyzetet.
18. A személyiségem fokozatosan elöregszik és megnyugszik,
amolyan nyugdíjassá válik, függetlenül a fizikai testem korától. Ez azzal is
jár, hogy alapvetően eltőnik belőlem a fiatalkori forrófejőség és lelkesedés,
valamint a karriervágy, az érvényesülés és a mások szemében való elismerésem
igénye, vágya. Nem akarok senkinek semmit bebizonyítani, nem akarok másokat
meggyőzni, velük vitatkozni, harcolni, küzdeni, mert tudom, hogy mindezt nem
muszáj. Nem érzem szükségét a konfliktusnak, az ütközésnek. Hagyom menni a
dolgokat a maguk útján és csak akkor avatkozom be, ha egy valóban nagyon fontos
dologról van szó. A fontosság itt a buddha értékrendjében egészen mást jelent,
mint korábban. Elsősorban az isteni törvények megvalósításáról van szó és a
testi lét során felvállalt tevékenységek fontosságáról.
19. Legfőbb életcélommá válik a nyugodt, visszavonult,
kellemes és laza életvitel. Csak semmi verejtékes munka, erőlködés, kínlódás,
gyötrő kényszerek és rabszolgaság, hajtás és gürizés a szamszárában! Az élet
szép, az apró csodák is örömet okoznak, amikkel szembesülök és fölösleges úgy
rohanni. Egyfajta megállapodott nyugdíjas élet ez. Az időmet kitölti a "rendszeradminisztrációs"
tevékenység (evés, alvás, pihenés, lakóhely karbantartás, stb.) és az alkotás,
elmélkedés, szemlélődés vagy az esetlegesen meglévő párkapcsolat apró örömei.
20. Érdekes módon a szexualitás, mint örömforrás megmarad és
kiteljesedik, de elveszíti azt az átütő lendületét, szenvedélytől izzó
forróságát, amivel korábban hatott rám.
Inkább élvezetes játékká, masszírozássá és
"birkózássá" alakul ez, tehát nem marad meg olyan szexnek, mint
amilyen előtte, korábban volt a számomra. Gátlások nélkül, felszabadult
könnyedséggel és természetes szemérmetlenséggel (mint az első emberpár a
bőnbeesés előtt még a paradicsomban) élem meg azt, amit az emberek számtalan
törvénnyel, tabuval és szokással igyekeznek elrontani és korlátozni az
életükben.
21. Teljes ember (Adam Kadmon) vagyok önmagamban, nem fél.
Egy illúziókba merült ember nem ismeri önmagát egészében, csupán egy részét.
Ezért mindig van az énjének egy olyan területe, amit kizár, megtagad magából,
ami felől éppen ezért nem lehet tudatos. Ez az õ árnyékszemélyisége,
tudatalattija, a benne lakozó sötét oldal, amivel mindig nyomasztó
szembesülnie. A megvilágosodás során ezt a részemet is vissza kell olvasztanom
magamba, ami viszont szenvedéssel és problémákkal jár. Nem túlzás azt mondani,
hogy halálos veszélyt jelent a tudatos énemre a megtagadott részemmel való
találkozás, hisz a kettő egymás ellentéte. Az összeolvadás és kiegyensúlyozódás
akkor fejeződik be a számomra, amikor felismerem, hogy a sötétebbik oldalam
ugyanolyan fényességes és magasztos megnyilvánulásom, mint a világosabbik.
Innentől kezdve teljes vagyok önmagamban.
22. Az önfelismerésem (a teljességemről való tudatosságom)
eredményeképpen megnő az önelfogadásom. A szeretetemet magam felé fordítom,
önmagamat szeretem teljes egészemben. Én mindig magammal vagyok és mindig
számíthatok magamra. Mindenki más, külső személy csak illúzió körülöttem, és
éppen ezért megbízhatatlan, mert az illúziók (emberek, tárgyak, események)
folyamatosan jönnek és mennek, változnak az általam észlelt, teremtett
világban. Én viszont mindig megmaradok önnön origómban önmagammal, önmagamnak.
Éppen ezért én válok önmagam legszeretettebb barátjává és társává, tanítójává
és tanítványává, közönségévé és szórakoztatójává.
23. A teljessé válás azt is jelenti, hogy önmagam Istenévé
és Sátánjává válok. A jó és rossz tulajdonságaimnak egyaránt tudatában vagyok,
egyenlőképpen. Ez a valódi szabadság, amikor a szabad akaratom oly módon képes
érvényesülni, hogy én döntöm el, megkísértsem-e magam vagy sem. Engedjek a kísértésemnek
vagy ne. Hallgassak önmagam egyik részére vagy inkább a másikra. Tudom, hogy
bármilyen lehetek és elfogadom magam ilyennek. Én vagyok önmagam ura és
törvényhozója. Én hozom meg a magam törvényeit, amelyek alapján azután élek,
döntök, megnyilvánulok mások (a külső illúziók) felé. Ez persze azt is jelenti,
hogy a külvilág elveszíti korábbi jelentőségét és az illúziókban felfedezett
ellentmondások révén lényegtelenné válik a számomra. Szó szerint "fütyülök
mindenre" és mindenkire. Csak a saját fejem után megyek, a saját magasztos
elképzeléseimnek megfelelően és egyedül csak én korlátozhatom, szabályozhatom
magamat. Senki másnak nem engedem meg, hogy fölébem kerekedjék, mert tudom,
hogy senki sincs fölöttem. Ha mégis együttmőködöm a körülöttem lévő többi
entitással, a teremtésem többi részével, akkor azt is a szabad akaratomból
teszem, nem pedig kényszerből.
24. Önmagam megismerése során átlátom a személyiségemben
kiépült kondicionálást, amit a külvilág adott nekem (kényszerített rám) a
születésemtől kezdve. Képessé válok arra, hogy tetszésem szerint
megváltoztassam ezeket a programokat, gátlásokat, szokásokat, vagy eltöröljem
őket. Gátlástalanná válok, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Bármit
megtehetek és annak az ellenkezőjét is. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is
fogom tenni, csupán a lehetőséget tudom immáron szabadon megadni magamnak. Nem
képzelem többé magamról azt, hogy "én aztán erre vagy arra soha nem lennék
képes". De igen! Meg tudom csinálni. Sőt, arra is képes vagyok, hogy
ellenálljak valamely kényszerítő erőnek és ne tegyek meg valamit, amit kellene,
ha éppen úgy látom helyesnek. Ezt a képességet, az önmagam feletti uralmat
nevezzük általában önkontrollnak, de ez nem azonos a környezettől eltanult
önkontrollal, hanem annak egy magasabb, tudatosabb szintje.
25. Látom, hogy szinte mindenre képes vagyok. Bármit meg
tudok teremteni, mert értem a módját és tudom mi kell hozzá, milyen mőveletek
által lehet elérni valamely célt. Képes vagyok megidézni a legmagasabb szintő
teremtő energiát és formákba önteni (kinyilvánítani) azt. Bármilyen helyzetbe
is kerüljek, mindenre tudok magyarázatot adni, mindenre van mentségem, indokom,
kifogásom, meg az ellenkezőjére is. Bármilyen problémára meg tudom találni a
legoptimálisabb megoldást, és képes vagyok a nyilvánvaló ellentmondások
ellenére is elkötelezni magam mellette.
26. A megvilágosodott személy a gondolkodásban logikus és
bölcs, és ezért ellentmondásos felismerésekre jut, amik tétlenségre, nyugalomra
késztetik, kárhoztatják őt. Ezért nem cselekszik fölöslegesen, ezért viselkedik
"nyugdíjasként". Ugyanakkor, ha mégis cselekedni kell, akkor tudja,
hogy azt csak logikusan, ellentmondásmentesen lehet megtenni, ezért ilyenkor
fanatikussá válik. A bölcsen meghozott döntést fanatikus elszántsággal képes
megvalósítani. Ha fontos dologról van szó, harcolni is kész érte és meghalni
is.
27. A megvilágosodott személy a tökéletes harcos, akinek fő
célja pontosan a harc elkerülése. Mindig készen áll a cselekvésre, de nem
törekszik rá (nem keresi magának a bajt). Mindent képes feláldozni a cél, a
siker érdekében, mert nem ragaszkodik semmihez és senkihez. A küzdelem játékszabályaihoz
sem, mert azok is önkényesen meghatározottak, ezért semmivel sem korlátozza
önnön ravaszságának kibontakozását. Mert az Isten is ravasz, de nem
rosszindulatú. Ugyanakkor mégis van benne ragaszkodás, mert tudja, hogy milyen
fontos minden illúzió, ami körülötte van, és elfogadja azok szerepét. Odafigyel
arra, amit mondani akarnak neki a dolgok. Látja, hogy a világban minden
tapasztalat üzenet vagy provokáció a számára.
28. A harcban a bölcs mindig ellentmondásos stratégiát
követ, ezért kiismerhetetlen és megállíthatatlan stratégiájú. Mert az Isten
útjai is kifürkészhetetlenek. A békében viszont logikus viselkedésre törekszik,
hogy kiismerhető legyen és ezáltal megbízható a környezete szemében. Tudatában
van annak, hogy minden utazás és komoly változás a környezetében harci
helyzetnek minősül. Éppen ezért ilyenkor az ébersége segítségével szabadul meg
a szokásaitól és megrögzöttségeitől, melyek akadályoznák és elveszejtenék őt.
Mert az ellenfeled mindig a te stratégiád kiismerésével kezdi, ahhoz igazítva a
saját terveit. Az ellentmondásos döntések egy veszélyes (harci) helyzetben
életmentő fontosságúak lehetnek, ezért nem fél alkalmazni őket.
29. A megvilágosodott kívülről nézve különc, önfejő, boldog,
gátlástalan, bölcs, őrült, óvatos, önálló, mondhatni szégyentelen és pofátlan
időnként a viselkedése. Kilóg a sorból, nem akarja magát állandóan elfogadtatni
másokkal, bár igyekszik elfogadhatóan viselkedni a sikeres kommunikáció
érdekében.
30. A megvilágosodott személy tudja, hogy az élet csak akkor
teljesedik ki igazán, amikor a lélek eléri a megvilágosodást, tehát ez a
legfontosabb cél mindenki (a teremtmények) számára, aki még nem jutott el
idáig. Ezért tanítja, segíti a többi entitást, gyorsítva az útjukat az
egyetemes cél felé.
31. A megvilágosodott személy látja, tudja és megéli azt a
bizonytalanságot, amit a világról szerzett tudása nyújt neki, a létezés megismerhetetlen
és paradox lényegéről. Átlátja, hogy a legfontosabb dolog a jó társaság, a
helyes viszonyulás egymáshoz, a színvonalas kommunikáció és a szeretet, a
szerelem, a maga legmagasztosabb tisztaságában és jóságában. Ez az a dolog
(érzés, tulajdonság), amely elviselhetővé teszi a számunkra a létezést: a
szeretet, a szerelem egymás iránt. Az, hogy örülök a másiknak, és boldog vagyok
pusztán attól, hogy együtt vagyunk, és jól megvagyunk együtt. Amíg két létező
megnyilvánulás szeretni képes egymást, függetlenül az ellentmondásoktól és
konfliktusoktól, melyek a teremtést árnyalják és nehezítik, addig nincs gond az
életben. Ez kerül az értékrendjében legelőre, az őt megillető helyre, ahová
való. Képes vagyok úgy szeretni a másikat, miként önmagamat. A lehető
legmélyebben, jóval azután is, hogy a világ sötét oldalával való szembesülés és
az ellentmondások már kiüresítettek és kiégettek belül, megszabadítva lelkemet
a külvilágtól eltanult illúzióktól. Mert ahogy a főnix madár is önnön hamvaiból
kel új életre, úgy én magam is folyton újraélesztem és teremtem a saját
szeretetemet és világomat, talán még sokkal szebben és áthatóbban, mint amilyen
az volt korábban (akkor, amikor még nem voltam tisztában önmagammal és nem
voltam önmagam ura és teremtője).
32. Felismerem, hogy a Sátán, mint az énem egy része valóban
csupán a tanítóm, kiképzőm, aki a létezés rossznak nevezett velejáróival,
mellékhatásaival ismertet meg. A gonoszsággal és győlölettel, a pusztítással és
más negatív teremtésekkel. Mert a jó és rossz dolgok tudása egészíti ki egymást
igazi (teljes) tudássá önmagamról. A belső énem azért indít útnak engem, a
törléssel születő embert egy reinkarnációval, hogy új személyiséget, új életet
tudjak magamnak növeszteni, készíteni, amely más lesz, mint az előző. Mentesen
a korábbi életek hibáitól és persze terhesen az új élet hibáival, amikkel
megvívhatom a magam harcát. Ez a harc, amit mindenki önmagával vív meg a világ,
mint kivetítés segítségével, ez érleli felnőtté, bölccsé az embert. Mint a
mesében, ahol a kiskirályfi elmegy világot látni, szerencsét próbálni és közben
tapasztalatokat győjt, felnőtté érik, majd bölcsen, harcedzetten tér haza
Atyjához, aki õ maga, csak "idősebb kiadásban". És immáron
felismeri, hogy rövidesen neki is lesz fia, aki majd õ maga lesz, és
ugyanezt fogja csinálni. A Sátán, mint kísértő a maga isteni szeretetében a
próbákat állítja a kiskirályfi (teremtmény) elé, és együtt örül vele a
sikernek. Ha pedig elbukik az ifjú, keményen megszorongatja, s fájdalmakkal,
szenvedéssel vezeti el a belátás és mélyebb tudás felé. Ez adja a teremtés
szadista-mazochista jellegét, amely szintén az ellentmondásosságából fakad a
rendszernek. Én magam vagyok az, aki kínzom és gyötröm magamat valójában, s
gondoskodom arról, hogy minden létben ott legyen a szenvedés.
33. A tanulás és a szenvedés egymástól nehezen elválasztható
jelenségek. A szenvedésből tanul a lélek, a tanulás pedig olyan változásokkal
jár, a világkép átértékelődésével, áldozatokkal és döntésekkel, melyek
tudatosítják a lélekben, hogy a tanulás egyben szenvedés is. A mennyországban
csak boldogok vagyunk, de nem nagyon fejlődünk. A pokolba járunk le (bukunk le)
éppen ezért, bőnbe esve és a Sátán kezébe adva magunkat gyötrésre, hogy
tanulhassunk és fejlődhessünk. A nagy szenvedés mindig nagy áldozatokkal jár és
sok tapasztalattal, gyors fejlődéssel. Vagyis aki sokat akar előrelépni az
úton, az sokat kockáztat és sokat szenved, és sokat is veszíthet, ha nem éri el
célját. Aki viszont kevesebbet, az lassabban halad, tovább ér, de tovább is
tart az útja. A Sátán, mint a pokol vezetője mindenkitől beszedi a fejlődés
árát, amit fizetni kell a változásokért. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenért
amit nyersz, el is veszítesz sok más dolgot (illúziót), amik addig voltak az
életedben. Ez a veszteség az, amit a tanulás, a megismerés, a beavatódás
áraként nevezhetünk meg. Mert a tudásnak ára van.
34. A legnagyobb ár, amit a tudásért fizetned kell az, hogy
amit tudsz, többé nem tudod nem tudni. Vagyis örökre megváltoztatnak a
tapasztalatok, és látni fogod, hogy soha többé nem lesz újra ugyanaz semmi,
amilyen egyszer már volt. Semmi sem ismétlődik meg. Mindent elveszítünk (jót és
rosszat egyaránt) és ezért mindig dolgoznunk kell a kívánatos dolgok
újrateremtésén. Még egy buddha sem ülhet a teremtésben munka nélkül. Az csak a
nirvánában, a formanélküli világban lehetséges, hogy pihenjen a tudat és
szabadon időzzön a végtelen időben, a tulajdonképpeni időtlenségben. Ezért
mennek a lelkek a fénylények formanélküli világába. Ezért kevés a formák
világában mindig a mester, a megvilágosodott, mert aki idáig eljut, az mind
elmenekül a fénylények világába, kilépve a szamszárából. Mert látja és tudja,
hogy itt nem jó időzni. Nem léleknek való hely a pokol. Mi itt csak átutazóban
vagyunk igen rövid időre, aztán már rohanunk is tovább a boldogság útján. Ez a
legfőbb tanács amit egy buddha bárkinek is adhat.: Szerezd meg a
tapasztalatokat és menj tovább. Ne állj meg, ne ragadj le sehol, amíg azt nem
érzed, hogy maradéktalanul boldog vagy és teljesen kielégít a helyzeted. Ez
pedig csak a távoli végtelenben tapasztalható meg a számunkra. Így jó utat
kívánok minden kedves lélektársamnak az úton!