„Minden haldokló embernek segítséget kell nyújtani abban, hogy ne féljenek a meghalástól. Előtte tudniuk kell, hogy mi fog történni velük a haldoklás ideje alatt, és mi fog történni a meghalás után.
Amikor a földi "számőzetés" véget ér, eljön a halál órája. A haldoklás előtti órában az utolsó kenet során a test hét energiaközpontját, amelyek az életfontosságú szerveket tartalmazzák, azért kenik meg, hogy segítsenek a haldoklónak energiát meríteni ezekből a szervekből, hogy felkészülhessen a teljes eltávozásra az "ezüstzsinóron" át. (Az ezüstzsinór egy vezeték, amely a fizikai testet éteri alakmásához köti.)

A halott feloldozásának szertartását azért hozták létre, hogy az ezüstzsinor biztosan elszakadjon, és minden éteri anyag eltávozzon a testből.
Annyi mindent meg lehet tenni, hogy a halál folyamata könnyebb legyen! Nyomást gyakorolni bizonyos idegközpontokra. Egyes hangszínek megszólaltatása, bizonyos fények alkalmazása, mantrák halk kántálása, illatos füstölgők elégetése. Mindez arra való, hogy segítsen a haldoklónak érzékeit a távozásra összpontosítani.

Amikor elérkezik a pillanat, asztrális felhőben ködszerő árnyak veszik körül a haldoklót. Túlvilági orvosok jelennek meg, hogy segítsenek a haldoklónak.
Az egyik áttetsző alak a haldokló fejéhez áll és távolító delejes vonásokat ad. A másik áttetsző alak ezüstösen szikrázó fonalcsomót emel ki a melléből, amit meglazít, ránt egyet a fonalon, a fizikai testből egy másik pávaszemő test emelkedik ki. A pávaszemő testnek látható a feje, a karja, a törzse, végül a lábak.
Az asztrális test vízszintesen lebeg a földi test felett. A fényes ezüstfonál a lelki testet összeköti a fizikai testtel. Mikor a lélek kiemelkedik, az anyagi test mozdulatlanul fekszik, az élet legkisebb jele nélkül. Elveszti eszméletét a haldokló, ahogy szoktuk mondani. Ha visszatért a haldokló, görcsös rándulások futnak át rajta.

A túlvilági orvos elvágja az ezüstfonalat (életfonal), a haldokló megrándul, álla leesik, szeme felakad, azután élettelenül nyúl ki az ágyon. A túlvilági környezet eltávozik, a lelket a szellemi fejlettségtől függően irányítják, viszik a szférák birodalmába.

Az itt maradt anyagi testet három napon belül el kell égetni. Hasznosabb a hamvasztás, mint a temetés, mert felszabadítja az eltávozottat egy kötődés alól, amely hajlamossá teszi, hogy fizikai teste közelében maradjon. Szélsőséges esetekben, amikor még a halál után is gondot okoz elvágni a köteléket, a hamvasztás azonnal megteszi.
Miután az asztráltesttől megszabadultunk, a hamvasztás gyorsan megsemmisíti, ahelyett, hogy lassan oszlana a testtel együtt, amely fölött lebeg. Az ember nem könnyen felejti el a testét. Látni akarja azt a valamit, amiről egykor azt hitte, hogy azonos vele. Ez a vágy rögeszméjévé válhat. Ezért olyan fontos a hamvasztás.

Az emberek hozzáállása a halottakhoz alapvetően fontos. Mivel a halottak tudata nagyon érzékeny a benyomásokra, a hátrahagyottak érzelmei nagyon erős hatást tudnak rájuk gyakorolni. Az erős fájdalomrezgést kelt, ami valóságos fájdalmat okoz az eltávozottaknak és visszatartja a továbbfejlődéstől.

Tulajdonképpen szerencsétlenség, hogy a halottakat elsiratják, mert ezzel megnehezítik alkalmazkodásukat a másvilághoz.
A halottnak szüksége van az éteri alakmás levedléseihez, maga mögött kell, hogy hagyja ezt a héjat, hogy a szellemi, vagy asztrál teste tovább fejlődhessen.
A temetési szertartás eredetileg a békés eltávozás eszköze volt, és nem a bánat rituáléja.
A halál, a tudat központjának áthelyezése a fizikai világból a mentálisba - a magasabb hullámhosszra hangolódás.

Visszatérve a haldoklásra egy pár mondattal, találtam egy érdekes részletet Johann Cristoph Hampe: „Hiszen meghalni egészen más” c. könyvében.

 

„ Napjaink orvostudományának fel kell ismernie, hogy az ember nem gép, amelynek rosszul mőködő részeit az orvosnak ki kell javítania. A beteg nem tárgy, hanem Isten előtt lévő személy. Halála sokkal több, mint egy biológiai tény. A meghalás nem végzet. Paracelsus, aki maga is nagy orvos volt, ezt mondta: „A beteg az orvos, az orvos pedig a segédje.”

A legfőbb hibát ott követjük el, hogy a haldoklónak tulajdonítjuk saját reakcióinkat és egy normális ember elképzeléseit. Egy normális ember belső egyensúlyát a haldokló megzavart egyensúlyával egy szintre állítjuk és azzal zárjuk, hogy a haldokló észlelési képességét már megfogta a „kaszás” keze és szenved ettől az állapottól. Így elemezzük intelligenciánkkal azt az állapotot, amely túl esik értelmünkön és logikánkon. Ha egy haldoklóval vagyunk együtt, megpróbáljuk elképzelni, hogy mit érezhető Meghalását kívülről nézve, besoroljuk őt a mi pszichés világunkba, amely az élnivágyás és a birtoklási mohóság világa. De ő már kilépett ebből a világból vagy azon az úton van, hogy távozzék belőle, és minden azon múlik, hogy megpróbálunk mellette maradni, ha felismerjük, mi van vele valójában, mit mond ő saját magának.

 

A klinikai halálból visszatérők beszámolóiból ismeretes, hogy a haldoklási szakasz és a meghalás sokkal „szebb” élmény mint azt eddig - logikán alapuló gondolkodásunk alapján - hittük.  (saját megjegyzés: a klinikai halát átélt emberek nem lépik át a halál küszöbét sohasem, csak elérik a halál mezsgyéjének azt a részét tudatosan, ami sok ember számára nem lehetséges. Ez lehet beavatás része is, mert általában ezek az emberek utána erősen megváltozott életet élnek, mert az életszemléletük más értékek szerint fog mőködni)

 

A beszámolók valószínővé tették, hogy a halottas ágy melletti vigasztaló szavunk is a legtöbb esetben rosszul megválasztott. Az utolsó szakaszban a haldokló túl van vigaszunk határán. Bíztatásunk, sajnálatunk nem tudja őt visszatartani. Az ágyon fekvő, már „elmenni” készülő embernek nincs szüksége a mi sajnálatunkra. Ellenkezőleg, egy olyan öröm felé halad, amelyre nekünk talán még sokáig kell várnunk fájdalmasan. Azt kéne tennünk, hogy egy darabig együtt menjünk a haldoklóval, elkísérjük őt, de nem mi fogjuk őt vezetni, hanem ő vezet minket.

Mindenkinek, akinek haldoklókkal van dolga, elsősorban egy egyszerő szabályt kellene elfogadnia, amelyet a témában jártas tapasztalt orvosok mindig is ismertek és amelyet a haldoklási élmények megerősítenek: a haldokló sokkal tovább van öntudatánál mint azt a legtöbben hiszik. Mindig számítani kell arra, hogy hall és megért mindent, bár úgy tőnhet, hogy a haldokló nem hall, hiszen nem válaszol. A szemével sem ad jelt és a kezét sem tudja már megmozdítani. ő mégsem egy előttünk lévő tárgy. Éppen a segítő, gyógyító munkának nem lenne szabad a testet az embertől, a vegetatív életet a lelkitől elválasztani.

A társadalomnak utat kell találnia, amelyen az ember kilábal biológiai élete imádatából, felismeri, hogy az élet Isteni ajándék és a meghalás nem megsemmisülés, hanem dimenzióváltás.

 

A haldoklási beszámolókból tudhatjuk, hogy a haldoklók tudata már egy új dimenziót ért el, de még sokáig figyel az ittenire. Észleli környezetét, miközben mi mindebből semmit sem látunk. Főleg a tapintási érzék marad meg mindvégig. Sokszor elmesélték a klinikai halálból visszatértek, milyen világosan éreztek érintést és kézszorítást a meghalásban. Annak az orvostudománynak, amely erre figyel, egészen másképp kellene állnia az utolsó fázishoz, mint ahogy ez a jelenlegi kórházi gyakorlatban szokásos. Úgy nem ápolható és nem gyógyítható a test, ha lélek nélkülinek tartják.

 

A haldoklásnál nincs jobb segítség a haldoklónak, mint az a lelki gondozás, amely nem tér ki a meghalás elől, hanem olyan felvilágosítást ad a haldoklásról, ahogy azt - a beszámolók tanúsága szerint - a haldoklók ténylegesen átélték. Eloszlatják azoktól  a rémalakoktól való félelmet és rettegést amelyeket az ember tudatlansága miatt épített fel. Akinek a lelki gondozás eme feladata jut osztályrészül, aki persze lehet az orvos, az ápolónő, a hozzátartozó vagy a lelkész is, az utolsó órában ne lépjen fel sámánként, aki a végső pillanatban varázslás által minden elhibázott dolgot rendbe hoz. De bárki is üljön az ágy mellett, át kell vennie azt a feladatot, hogy segítsen elhárítani a meghalás hamis elképzelését, a félelmet. Ez éppen akkor törhet fel, amikor a földi végről az igazság kendőzetlenül kiderül. Ez egyebek között azt jelenti, hogy a lelki gondozó a haláltól kifejezetten a tabu jelleget fogja elvenni. Éppoly kevéssé mőködik közre annak elfojtásában, mint ártalmatlan színben való feltüntetésében. Azzal a bizonyossággal lesz a haldokló mellett amelyet a hit ad. Ezért az alázatosság és a türelem a legszebb erényei.

 

Ha valaki nem halad feltartóztathatatlanul a sötétség felé, ahogyan gondoltuk, hanem a fény felé halad, már nem lesz részvétünk tárgya többé, sőt talán még irigyelhetjük is.

Akkor másképpen leszünk vele, és másképpen leszünk mellette, mint azelőtt.

 

Ha társadalmunk jobban tudná, hogy a meghalás nem ok a rémületre és nem jár fájdalommal, csak egy eddig zárt kaput nyit ki, talán egészen másképpen közeledne az igazság kimondásának kötelezettségéhez.

 

El kell oda jutni, hogy az orvosok és a betegek ne külön-külön, hanem egymással is nyíltan beszéljenek a meghalásról, az orvosok, ápolók, lelki gondozók és a teológusok ugyanarra a végkövetkeztetésre jussanak, hogy az ember haldoklását utolsó élettevékenységként, szép és nagy felszabadító élményként fogadják és fogadtassák el”.

 

 

Búcsúajándék a testemnek: ha akarja, végsőt lélegzem!

                     (Ensei Japán búcsúvers)

 

 

 

 

Halálunk időpontjáról már beszéltünk, és könnyen meg lehetett állapítani, hogy nincs biztos időpont, mert feladataink, vállalásaink teljesítése közben ez az időpont rugalmasan változik. Sok ember számára tragikus, amikor egy gyermek meghal, vagy halva születik.

A szellemi törvények nem a fizikai sík lakói gondolatival egyezően mőködnek. Itt éljük csak meg ebben a testben ezt tragikusan, és fáj a halál és az elválás. A szellemvilágban ismerjük az örökélet fogalmát, és itt természetes, hogy valamilyen kisebb feladattal le kell születni a földre, és annak elvégzése után vissza lehet térni a másik világba.

Sok esetben büntetésből születik le valaki a földre, egy kisebb vétséget követett el, és gyermekként fiatalon meghal, mert csak annyi volt a számára kirótt.

Persze az ilyen helyzetek is előre meg vannak tervezve, mert olyan családba születik le egy ilyen lélek, ahol valamilyen figyelmezetésként kell egy gyermeknek születnie, aki majd fiatalon meghal. Egy – egy ilyen „tragédia” sok esetben a szülőket Isten felé fordítja, elkezdik keresni az igazságot, vagy gyermeküket a másik világban, és ezzel – sajnos ki kell mondani – a fiatal gyermekhalál meghozta gyümölcsét. Vagy egy hívő családban meghal egy gyermek, és ezzel próbára teszi a szülök istenhitét!

 

Sok esetben az isteni kegyelem hatására hal meg valaki hamarabb, mert olyan úton indult el, ami hátrányos lenne a számára, és ezért a kegyelem hatására megrövidül a fizikai élete, és visszaszületéssel újból próbálkozhat helyrehozni elkövetett hibáit, újabb tapasztalatokat győjteni, tanulni, fejlődni. Sok esetben kijelenthető, hogy a fiatalkori halál kegyelem a számunkra, mert a késői öregkorral, a hosszú élettel lehet, hogy nem oldottunk meg valamit, vagy a megoldás „határán” vagyunk, vagy még tapasztalni kell, és emiatt hosszú öregségben lesz részünk. Ha belegondolunk, hogy sokszor egy hosszú öregkorba belefér két fiatal élet is a sok tapasztalattal, élethelyzettel, akkor beláthatjuk ennek az igazságát könnyedén!

Minden élet egyedi, különleges, nem általánosítható, így ítéletet se szabad alkotni senki felett, mert fontos tudni, hogy a Kozmoszban egyidőben létezik két ellentétes igazság is!

 

A sors könyvében sok minden meg van írva, aminek meg kellene történnie, de nem történik meg, és sok minden megtörténik, aminek nem lenne szabad megtörténnie!

Így ehhez igazodik az életutunk is!

 

Sokszor tévedésben élünk, és a külső jegyek alapján ítélkezünk. (Most arról nem beszélek, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltess”, mert ez egy fontos törvény, és nincs jogunk senki felett ítélkezni!) Vegyünk például egy embert, aki felismerte Istent, rálépett a szellemi útra, nagyon sokat fejlődött, majd elkezdte tanítani azokat a dolgokat, amiknek a birtokába jutott, és egyszerre csak maghal! Mindenki csodálkozik rajta, hogy: lám –lám, egy szellemi ember is milyen könnyedén meghal, Isten nem vigyázz rá, nincs kiváltság (az amúgy sincs!) stb.

Pedig az ő életútja nem erről szólt, neki csak megtapasztalni kellett dolgokat és tanulni, és az isteni kegyelem – mert nem megfelelő feladatba kezdett bele – megszüntette a fizikai síkon lévő életét!

Mindig gondoljuk arra, amikor Jézus a keresztfán felszögezve, megalázva, megkínozva szenvedett, hogy ott volt Mária, és tudta, hogy minden Isten akaratából történik, ugyanakkor, mint ANYA nézte gyermekének szenvedését, és a hite töretlen maradt!

 

Nézzünk a szívünkbe, vajon hányan tudnánk ezt megtenniő És ugyanez az anyai szív, most mi értünk dobog és félt minket!