Rejtélyek a tudat mélyén
A bőnös lelkek mind
betegek. Minden nyomorúság oka a bőn.
A bőntől senkit sem lehet megszabadítani, ameddig ő maga nem
akarat öle megszabadulni
Hogy meg tudjon szabadulni, Isten kegyelmével készíti elő
azokat az utakat és módokat, melyeket be kell járnia, amely sokszor mégolyan
nagy fájdalmakat is okoznak.
Amikor egy – egy
lélek óriási fájdalmakon megy keresztül, ilyen esetben a lélek mélyén rejlő
tévedésre való hajlamokat a Mennyei KÉZ egészen a gyökerükig tartja
szükségesnek kiásni, éppúgy, mint ahogyan a burjánzó gazt gyökerestül kell
kitépni, hogy újra ki ne hajtson.
Egy ilyen nehéz operáció következtében az is megtörténik,
hogy a lélek egy ilyen fájdalmas élet után elfelejti, hogy ki ő, mit állt ki,
mit szenvedett, milyenek voltak az érzései és gondolatai; egyáltalában mindent
elfelejt, és csak hosszú idő után lassan – lassan kezd az emlékezése
visszaszőrődni. Ezalatt a lélek „természete” pihen, a
léleknek a sérült része lassan gyógyul.
Mi volna más az
örültség, mint súlyos lelki betegség, amely majdnem mindig nagy bőnök, nagy
tévedések felhalmozódásából és az öntudatban való összeomlásából áll.
Ilyenkor a két
öntudat, a szellemi és a lelki elválik egymástól, mivel az ellenőrző én, azaz a
szellemi én az összekuszált gondolati – és érzésvilág fölött nem tud úrrá
lenni, nem tudja kormányozni a vágyakat, elgondolásokat, cselekvésre való
ösztönzéseket.
Az őrültségi
eseteknek legalább a felénél a halál
után sem áll be az egyensúlyi helyzet, hanem csak bizonyos idő múlva,
amikor a lélek a sebesült részénél már begyógyult.
Sokszor az un. lelki
betegségeknél (és ezalatt nem örültséget, hanem lelki nyugtalanságot,
önfegyelem hiányát, „idegességet” kell érteni) valami nagy testi fájdalom,
valami nagyobb testi betegség kedvezőbb hatást tud kiváltani, mint minden
rábeszélés, minden kényeztetés és a betegségnek minden kedvkeresése, mert a
testnek az erélyesebb behatása a lélekre arra
kényszeríti a tudatot, hogy törvényes utakat – módokat keressen aktivitásának
levezetésére. Ha valakinek valamely testrészében nagy fájdalma van, akkor az minden pillanatban kénytelen odagondolni, mert az
észreveteti magát. És ha az nem tart soká, akkor az
megnyugvást eredményez a lélekben!
Ilyen az a gyereknevelésben is, amikor esetleg erősebben
kell fegyelmezni a gyereket.
A fájdalom lefokozza, elerőtleníti a lélekben felduzzadt
öntudatot, sírásra készteti a gyermeket, és arra kényszeríti az érzést, hogy a
fájó részre terelődjék, s ebben az átterelődésben eloszlik, feldolgozódik a
lélekben felgyülemlett rendszertelenség és féktelenségi hajlam.
Az erő ebben a fájdalom – érzésben élte ki magát. Azért kell
az embernek a testben is különböző fájdalmakat szenvednie, mivel a
szenvedésekben sok gonoszságra való hajlandóság, sok tévedésre indító aktivitás
ég el.
Az ember lelke telve van tévedésekre vivő indíttatásokkal.
Egy idő után a belső ÉN, az ellenőrző ÉN
megelégedéssel szemléli azokat a hatásokat, amelyek a szenvedések nyomán a
lélek gyógyulását hozták létre!
Aki ebben a bukott
világban él, az nem mondhatja el magáról, hogy az ő lelkében nincsenek ferde,
hibás, gyarló, bőnre hajló érzések, vágyak és törekvések, mert hiszen az a
sejtvilág veszi körül, ennek a sejtvilágnak az ítélete az, ami a
„paradicsomból” való kiőzetéskor elhangzott; nem a szellemnek, hanem a bőnökkel
átitatott sejtvilágnak.
A szellem ezzel a
hibás, bőnös sejtvilággal van
körülburkolva. Isten igazsága nem tud így behatolni a sőrő homállyal
borított lélekbe. A hibás irányú
törekvések azonban nem engedik
magukat könnyen megfosztani természetüktől;
ellenállnak, és ha nem tudnak érvényesülni a külső világban, akkor tudat alatt
igyekeznek érvényesülni, megkerülik a tudatot, és nemegyszer betegség alakjában igyekeznek kiélni
magukat.
Vannak betegségek,
amelyek ellenállnak minden kezelésnek,
minden jóakaratnak; de amikor a szellem
rájön, vagy egy jóindulatú tanácsadó felvilágosítja az életének téves irányáról, akkor ezek a betegségek is, mivelhogy
rájuk sütött az igazság napja, minden külső kezelés nélkül egyszerre meggyógyulnak.
Sokszor kerülünk életünk során kísértésbe, felismerjük a bőn
közelségét, és a kísértésben imádkozni kell segítségért, és mindig meg is
kapjuk!
Mindig fontos a hit,
mert ha a hitet semminek tartjátok – mondja a Névtelen Szellem – és
megtagadjátok, akkor megfosztottátok magatokat az Isten hatalmától és erejétől,
és ez a tagadás önmagatokban bosszulja meg magát, mert egy lépéssel se vagytok
képesek előrehaladni a fejlődés útján. Aki hisz, az a Menny nyitott kapuja
előtt áll, aki pedig nem, az a kárhozat előtt áll, mert az már élve meghalt,
mivel előtte a lehetőségek bezárultak.
Az emberi lélek a
békére, a megnyugvásra vágyik, és a bőn az, ami a nyugalmat megzavarja.
A Földön élő embereknek kötelességük, hogy az életet szépé,
jóvá, békességessé és nyugalmassá tegye. Az
embernek kötelessége, hogy felebarátjának békességét és nyugalmát
szolgálja, ne zaklassa, ne nyugtalanítsa, ne vonja el figyelmét a jótól, az
igaztól.
Csak szolgálattal
lehet előrevinni Isten ügyét. Szolgálattal, amely egyben áldozatot is jelent.
Mert aki híven és igazán szolgál, annak önmagából mindig adnia kell, mindig
áldoznia kell.
„Békesség a Földön a jóakaratú embereknek!”