Karma

A Karma lényege, hogy minden cselekedetnek (sőt gondolatnak, érzésnek és akaratnak is) következménye van: jónak jó, rossznak rossz és az ember összes cselekedeteinek következményeivel előbb, vagy utóbb feltétlenül találkozik, hogy a következményt átélje, átszenvedje, vagy hogy előnyeit élvezze, ha a cselekedet történetesen jó volt. Az ember tehát minden cselekedetéért vagy mulasztásáért felelős és viselnie kell annak következményeit. Ha az ember rájön cselekedetének hibás voltára és azt jóvá teszi, ezzel feloldotta a vonatkozó Karmát és megszabadult annak kellemetlen következményeitől. Ez az, amire az embernek törekednie kellene: hogy "elébe menjen" Karmájának.

 

A karma nevezhető munkának is, mert a szellemek a „bukáskor” különböző mélységig jutottak el, és az innen történő felemelkedéshez meg kellett szüntetniük azokat a kiváltó okokat, ami a mélységekbe történő „utazást” kiváltotta.

 

És az a SORSUNK, hogy ezt a kiváltó okot megszüntessük!

 

Kurt Teperwein nagyon jó összefoglalta az egyik írásában:

 

„A sors mint a végzet törvénye.

 

 

A végzet törvénye arra kényszeríti az embert, hogy tudatosan felelőséget vállaljon életéért.

A törvény nem dönt csak kimondja: „ ha ezt teszed akkor ez történik, ha azt teszed akkor az történik. Te vagy a Teremtő, te döntesz”

Mindenki azt kapja amit okozott. És valahányszor kap valamit, azt maga okozta!.

A végzett törvénye csupán szembesít minket cselekedetünk következményeivel.

„Ki mint vet, úgy arat!”

 

Az ok okozat láncolata nem a születéssel kezdődőik, és nem a halállal ér véget. Nem fehér lappal születünk, hanem hozzunk magunkkal összegyőjtött sorsunkat, jellemünket. Isten nem jutalmazza meg a jót, és nem bünteti meg a bőnöst – a bőn kizárólag a bőnt bünteti.

Ha eltérünk a harmóniától és bőnbe esünk, akkor ezt mi okoztuk magunknak, és mi bőnhődünk érte.

Különbséget kell tenni a végzet és a rendeltetés között.

 

Az ember rendeltetése az, hogy igaz valójának tökéletességét egyre tökéletesebb formában kifejezésre juttassa.

Legyetek hát tökéletesek, amint a mennyei Atyátok

 

Azt, hogy ezt milyen úton érjük el, az a szabad választásunk és egyben a végzetünk is!. Fejlődésünket megfelelő gondolkodásmóddal elősegíthetjük, de nem megfelelővel le is állíthatjuk, rendeltetésünknek azonban mindenképpen eleget kell tennünk!

Gondolataink és cselekedeteink által előidézett okok pontról pontra bevésődnek lelkünkbe. Itt vezetik a mi karmikus számlánkat, amit egyik inkarnációból a másikba magunkkal viszünk. Ezen éltünk éretlen magjai következő életünk talaján gyökeret eresztenek, és gyümölcsöt hoznak.  Teljesen értelmetlen hát megfutamodnunk valamely nehéz helyzet elől, hiszen ezzel a szituációval mindaddig konfrontálódni fogunk, míg meg nem oldjuk.

 

Az „örökletes bőn” azt jelenti, hogy minden inkarnációval saját örökünkbe lépünk. Így ismerjük fel a következő mondásban rejlő igazságot: „senki sem árthat neked, csat te magad”. Vannak olyan cselekedetek, melyeket a törvények nem büntetnek: kereskedelemnek álcázott lopás, üzletnek álcázott csalás. Csakhogy bármilyen maszkot választunk is, az „ok okozat” törvénye érvényes marad.

 

A természettörvényt kijátszani nem lehet!

 

E törvény hatását mindennapi éltünkben is megfigyelhetjük. Hogy milyen emberek kerülnek elénk, milyen helyzetbe keveredünk, milyen dolgokat kapunk vagy éppen vesztünk el, mindezek okát a múltunkban kell keresni. Nincs tehát sem szerencse, sem szenvedés, amire nem szolgáltunk rá, csak ok van és okozat.

Ilyen lehet egy rossz házasság, vagy a gyerekek a fejünkre nőnek, elmenekülünk egy mási kapcsolatba, és ugyanazzal a problémával találjuk magunkat szemben.

Fel kell tudni ismerni, hogy a problémát az élet adta fel, és meg kell oldani, hogy ne szembesüljünk vele még egyszer. Érdemes odafigyelni az életünkben ismétlődő feladatokra, eseményekre, gondokra, problémákra, mert ezek feladatok, amiket meg kell tudni helyesen oldani. Az élethelyzet nem megváltozhatatlan sorscsapás.

 

Mások is ránk hozhatják a végzetet. Fel kell tudni mindig ismerni a helyzetet, és a legjobban cselekedni.

 

Létezik azonban közös végzet is:

 

- Minden ember minden egyes inkarnációjában sorsközösségbe tartozik, ami vonatkozik ugyanúgy a házastársára éppúgy, mint a nemzetségére, fajára, családjára. Akár autóbalesetről van szó, akár katasztrófáról, ez a végzet az érintettek rezonancia törvényének megfelelően vonzzák magukhoz.

 

- Az emberek negatív és pusztító gondolatformái összegződnek, és háborúként, forradalomként, társadalmi megmozdulásként, gazdasági válságként, összeomlásként manifisztálódnak, és a csoportsors is visszahat okozójára, mert a kiegyenlítő igazságosság elől senki sem menekülhet.

 

Ugyanez érvényes bizonyos bőncselekményekre, járványokra, nagy katasztrófákra.

Ebben rejlik a magyarázata annak, hogy bizonyos emberek csodával határos módon túlélnek katasztrófákat: jelen vannak ugyan, de nem vesznek részt a csoportsorsban, mert ehhez a következményhez nem rendelkeznek megfelelő okkal.

Ha valóban megértettem a sorstörvényt, akkor minden kellemetlenséget, sértést vagy hálátlanságot hálatelt szívvel fogadok, mert szellemi fejlődésem útján nagyobb segítséget jelentenek nekem, mint bármilyen baráti dicséret.

 

A végzet törvény azonban csak addig mőködik az ember életében, amíg saját akarata szerint cselekszik. Mihelyt inviduális akaratát a teremtés akaratával egyesíti, és hagyja, hogy ettől kezdve kizárólag a teremtés akarata érvényesüljön benne, Igaz Valója harmonikusan, tisztán nyilvánul meg, és megszabadul a végzettől.

 

 

 

 

Kegyelem

 

A kegyelem az isteni szellem, amely az emberen keresztül fejti ki hatását, biztonságosan vezeti, mihelyt erre kéri. Kegyelem, hogy imádkozhatom, és imádságom mindig meghallgatásra talál, ha engedem, hogy beteljesüljön.

Kegyelem az is, hogy a szellem újra és újra inkarnálódjék. A kegyelem annyit jelent, mint nyitottnak, és befogadónak lenni, és Isten mindent átfogó szeretetében részesülhetünk.

A végzet törvénye nem dönthet, ám az isteni kegyelemhez az is hozzátartozik, hogy bárki bármely pillanatban megszabadulhat a karmától, mihelyt akaratát egyesíti az isteni akarattal. A végzet törvénye csak addig vonatkozik rá, míg fel nem adja egóját, ami az elkülönülés illúziójában él, és ezért önfejően cselekszik.

Mihelyt ez az illúzió nincs meg, nincs meg az ÉN, aki önfejően cselekszik, a törvény is elveszti a hatását.

Az életben tehát teljes szívemből hálás lehetek mindenért, hálával tartozom a kegyelmért is, amely lehetővé teszi, hogy az egoizmusom magam építette poklából és szellemi vakságomból kiszabadulhassak, és visszatérhessek az Igaz Létem valóságának fényébe.”

 

 

Isteni kegyelem:

A szellemtan segítségével az ember tudja, tisztában van azzal, hogy minden földi élet, az itt átélt szenvedések és megpróbáltatások megacélozzák, hogy az átélések és tapasztalások közelebb vigyék az Úrhoz. Az újból és újból való testetöltések azt szolgálják, hogy a szellem a fejlődés vonalán állandóan közelítse a célt: Teremtőjét!

Mindennek fejlődnie és tisztulnia kell, ami teremtve van és el­bukott.

Isten jósága felállította az engesztelődési törvényt, melynek ér­telmében a teremtmény visszatérhet oda, ahonnan eltávozott. Ez a vis­szatérés hosszadalmas és fájdalmas, mert a bukás olyan mélyre taszí­totta, hogy Isten gyermeke végtelenül sokat szenved ezen a visszafelé vezető úton, amely olyan hosszú, hogy sokszor megáll és azon gondolkozik, miért is szenved hát olyan sokat, hiszen Istennek hatalmában állna, hogy sokkal kevesebb fájdalom árán, sokkal gyorsabban juttassa gyermekét oda, ahová ő akarja, ahová annak el kell  érkeznie.

De sokkal előbb, mielőtt ezt egyetlen gyermeke elgondolhatta vol­na, elgondolta maga az Atya, aki valóban nem akarja gyermekei vég nélküli szenvedését. Ezért a szigorú törvénnyel egyidejőleg indította el a kegyelmet is. Azóta ez a kegyelem állandóan árad a kínlódó, szenve­dő, visszafelé botorkáló gyermekre. Ezt azonban nem mindenki érzi, és nem mindenki érti. Nem mindenki helyezi magát ez alá a kegyelmi ára­dás alá. Nagyon sokaknak kell előbb megjárni a törvény útját, s csak ha megtörtek és megtértek, jutnak a kegyelem áradásának útjába.

Isten mindenkit megtalál az ő kegyelmi sugarával, mert állandóan és változatlanul küldi szét szeretetét, melegét, erejét, világosságát. Jézus mégis azt mondja: "Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek." (Mt.6,7.) Mert aki keres, aki kér, az előbb  kap. Aki zörget az örökkévalóság kapuján, azt könnyen megtalálja Isten, azt nem kell már keresni, az maga in­dul el a visszafelé vezető úton.

A tanítás szerint: abban a nagy isteni fényközpontban néha Is­teni gerjedelmek támadnak, s ilyenkor még nagyobb intenzitással kül­di szét az ő kegyelmi sugarait. Ilyen pillanatokban születnek le azok a nagy szellemek, akik előbbre viszik egy ilyen bolygónak az életét, mint a Föld.

Egy ilyen Isteni gerjedelem küldte a földre Jézus Krisztust. Az az idő, amelyben Jézus született, volt a legnagyobb kegyelmi idő e bolygó számára.
A kereszt egy nagy felkiáltójel. Odakiáltja az embereknek: íme itt van a ti bőnötök! Keresztre feszíttek minden jóságot, tisztaságot, igazságot. Krisztus tiszta vére hullott értünk. "A vér a benne la­kozó élet által szerez engesztelést." (III.Móz.17,11.)

Amikor az isteni kegyelem egyik oldalon megkíméli az embert súlyos próbáktól, másik oldalon megteszi azt, ha alázatossá akarja ten­ni, hogy azok által próbálja meg, akiket legjobban szeret. Akiknek sem okuk, sem joguk nem  volna arra, hogy őt bántsák. Fájó szívvel hul­lat keserő könnyeket a másiknak szeretetlensége miatt, és nem tudja, hogy a kegyelem nyúlt le hozzá, mert magasabb fokra akarja emelni. Meg akarja erősíteni állásában.
Ebben az értelemben is igaz, hogy: "...akik Istent  szeretik, azok­nak minden javokra van... " (Róm.8,28.)

Minden ember számára, kivétel nélkül, két út nyílik meg. Az egyik út keskeny és messze-messze a távolban egy nagyon szők kapu látszik, amelyen majd át kell haladni.
A másik út széles, kényelmes, a végén a tágas kapuval, melyen csak át kell sétálni.

(Mt.7,13-14.)
"Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a  kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz  és sokan vannak, akik azon járnak.
Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz és kevesen vannak, akik megtalálják azt." (Mt.7,13-14.)

Előbb-utóbb minden ember meg lesz próbálva az Istenhez vezető úton, vajon át tudja-e adni magát, az övéit, minden ügyét Istennek. (Milyen szőkületei ezek a keskeny útnak, vagy éppen a szoros kapu előtt jönnek ezek a próbákő) Ez a feltétlen bizalomnak, önátadásnak, az alázatos szeretetnek legsúlyosabb próbája, mert a szellem, különö­sen az éber szellem, mindig jelen akar lenni, mindig egy  kicsit ő maga akar még, figyel a dolgokra és ellenőrzi őket. Ahogy ezt nem tudja megtenni már  meginog és azt hiszi, nem jól mennek a dolgok.

 

Az emberiség történetében három nagy kijelentés történt!

 

Azokat a kijelentéseket, amelyek az ember értelmi és érzelmi színvonalát meghaladó magasabb forrásból származnak, egy közös benső egység teszi szerves egésszé:

bennük Isten küzd az emberek bőnével.

 

Ezek a kijelentések egy – egy nagy törvény megjelenési formái az emberek tudatvilágában, hogy ott szembeszálljanak az abban a tudatvilágban elburjánzott bőnnel s diadalra vigyék vele szemben Isten akaratát, a legfőbb törvényt: a Szeretet igazságát.

 

Az első kijelentés Mózes törvénye, az ok – okozati törvény, az Igazság törvénye, vagy a Természettörvény, mert benne a jónak jó, a rossznak rossz következménye ismerhető fel.

 

Ebben a törvényben érvényesül a Törvény Szelleme, amely a mélyen elesett emberszellemmel felismerteti a bőnt, és egyúttal eszközt is ad a kezébe, hogy vele szemben sikeresen felvehesse a harcot.

 

De a szigor dacára, mely a mózesi törvény alapszíne, átcsillámlik a szerető Mennyei Atya jóságos gondoskodása, aki a törvények engedelmeskedő gyermekei számára minden jót ad, sőt még földi, anyagi törekvéseikben is segíti őket.

 

A második kijelentés a Krisztus törvénye: a Kegyelmi Törvény.

Ennek tükrében már teljességgel a megbocsátó, jóságos Atya arculata tükröződik, aki keblére öleli megtérő bőnös gyermekét, ünneplő ruhába öltözteti őt és lakomát készíttet a megtérés örömére.

 

A harmadik kijelentés, amelyet a szellemek hoznak, a Szentlélek kijelentése, a krisztusi kijelentés kiegészítése, amely azzal együtt alkotja Isten Szeretettörvényét.

Ennek célja az, hogy mielőtt a „menny” kapui bezárulnának, megtérésre hívja fel mindazokat, akik még bármi áron megmenthetők.

Ezek azok a „csonka -  bonkák.. stb. vannak megjelölve, akiket angyalaival betereltet az ő „lakomájára”, miután a hivatalosak világi ügyeikkel való szorgos elfoglaltságuk miatt a meghívást visszautasították.

 

Mózes idején mőködő karmát „pogány karmának” nevezték, mert ekkor az ok – okozati, szenvedtetve mőködő karma volt érvényes. Ekkor mindenki a következő életében szembesült egykori tettének következményivel, és itt a törvény ezáltal kényszeríttette a jó útra, mert a lélek emlékezet minden elkövetett bőnre, és természetesen a jó cselekedetekre is.

 

Jézus leszületésével módosult a karmikus törvény, itt ha már valaki megértette tetteinek a következményét, átérezte a súlyát, megértette tiszta szívből a bőn fogalmát és értékét, és vágyott helyette a jóra, akkor nem kellett átélnie ugyanazt, amit cselekedett.

Mert a bőn elkövetésével, és a rossz megértésével, a jóra való törekvéssel elérte célját a cselekedete. Azért is nem kell mindenkinek végigszenvednie minden egyes ok – okozati cselekedeti összefüggést, mert itt a cél a fontos, és kötelező a szenvedés.

 

(például egy tömeggyilkos orvosként születik vissza és Afrikában gyógyít betegeket, és menti meg mindennap az életeket)

 

 

Az Atya a kegyelem kiáradásával nem hagyja feleslegesen szenvedni gyermekeit!

 

Nézzük meg, hogy mit mond erről a Névtelen Szellem tanításként:

 

Általában az ember lelke nem kíváncsi a szenvedésekre, nem veszi észre az éhezőt, a nyomorgót, mert ez nem kívánatos látvány előtte, mert ez nem érdekli az embernek a szépre, a boldogítóra, a harmóniára való törekvését.

 

De szükséges, hogy az ember ezeket is észrevegye, és e célból a végzet a szenvedésnek, a nyomorúság sötét mélységeibe dobja alá a lelket, hogy ezeknek az elszenvedése után érzékenyebbé váljék a másik ember szenvedése iránt is, és önmagában fejtsen ki erőket, termeljen ki gondolatokat a szenvedésnek, a nyomorúságoknak megszüntetésére, leküzdésére.

 

Mert ha az emberek nem szenvednének, akkor nem tudnák, hogy mi a szenvedés, és hideg szívvel olyan törvényeket hozhatnának, hogy a szenvedőkre, a betegekre, a nyomorgókra nincs szükség, azokat el lehet pusztítani a Föld színéről.

 

Márpedig hogyha azokat elpusztítanák a Föld felszínéről, hol végezné a bőn nyomorúságában és tévelygéseiben megsebesült lélek a vezeklésétő

 

(saját megjegyzés: az ókori Spártában a gyenge gyerekeket születésük után megölték, mert nem tudtak belőlük katonákat nevelni. Az összes fogyatékos, genetikailag hibás gyermek a szakadék mélyén végezte, de a tehetetlen öregeket is kivégezték, mert már nem volt rájuk szükség. Bár itt már mőködött a karma szemét – szemért elve, mert általában azok végezték öreg korukban is a szakadékban mint tehetetlen, szükségtelen emberek, akik maguk is kegyetlenek voltak fiatal korukban.

 

Ma Indiában (XXI század) nincs a nőknek becsületük, alkalmatlannak tartják őket, mert nem tudnak komoly fizikai munkát végezni, és ezért nagy részét születésük után megölik! De ez is visszahatással lesz karmikusan az indiai népre, mint sok helyen még a világon, mint például Afrikában, és némely iszlám államban)

 

Mert bizony arra szükség van, hogy a szenvedés át – meg átjárja a lelkeket egészen addig, ameddig a szenvedés eredetét: a bőnt, mint a szenvedésnek csíráját, az emberi lélek az önmaga gondolkozásában fel nem ismeri és meg nem találja. Ezért él a Földön.

Hiszen ha az ember tökéletes volna, nem volna szükség a szenvedésekre, és azok nem is keletkeztek volna. De mivel van bőn, tehát van szenvedés, amely az emberi lélekre való hatása által a bőnnek az orvossága.

 

Nem ez az igaz élet, amit itt éltek. Ez nem valóságos élet, csak olyanféle, mint az, amit álomban éltek végig, az eredmény azonban a valóság, mert azt magatokkal viszitek a valóságos életbe!

 

Itt a Földön különféle érzések égnek ki a lelkünkből, és alakulnak át.

Mert amit az ember már magában felismer és meg is nevez : „hogy ebben az életben ebben és ebben vétkeztem, ezt és ezt nem helyesen fogtam fel”, az annyit jelent, hogy el erőtleníti azt a gondolatot, azt a fogalmat, hogy az még mint kísértés se jöhessen számításba.

 

 

Saját megjegyzés:

 

Mint tudjuk minden gondolatunknak komoly szerepe van életünkben, és az elkövetkezendő szellemi életünkben is. A Kegyelem törvényvilága anyagban ez pontosan el van magyarázva, de a lényege az, hogy a vágyaink és gondolataink (és tetteink következménye) az asztrálvilágban megvalósul, és halálunk után szembesülünk velük mint jó vagy rossz eredménnyel, azok hatással lesznek szellemi életünkre, valamit meghatározzák újabb leszületésünket vágyaink – gondolataink hatása következményeként!

 

Ha már nagy lemondással megszüntetjük vágyainkat, a jóra és a szépre törekszünk, nem szükséges a Földi - fizikai síkra leszületnünk! És milyen nehéz dolog ez!

 

 

 

 

Minden gondolatunk hatással lesz ránk!

 

Fontos szabály az ember életében, hogy „ne menjen le a nap a te haragoddal”, mert elég az, ha a nappal hordozza az ő maga terhét.

 

Amikor aludni tértek, olyan mintha meghalnátok; mikor pedig eltávoztok a Földről, senki iránt ne tápláljatok haragot!

És mint ahogyan az embernek halála előtt mindent el kell rendeznie, és mindenkivel meg kell békülnie, éppen úgy elalvás előtt is rendezzen el mindent, békéljen meg ki – ki haragosával, és az ő hozzátartozóival, szeretetteivel egyenlítsen ki mindent, amit lehet, még akkor is, ha nem ő a hibás.

 

Mert ha Te békességre igyekszel, a Te békességre való igyekezeted a Te lelked világosságát, békéjét, előrehaladását munkálja, és a Te békességre való igyekvésed eltompítja a haragot, megszünteti a bosszút, s ezáltal óriási munkát végezhet: oldhat a láthatatlan világban a békességen keresztül a szeretet erejével.

Hiszen nem tudhatod, hogy felvirraszt –e holnapra az Isten kegyelme; nem tudhatod, hogy nem az az érzés, nem az a szó lesz az utolsó, amelyet valakinek mondottál, aki hozzád tartozó volt, vagy akivel haragban vagy, és esetleg nem adatik már meg az az alkalom, hogy a tévedést helyrehozzad, amely mint árnyék húzódik a napfény elé!

 

Különösen fontos ez azok számára, akiknek a lelkében egymással kiegyenlítenivalójuk van, akik egymással szemben a szeretet gyakorlására vannak hivatva, akiknek a lelkében az árnyék mögött a szenvedő, a mellőzött szeretet van!

 

A harag nem Istentől való, a harag a Sátán természete, a Sátán természete pedig elfedi az Isten természetét, a szeretetet.

És jaj neked ember, hogyha a Sátán természetét megerősödve, az Isteni természet pedig elerőtlenedve viszed át magaddal a szellemvilágba:  a haragnak ez az árnyéka elfedi előtted a Napot, a békességet; tudod és érzed, látod a lelkeddel, hogy ott a mögött a felhő mögött boldogság van a számodra fenntartva, és mégsem nyúlhatsz hozzá.

 

Körülbelül úgy jársz vele a szellemvilágban, mint itt a földi világban az éhező ember a kirakattal, amely meg van rakva kívánatos ételekkel, de az üveg miatt nem juthat hozzájuk!

 

Számtalanszor láthatjátok, hogy egy kis harag, egy kis félreértés mint a bomba, úgy zúzza össze a boldogság szépen felépített és gondosan elkészített épületét; és ha boldog akarsz lenni, azokat a romokat ismét fel kell takarítanod, és új anyagból ismét fel kell építened az épületet, amelyben a lelked meghúzódhat.

A harag, a bosszú a győlöletnek, a szeretet ellenségének az ereje; aki ilyen érzésekkel megy át a szellemvilágba, s ezekkel az érzésekkel kénytelen szemlélni az ő rombadőlt épületét, az sokkal több szenvedés érez, mint az, aki még nem is tudja, hogy mi a szeretet.

Mert amannak a lelkében már kiépült a szeretet, az már dolgozott rajta, az már felemelkedett, de a harag, a győlölet ismét letaszította őt a boldogtalanság világába.

 

A szellemi szférák, amelyek a földi emberek előtt, mint világosságok kívánatosak, az anyagnak bizonyos lelkét képezik; azért szükségesek, hogy a szférák anyaga át legyen hatva azoktól a gondolatoktól, érzésektől, amelyeket a szellemek jónak és igazaknak ismertek fel.