Az emberi szellemre és a fizikai síkra a szellemi entitások több csoportja is hat. Az egyik ilyen a Formaszellemek (Exusai) csoportja, amely az ember feletti negyedik angyali hierarchiát képviseli. Az atlantiszi vízkatasztrófa akkor következett be, amikor a Formaszellemek az emberi szellemre minimális, de a fizikai síkra maximális hatást gyakoroltak. Ennek egyfajta ellenpólusaként értelmezhetjük a XIII. sz. közepének eseményeit. Ebben az időszakban a Formaszellemek hatása minimális volt a fizikai síkra, ám maximális az emberi szellemre. A Formaszellemek ezen impulzusaiból született meg a rózsakeresztes szellemtudomány. A rózsakeresztes szellemtudomány földi létrehívója Rózsakereszt Krisztián. Ő egy olyan szellemiség, aki folyamatosan árasztja felénk erejét, függetlenül attól, hogy fizikai testben él-e közöttünk vagy sem. Fontos megjegyeznünk, hogy amikor egy hétköznapi ember meghal, akkor annak éterteste felbomlik és eloszlik a mindenségben. Azonban a nagy szellemiségek (például: Rózsakereszt Krisztián) éterteste sértetlenül fennmarad, és folyamatosan sugározza felénk azokat az erőket, amelyek nagy hatást gyakorolnak lelkünkre és szellemünkre. A mozgalom szűkebb értelemben a XIII. században vette kezdetét. Ez az időszak több szempontból is fontos mérföldkő az emberi szellem fejlődésének útján. Tudható, hogy addig az időszakig az ember ösztönös, éteri látással rendelkezett, azonban az 1250-es évekre mindenfajta szellemi látás és érzékelés megszűnt. Beállt a szellemi világtól való teljes elszakadás. Még a feljettebb mesterek és beavatottak sem voltak képesek bepillantást nyerni a magasabb világokba. A Kapu bezáródott.

Az egyetlen forrás a mesterek emlékezete maradt, akik felébresztve korábbi életeik élményeit, próbálták pótolni ezt a hiányt. Bármilyen tragikus is, ennek az eseménynek meg kellett történnie, mert előkészület volt a mai intellektuális, racionális gondolkodás kialakulásához. Különben nem jöhetett volna létre a mai emberre jellemző gondolkodásmód. Európa egy még meg nem nevezhető pontján ekkoriban alakult meg tizenkét magas szellemiségű ember kollégiuma, szövetsége. Ők voltak azok, akik a régmúlt idők és az adott kor valamennyi bölcsességével rendelkeztek. Azért egyesültek, hogy elősegítsék az emberiség haladását. Érdekes módon, nem mindegyikük tudott a szellemvilágba tekinteni, de mindannyian képesek voltak felidézni korábbi életeik összes emlékét, tapasztalatát és beavatását. A tizenkét bölcsből heten a hét Risi inkarnációi voltak. Ők képviselték az atlantiszi tudás hét fő áramlatát, és annak hatását a XIII. századig. E hét szellem mindegyike egyetlen szellemi irányzatot képviselt, és ezt az impulzust tudta termékennyé tenni az akkori és a mostani idők számára. A tizenkettőből további négy az Atlantisz után eltelt négy kultúrkorszak tudását hordozta magában. A négyből egy vissza tudott tekinteni az indiai, a második a perzsa, a harmadik az egyiptomi, a negyedik pedig a görög-római kultúrkorszakra. A tizenkettedik bölcs rendelkezett a legkevesebb emlékezéssel, de ő volt az, aki korának tudományát és világi tudását legmagasabb szinten művelte. Ily módon a tizenkét individum felölelte az emberiség írott és íratlan történelmének teljes tudásanyagát és emlékeit. Nem volt olyan szegmense a múltnak, ami feledésre ítéltetett volna. A tizenkét bölcs, mint egyéniség jelent meg, ám valójában teljesen egységesek voltak, és együtt hordozták azt a szellemiséget, amit az új kultúra kiindulópontjának tekinthetünk. Egyikük sem volt pótolható vagy kiegészíthető a másikkal. Habár mindegyikük tudása mást sugárzott, a kereszténység nagysága és alázata eltöltötte őket. Arra törekedtek, hogy az összes nagy vallást egy hatalmas egységbe rendezzék, valamennyi aspektust és megjelenési formát átfogjanak.

Ebben a helyzetben lépett a tizenkettő közé a tizenharmadik. Sem tudós, sem látó nem volt. Előző inkarnációi egyikében a Golgotai Misztérium idejében élt. Ezt követő életeiben jámbor lélekkel, alázatosan és szelíden készült elő magasztos küldetésére. A XIII. századbeli életében leginkább egy állandóan Istenhez imádkozó gyenge fizikumú fiatalemberként lehet elképzelni őt. A tizenkét bölcs szellemi felügyelete alatt és védelmében nevelkedett. Ők gondoskodtak róla, és átadták neki egyéni tudásukat. A környező fizikai világtól teljesen elszigetelték, és nagyon vigyáztak arra, hogy a tizenkettőn kívül más ne gyakarolhasson rá hatást. A nevelés még a fizikai testre is kiterjedt. Míg szellemi energiái a végtelenségig fokozódtak, addig fizikai ereje nagyon lecsökkent. Az anyagi világ iránt mindenféle érdeklődése megszűnt, teljesen a tizenkettő bölcsessége által beindított szellemi fejlődésnek élt. Ebben odáig jutott, hogy már táplálékot sem vett magához, és teste egészen elsorvadt. Ekkor az Isteni Kegyelem segítségével teste áttetszővé vált, és napokon keresztül ilyen állapotban maradt. Bizonyos időközönként a tizenkét bölcs körbevette őt, és rövid szabályok, parancsok formájában összes tudásukat ömlesztették rá. A tizenharmadik eközben átélte a Damaszkuszi Élményt (Pál apostolnak a Damaszkuszba vezető úton megjelent a Krisztus, éteri testében. Ezidőtől fogva nevezzük Damaszkuszi Élménynek, ha valaki hasonló élményben részesül.), és mintegy új lélek tért vissza testébe. Néhány hét elteltével előadta a tizenkettektől felvett tudást, de már egy Krisztus által átalakított és letisztított formában. Ez volt az igazi kereszténység tanítása, a nagy szintézis.

Rózsakereszt Krisztián XIII. században történt beavatásának legfontosabb ezoterikus eredménye, hogy a szellemi világban megőrizték Krisztus impulzussal áthatott éteri testét. A következő évtizedekben pedig éterteste szellemi erőit hallatlanul felfokozta az igazi rózsakeresztesek számos nemzedékének munkássága. Így lett századról-századra egyre erősebb és hatalmasabb Rózsakereszt Krisztián éterteste. Már nemcsak rajta keresztül hat, hanem mindenki által, aki tanítványa lett. (Az ő étertestének inspirációjából merített Rudolf Steiner, a megújított rózsakeresztes bölcsesség 20. századi nagy hirdetője is.) Rózsakereszt Krisztián viszonylag fiatalon meghalt, de már a XIV. század közepén újra leszületett. Ebben a testében már több mint 100 évet élt. A tizenkét bölcs tanítványai nevelték fel, de már nem zárták el a külvilágtól. Huszonnyolc évesen késztetést érzett az utazásra. Eljutott Damaszkuszba, ahová ez előző inkarnációjának emléke hajtotta, hogy újra átélje az éteri Krisztus meglátását. Miután bejárta a világot, visszatért Európába, és tizenkét legfejlettebb követőjét tanítványává fogadva hozzálátott a tulajdonképpeni rózsakeresztesek munkájához. Ezoterikus értelemben már a XIII. századi személy is Christian Rosenkreutz volt, ám exoterikusan csak a XIV. században vált azzá. Ennek a XIII. századinak a követői és tanítványai a rózsakeresztesek. Fontos megjegyeznünk (visszautalva az előző számunkban megjelent cikkre), hogy Rózsakereszt Krisztián a XVIII. Században Sárospatakon, mint Saint Germain gróf született meg újra. Ennek az exoterikus inkarnációnak a céljai közé tartozott, hogy Rózsakereszt Krisztián hatalmas éteri erőinek felhasználásával és kiárasztásával új lökést adjon a megerősödő materializmus-áradat miatt megnehezült rózsakeresztes szellemi mozgalomnak. A XX. Századnak az a küldetése, hogy annyira hatalmassá tegye Rózsakereszt Krisztián étertestét, hogy exoterikusan is hatni tudjon (vagyis az igazi rózsakeresztesek szűk körén kívül is). Rózsakereszt Krisztián étertestének mostanáig csak a rózsakeresztes iskolákon belül volt hatása, a XX. Században azonban egyre többen tapasztalják majd erejét, és élhetik át ennek következtében Krisztus megjelenését étertestben (azaz a Damaszkuszi Élményt).

Szintén e segítség következtében történt a XX. században a szellemi élet teljes megújhodása. Emiatt jóval könnyebb napjainkban a szellemi világ megközelítése, és a szellemi hatások megtapasztalása. Ha helyesen követjük a kijelölt ösvényt, ezek az éteri erők újfajta tudatos szellemi látás kialakulását eredményezik. A rózsakeresztesek által kiválasztott szimbólum a rózsa és kereszt többféle mély értelmet rejt magában. A kereszt, amin Krisztus teste függött, arra a tényre utal, hogy Krisztus meghalt az emberiségért. A rózsa pedig arra emlékeztet minket, hogy Krisztus feltámadt értünk a halálból. Az emberhez viszonyítva a rózsakeresztet úgy is átélhetjük, hogy a keresztfa a kis én (ego) halálát, a rózsa pedig a magasabb Isteni Én feltámadását jelképezi. Ebben a folyamatban segít minket Rózsakereszt Krisztián impulzusa. Akik képesek az ő eszközévé lenni, biztosak lehetnek abban, hogy a legkisebb lelki munkájuk is a szellemi örökkévalóságért való lesz.

Karsay István kérésére összeállította: Csehi István