(De Quincey: WRITINGS, XIII, 345.)

 

 

Kétszobányi pincemőhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez - az õ megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez -, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tőz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erõt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kérésérõl. Már eltőnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsõn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.

A mester törte meg a csendet.

- Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra - mondta némi ünnepélyességgel. - De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tõlemő

- Nem fontos a nevem - válaszolta a másik. - Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.

 

Elõvett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belõle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.

Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:

- Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kõnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.

- Nem érdekel az arany - válaszolta a másik. - Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kõhöz vezetõ úton.

Paracelsus megrágott minden szót:

- Az út maga a Kõ. A kiindulópont is a Kõ. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:

- Hát mégis van célő

Paracelsus felnevetett.

- Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.

 

Csend lett, aztán megszólalt a férfi:

- Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielõtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.

- Mikor óhajtodő - kérdezte izgatottan Paracelsus.

- Máris - vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány.

Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.

A fiú felemelte a magasba a rózsát.

- Az a hír járja rólad - mondotta -, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.

- Nagyon hiszékeny vagy - mondta a mester. - Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok.

Hajthatatlan volt a másik.

- Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa megsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

Paracelsus kivette a kezébõl a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.

- Hiszékeny vagy - mondta. - Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágotő

- Bárki elpusztíthatja - válaszolta a tanítvány.

- Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmábaő Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsõ ember akár egy virágot vagy főszálat is elpusztíthatott volna a paradicsombanő

- Most nem a paradicsomban vagyunk - válaszolt makacsul a fiú -; itt, a hold alatt, minden halandó.

 

Paracelsus talpra állt.

- Hát akkor hol vagyunkő Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a paradicsom volnaő Mi más a bőnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a paradicsomban vagyunkő

- Akkor is el lehet égetni a rózsát - mondta kihívóan a tanítvány.

- Éppenséggel van még parázs a kandallóban - mondta Paracelsus. - Ha most tőzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belõle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.

- Egyetlen szóvalő - furcsállotta a tanítvány. - Hiszen kialudt már a tőz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsátő

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.

- Kialudt már a tőz az olvasztókemencémben - ismételte -, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.

- Meg sem merem kérdezni, melyek azok - mondta a másik álnokul avagy alázattal.

- Arról az eszközrõl beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendõ bőn eltakar a szemünk elõl. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabbala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:

- Mutasd meg, kérlek, hogy tőnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az Igét.

Eltőnõdött Paracelsus. Majd így szólt:

- Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztõ káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:

- Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tõleő Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyető

 

Remegve felelt a fiú:

- Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendõkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.

Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltőnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tőnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.

Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerőséggel csak ennyit mondott:

- Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, õ meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bővös tudománya.

Letérdelt a mester elé, és így szólt:

- Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belõlem, amit az Úr is megkövetelt a hívõktõl. Hadd lássam még a hamut! Majd ha megerõsödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.

Õszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idõs mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendõ, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki õ, Johannes Grisebach, hogy szentségtörõ kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögöttő

Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte õket. Paracelsus kikísérte a lépcsõ aljáig, s azzal búcsúzott. hegy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Paracelsus egyedül maradt. Mielõtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.

Scholz László fordítása