Tisztelt Olvasóm! A fenti anyagot a Szellemi Búvárok Egyesületének anyagaiból válogattam, ahol mediális úton lett kapcsolat teremtve a köztes létben lévő szellemekkel, illetve már a saját dimenziójukban dolgozó testvéreinkkel.
Egy hajótörött jelentkezése mediális úton
Ígéretünknek megfelelően megkezdjük a köztes-létből jelentkező szellemtestvéreink mediális úton történő jelentkezésinek közlését. A szűkre szabott lehetőségek miatt rövidíteni, tömöríteni vagyunk kénytelenek, természetesen az érdemi részek megtartásával. Az alábbi 1997 decemberében hangzott el.
SZ.: A megnyilatkozó szellem, KV.: Körvezető.
SZ.: Megpróbálunk mindenképpen legalább egy part közelébe kerülni. Jaj de nehezen megy...
KV.: Köszöntelek szeretettel.
SZ.: Egyre inkább süllyedünk, ahelyett, hogy kikeverednénk. Legalább egy szirt... Ki szólít?
KV.: Egy kis társaság vagyunk itt együtt, akik vártunk Téged, és szeretnénk Veled egy kicsit elbeszélgetni, hogy ez a rossz érzésed elmúljon, mert ez már a múlté, túl vagy rajta.
SZ.: Mi az, hogy van itt egy társaság? Egyik jobban ordít, mint a másik! De te olyan szelíden szólsz. Neked nincs semmi bajod? Én már derékig vízben állok.
KV.: Mondd, hogy szólíthatlak, és tudsz nekem esetleg egy évszámot mondani?
SZ.: Don Alvarez, 1520. Nekem már nincs semmi a fejemben, nem tudok úszni...
KV.: Talán egy helyszínt is tudsz mondani?
SZ.: Anglia partjai előtt. Nem értük el, nem értük el! Eltört az árbocunk, léket is kapott a hajó. Pedig az én hajóm, az én pénzem is benne van. Még az életemet se fogja megmenteni!
KV.: Kedves Alvarez, hadd mondjam meg neked, hogy ez mind a múlté, ezen te már túl vagy...
SZ.: Dehogy vagyok túl, úgy félek, már derékig ér a víz....
KV.: Nincsen már mitől félned, történt egy változás, amire nem jöttél rá, nem ismerted fel. Megtörtént az, amitől féltél, és látod, mégis itt beszélgetünk, pedig nagyon régen történt az, amit te mondasz.
SZ.: Dehogyis nagyon régen, ha itt vagy a hajón tudhatod....
KV.: Nem, nem én vagyok a hajón, hanem te vagy itt ennél a kis társaságnál, biztonságban a szárazföldön.
SZ.: Hogy kerültem én oda?
KV.: Elhozott téged az, aki mindig is vigyázott rád. Isten kegyelme megengedte, hogy ide eljöjj, és felismerd a helyzetedet. Azt mondtad, hogy az 1520-as években Spanyolországban éltél. Én úgy tudom, hogy főleg abban az időben a te országodban igen erős volt a vallásosság.
SZ.: Nagyon jól tudod. Rendes emberek vagyunk mi.
KV.: Tehát te is vallásos voltál.
SZ.: De még mennyire! Ha tehettem. Eddig sohasem mulasztottam el a szentmisét. De honnan veszed ezeket a dolgokat? Tökéletesen sötét ez nekem, de próbálom megérteni. Légy oly kedves uram, mert te nagyon rendesen beszélsz velem, bizonyára úri ember vagy. Don...mi is a neved?
KV.: Nem "don", csak simán, egyszerűen Ottónak szólíthatsz.
SZ.: Ottó. Különös név, - szokatlan a mi országunkban. Bocsáss meg, nem szokásom, különösen első ismeretségben udvariatlan kérdéseket feltenni, de az egész szokatlan helyzetem, és ez az egész érdekes beszélgetés, ami egyre furcsább irányt vesz.
KV.: A mi számunkra az 1520-as évek egy régen elmúlt idő, történelem. Te azt mondtad, vallásos ember voltál, mint az országodban annak idején majdnem mindenki.
SZ.: Meg nem engedtem volna egyetlen családtagomnak, vagy szolgámnak se, hogy ne vallásos legyen. A hit mindenekelőtt.
KV.: Hohó, kimondtál valamit: a hit. De a vallás és a hit nem egészen ugyanaz.
SZ.: Jaj, dehogynem.
KV.: Nem, a hit az több. Mert a vallást emberek csinálják, hiszen te is tudod, hogy sokféle vallás van a Földön, Te is biztos hallottál többről.
SZ.: Hallottam már róla. Sőt, egyet-kettőt fel is tudnék sorolni.
KV.: Mégis a legtöbb vallás valamilyen módon az egy Istent hirdeti. Akkor melyik vallás az igazi?
SZ.: A miénk.
KV.: Akkor az összes többi hibás? Akik szintén az egy Istent vallják?
SZ.: Az olyasféle, mint ha van egy nagy, erős testvér, és vannak kis testvérei, nem azonos velük, de valami kapocs van köztük. Én a hitemet el nem hagynám.
KV.: Nyilván hallottad, és tudsz arról, hogy az ember, amikor a Földről eltávozik, úgy mondjuk ugye, hogy meghal, akkor van...
SZ.: Hogy kerül ez ide?
KV.: Majd meglátod mindjárt. Tehát te, mint hívő tudod, hogy lelkünk is van és az a lélek örökéletű.
SZ.: Hm. Az a legfontosabb.
KV.: Nahát, így kerül ez ide; meg az idő, meg a hit. Vagyis megtörtént az, amitől te úgy féltél, amikor elsüllyedt a hajó. Akkor történt veled az, ami egy olyan állapot változást hozott nálad, amire nagyon szeretném, hogy te magad jöjj rá, magad mondd ki.
SZ.: Szóval elsüllyedt a hajó, és nem nélkülem. Most se látom a szárazföldnek egy kis darabkáját sem, hogy belekapaszkodhatnék. Elsüllyedt a hajó? Elsüllyedt velem együtt... és ez az egész érthetetlennek indult beszélgetés, meg a hitre való utalás...
KV.: Ne félj, mondd ki, mert hiszen itt vagy, beszélgetünk.
SZ.: Látsz valamit?
KV.: Téged nem. De tudom, hogy itt vagy és valakin keresztül szólsz.
SZ.: Nahát ez sötét nekem, szóval elsüllyedtem, de én vagyok.
KV.: Elsüllyedt a tested, ott maradt, de az örökéletű lelked itt van, és ővele tudok most beszélni, mert az vagy te valójában.
SZ.: Don Alvarez akkor temetetlenül, elsiratatlanul, ott van valahol a hajóroncsban, de Don Alvarez mégis itt van?! Így csak egy valamire gondolhatok... Érthetetlen. Számomra semmi nem történt úgy, ahogyan hitem szerint vártam volna. Miért nem? Mit követtem el, hogy nem ott és nem úgy és.... ilyen sötétbe...
KV.: A hit szerint tudod, hogy a lélek örökké él. Itt a vallásod szerint nem érted a dolgokat, és én ezért mondtam, hogy a vallás és a hit nem ugyanaz.
SZ.: Már kezdem érteni, hogy akkor mire gondoltál. De?, akkor én lélek vagyok.
KV.: Így van, lélek állapotban vagy.
SZ.: Don Ismeretlen, nem látsz engem?
KV.: Nem.
SZ.: Mégis vagyok.
KV.: Így van, mert a lélek örök.
SZ.: De nem ott és úgy, ahogyan imáimba is foglaltam, ahogy elvártam. Először is én teljesen úgy éreztem, hogy süllyedek és derékig a vízben állok, ?és miért nem utána...?! Egy beszélgetés, azt mondod: a szárazföldön... lélek vagyok és mégse ott, ahova vágyom, és ahova való vagyok... Miért?
KV.: Azért, kedves Don Alvarez, mert most már tudod, hogy akkor a testi halálod - és ezt nagyon kihangsúlyozom, hogy csak a testi halálod - bekövetkezett. Elsüllyedt, ott maradt. De a halál után a lélek örökké él.
SZ.: Világos, értem. De miért itt és nem legalább a mennyország szélén? Ott szeretnék lenni. Nem voltam én rossz ember, nehogy azt higgyétek!
KV: Ezt én eldönteni nem tudom, és azt hiszem magad se tudod pontosan, hogy milyen ember voltál. Nem hiszem, hogy azokat az isteni törvényeket - amit ugyan a vallás is mond, de azért a hit sokkal mélyebben tár eléd, - végiggondoltad lépésről lépésre. Azt, hogy az életedben hogyan, mit tettél. Annál is inkább, hiszen nem is tudtad, hogy ez a változás megtörtént. Most fog elkövetkezni az az idő, amikor majd végig kell gondolnod: mikor testben Don Alvarez voltál, valójában hogy élted meg az életedet, és ehhez meg fogod kapni a segítséget. Ahogy mi most itt beszélgetünk, és segíteni tudtunk neked abban, hogy rájöjj, mi történt veled, úgy megkapod majd a további segítséget is.
SZ.: És akkor oda is eljuthatok, amiről beszéltem?
KV.: A mennyország szélére?
SZ.: Csak a szélére, azután majdcsak beljebb kerülök az Úr segítségével!
KV.: Igen, Alvarez, eljuthatsz, de ennek egy folyamata van, erre fognak Téged majd az arra hivatottak megtanítani. Elmagyarázzák neked ugyanúgy, ahogy most mi beszélgetünk, hogy van ez.
SZ.: Ez a sűrű köd, ez nem a vizek köde.
KV.: Nem, ez a fel nem ismerésé.
SZ.: Nem vagyok már vízben... mikor ideérkeztem, akkor a vízben voltam, majd följebb léptem valami ködös levegőbe, ...
KV.: Majd ez is tisztulni fog.
SZ.: Szóval ez csak egy lépcsőfok? Mert, ha még följebb juthatok, akkor ez csak egy lépcsőfok.
KV.: Nagyon jól mondod. Még följebb jön a világosság. ...és ezt még most, itt elérheted.
SZ.: Így ebben az állapotban? Lélekben?
KV.: Igen. Nem gondolod, mit kell most tenned? Te, aki vallásos voltál, és hívő is voltál...
SZ.: Megszabadultam ugyan a süllyedő hajótól, megszabadultam öregedő testemtől, valahová, valami felé törekszem, de ha lélek vagyok, akkor csak lélek kezébe kapaszkodva tudok azon a következő lépcsőfokon fellépni. Nem tudom, világosan fejeztem-e ki magamat? Üzletember létemre igazán nem szép, ha értetlenül beszélek. Nekem a legfényesebb, legjóságosabb angyalokat kell megkérnem, hogy a lelkemet valami módon segítsék az én Uram, Istenem lába elé, valahogy kikönyöröghessem Tőle, hogy ne hagyjon itt így, ahogy vagyok.
KV.: Kedves Alvarez, ezt annyira jól mondtad, hogy igen nagy örömet szereztél vele nekünk.
SZ.: Mondtam, hogy vallásos ember vagyok, nem vagyok én vadállat.
KV.: Azzal, hogy Te idejöttél, máris bebizonyosodott, hogy angyalok segítenek, akikhez neked továbbra is kéréssel kell fordulnod, hogy vigyenek tovább.
SZ.: Nem látom őket...
KV.: Rövidesen megláthatod. Az is az Ő segítségükkel történt, hogy te most itt vagy.
SZ.: Egy angyalt ismertem életemben, az édesanyámat, Donna Maria Inezt. Ő egy földreszállt angyal volt. - Én is csak voltam. Ha valami módon megláthatnám, ő biztos a szárnyai alá venne.
KV.: Azt, hogy te kiknek a segítségével fogsz továbbjutni, bízd az Úr kegyelmére.
SZ.: Túlságosan sokáig, és fölöslegesen beszéltem én, valamit tennem kell, hogy segítséget hívjak.
KV.: Nagyon jól mondod. Te eljutottál egy felismerésre, segítséget kaptál. Ha valakit megsegítenek, mit kell tenni?
SZ.: Köszönettel további segítséget kérni.
KV.: Milyen jól mondtad: egyszerre a kettőt! Megkérhetlek arra, hogy most mielőttünk mondd el ezt a köszönetet annak, Akinek a hited szerint ezt meg kell tenned? És kérjed, hogy további ismeretre juss! Akkor majd ez a köd is el fog múlni, már előre mondom neked.
SZ.: Kérem, Uram, neveltetésem és rangom is előírja azt, hogy mély köszönetet mondjak eddigi vigasztaló szavaiért, és kérem, legyen oly szíves, legyen jelen akkor, amikor én a kérelmemet előterjesztem.
KV.: Köszönöm, hogy megengeded, és mi itt mindannyian szívünkben-lelkünkben veled fogjuk mondani az imát.
SZ.: Úrnőm, Szűz Mária! Életem és anyám vezérlő csillaga! Kegyesen nézz le rám! Nyisd meg Teremtő Atyánk felé utamat, hogy megköszönhessem Néki földi életemet, mindent, amit kaptam Tőle, és egyúttal még egy parányi kérést is terjesszek elé. Égi Anya! Hozzád fordulok, mert földi anyámhoz nem szólhatok már. Egyengesd utamat, fogd meg a kezemet, vezesd az én árva lelkemet, hogy oda jusson az Úr zsámolyához, és jelentkezhessek, mint új, égbe szállt lélek. Köszönök mindent, és csak ennyi a kérésem. Amen.
KV.: Amen, az Úr hallgassa meg a könyörgésedet....és ha gondolod, akkor mondd el nekünk, hogy most mit látsz. Van e még köd?
SZ.: Nagyon gyengén, ?az is oszlik. A tenger felett kisütött a nap. De szépen süt! De szép sugaras! Vége a viharnak, vége a sötétségnek, vége a földi életnek. Mennyei fény van csak körülöttem! Mária meghallgatott. Ó Szűzanyám, fogd meg kezemet, vezess tovább!
KV.: Úgy legyen, az Úr áldása kísérjen!
Készülés az új testetöltésre
A klasszikus értelembe vett "szenvedőkön" kívül olyan jelentkezés is lehetséges, melynél a megszólaló lélek már tudatában van helyzetével, de még sok felismerés, tanulás, eligazodás vár rá. Őket a szellemi Tanítók a mi okulásunkra hozzák el a köri ülésekre, hogy bizonyságot tegyenek a szellemi törvények megvalósuló igazságairól.
Az alábbiakban egy olyan testvérünk jelentkezését, bízvást mondhatjuk: tanítását adjuk közre, (mert ezek valóban azzá válnak!) aki most készül az újabb testetöltésére. A manifesztáció 1998 decemberében hangzott el, mintegy a szellemi Vezetés karácsonyi ajándékaként.
KV. = Körvezető, SZ. = A megnyilatkozó Szellem.
SZ.: Krisztus nevében üdvözöllek benneteket.
KV.: Mi is szeretettel köszöntünk, Isten hozott.
SZ.: Boldogan jöttem, semmiféle értelemben nem vagyok messze tőletek. Alighanem sejtitek, hogy nem olyan szellem vagyok, mint akik közétek érkezni szoktak.
KV.: Igen ez így igaz, de hogy szólíthatlak?
SZ.: Gizella.
KV.: ...és kedves Gizella, ha a továbbiak szempontjából úgy érzed, hogy ez fontos, - mert úgy érezzük, mi most tanulni fogunk tőled, - időpontot, és helyet tudsz e mondani?
SZ.: Budapest, 1935. Azt szeretném, ha kérdeznétek. Igaz, először el kell, hogy mondjak valamit magamról. Nem véletlenül kerültem ide. Én ugyan is, ahogy ti szoktátok mondani, egy szféraközi feladatot látok most el. Jelen időszakban létközi szellemként a szférák közt tartózkodom, de nagyon sokat nemcsak Földközelben, hanem a Földön is, mert leendő testemet építem. Anyám, akit annak választottam ki, jelen pillanatban olyan öt, öt és fél hónapos boldog állapotban van, azzal a keletkező élettel, akit én irányítok, és aki én leszek. - Én! Milyen különös ezt mondani! Nem az vagyok, aki most keletkezik, mégis én. A legnagyobb gonddal és figyelemmel kísérem és intézem keletkezését, erőit, körülményeit, Anyámat. - Anyám. - Én nem lehettem anya, amikor utoljára a Földön voltam. Hm. Most már e fölött kár szomorkodni, ez volt a vállalásom, végre is hajtottam. Most, mint fiúgyermek érkezem, mert egészen más feladatom lesz. Ismét Magyarországhoz köt a sorsom, a teendőm, mint ahogyan előzetesen is itt éltem. Most már tudjátok, hogy mi a helyzet velem a jelen időszakban.
Kissé szédülősen érzem magamat, mert nem vagyok a megszokott helyzetemben, bocsássatok meg, ha egy kicsit furcsán beszélnék. Én eredetileg még szellem vagyok, mint olyan beszélek most is hozzátok. Ha ebben a témakörben ilyen vonatkozásban némely kérdésetek lenne, amit egy ilyen egyszerű szellem, mint én, meg tudnék válaszolni, olyan boldog lennék! Ti ezekről a viszonyokról keveset tudtok. Azt kaptam feladatul, mielőtt végképp elhomályosul a tudatom és megérkezem néhány hónap múlva, hogy ami csekélyt tudok, ha valamit kérdeznétek, azt válaszoljam meg. Úgy mondták, örülni fogtok neki.
KV.: Így van kedves Gizella, bár ez a név, hogy így mondjam, már tényleg nem aktuális.
SZ.: Ti kérdeztétek.
KV.: Akkor engedd meg, hogy azt is megkérdezzem: hogyan készülsz te erre az új testetöltésre, mi az, hogy építed a testedet? Én most nem biológiaira gondolok, az orvostudomány ezt már nagyjából tudja. Mikor foglalod el igazán, mert sokszor vitatkoznak erről, szellemi oldalról is, fizikai, orvosi oldalról is. Mikor foglalod el igazán ezt a most kialakuló testedet, s egyáltalán ennek az egész folyamatnak a komplexitásáról szeretnék kérdezni.
SZ.: Amennyit az eddigiekből elmondhatok, az tulajdonképpen egy általános kifejezés: hogy én építem, - nem, ellenőrzöm. Ellenőrzöm, kissé irányítom, mert főképpen nem is annyira az anyagi részt kell intéznem, hanem szellemi erő ráhatásokat kell tennem, a leendő anyám már meglevő szellemi részéhez kapcsolódva és az ő erőivel is összeegyeztetve. Az elképzelések szerint irányítva most alakul, most épül mind az a szerv, szervcsoport, az idegzetnek az a része, amelyre szükségem lesz. Olyan mértékben, és olyan ráhatásokkal, hogy minden az utolsó sejtecskéig a helyén legyen, ahogyan ez kell. Azért szükséges ez, mert ugyan teljesen egészséges vagyok most itt, ebben a helyzetemben is, de az idegrendszeremet finomabbá kell alakítani, és ezt állandóan ellenőrizni kell. Ezt nem egyedül végezzük Anyámmal, hanem megfelelő erőkkel körülvéve, főképp az én Vezetőmmel. Nagyon komoly utasításokat és vezetéseket ad, hogy mikor, mit, hogyan végezzek. Erre a finom idegrendszerre igen nagy szükségem lesz. Következő földi életemben ezzel az idegzettel fogok én dolgozni, így nagy szükségem lesz az idegi érzékenységre. Az élettervem kialakításában az szerepel, hogy a kezdeti nagyon komoly és elmélyült tanulmányok és családi élet után, nem orvos, hanem olyan lelki tanácsadó féle leszek. Az, aki másoknak lelki gondjaival, érzelmi problémáival foglalkozik, azoknak segít, azoknak magyarázatot ad. Ehhez nekem nagyon sok olyan idegi finomságra, lehetőségre van szükségem, amellyel annak idején Vezetőim nagyon finoman és hatékonyan tudnak majd tanácsokat adni és besugározni nekem. Értitek ti ezt?
KV.: Ha nem is úgy értjük, ahogy mi ezt emberi szavakkal, vagy fölfogással mondjuk, de értjük. Nagyon sok ismeretet és tanítást kaptunk már a szellemi Vezetőink részéről, hogy ez, hogy és mint zajlik, de ilyen még nem volt, aki éppen készül erre az útra, inkább olyanok voltak, akik távoztak. Te most erre az útra készülsz. Nem jó szó, hogy íme ez érdekes, hanem inkább tanulságos mind ez, amit most elmondasz.
SZ.: Elnézést kérek, hogy közbe szólok, de nem annyira az érdekesség, mint a változatok bemutatása történik most, mert már eddig nagyon sokat kaptatok, olyanokat, akik a másik végletből valók voltak. Tehát érkezzék el annak az ideje, hogy egy életnek ne a végével, hanem a kezdetével is ismerkedjetek meg. Így magyarázta a Vezetőm. A földi élet indulásával, az azt megelőző tevékenységekkel, már amennyire az én szerény tudásom mellett válaszolni tudok. De kérdezni akartál valamit.
KV.: Azt, hogy mi úgy tanultuk, és erre most te tudsz a legjobban megválaszolni, hogy amikor mi innen eltávozunk a földi életünkből, akkor egy számadás következik. Szembesülünk az elvégzett, vagy el nem végzett dolgainkkal, s ennek értelmében készülünk a következő életre.
SZ.: Még nem. Kimaradt több fázis, amit nem mondtál.
KV.: Hát akkor ezeket a fázisokat, kérlek, mondd el számunkra, egész addig, ameddig most te eljutottál, amikor azt mondtad, hogy lassan kezd elhomályosulni az a fajta tudatod, ami el kell, hogy homályosuljon, amikor a testbe lejövünk.
SZ.: Világosan tudatában vagyok, hogy ez természetes állapot. Azt tudnotok kell, hogy én nem ilyen homályos voltam még mielőtt ez az egész testi dolog elkezdődött. Amit nagy vonalakban elmondhatok, arról tudnotok kell, hogy nem bolondság, vagy zavarodottság, hanem egy fátyol. Ezen a fátyolon én átlátok, de nem vagyok benne biztos, hogy tökéletes világossággal tudom elmondani azt, ami ott van. Tehát: ez a bizonyos áttekintési rész nem egy egyszerű dolog, mert az ember nagyon sok minden olyasmit tud meg, amire földi életében nem is gondol. És nagyon sok olyasmit is megtud, ami örömteli, és azt mondja: "Óh igen, ez hát sikerült!" Ez után ennek a felfedezésnek a részletesebb kibontása következett, ami azt jelentette, hogy emlékezetből, mely éles és tiszta volt, részletekbe menően meg kellett mindent vizsgálnom. Tehát azokat az eseményeket, amelyek különösen fontosak. Ebben itt nagyon sokat segítenek nekünk jóságos és csodálatos barátok. Ezek nem is csak hibák, talán így mondjuk: még tovább vinni, tovább rendezni való dolgok. Ezeket nagyon részletesen át kellett élni, nagyon megismerni minden apró részletét, indítékát. Amikor ez együtt van, akkor látja az ember azt, hogy hogyan mehet tovább. Hogyan tud egy következő alkalommal más színezetben, más körülmények között, de mégis olyannal foglalkozni és továbbrendezni, ami esetleg nem sikerült, vagy túl sok volt neki.
Mindez soha nem egységes vagy lezárt valami, számtalan lehetősége, elágazása van ennek is. Ha egységesen azt mondom valamiről, hogy ez gyilkosság, akkor az igaz is, meg nem is. Mert lehetnek olyan mellékágai, olyan körülményei, amelyek mentik, de egészébe véve életet megszüntetni, előttem legalább is rettenetes.
Nem megengedhető. Hiába van mentség, hiába van valami fontos ok, akkor is borzasztó. Sajnos, éppen azért, mert az előző életemben annyi fájdalmat okozott nekem a gyermektelenség, én elfogult vagyok ezen a téren...
KV.: Azt mondtad, hogy ott voltál a fogamzásnál. Vannak olyan esetek is, ahol az apa és az anya együttléte nem fogamzásként lett előirányozva.
SZ.: Ilyen esetről nem tudok. Az élet indulása nem véletlen, nem két ember elhatározása, mert az élet szent, és központilag irányított. Minden mellékes körülményen kívül.
KV.: Ha már valaki megszüntette a terhességét, hogyan tudja majd jóvátenni? Hogyan lehet a vétkét korrigálni? Az apa és az anya is hibás, amikor ketten megegyeznek? Hogy van ez?
SZ.: Bizony nagyon nagy a változatosság ezen a téren is. Tudok olyanról, ahol mindketten egyformán kell, hogy viseljék a következményét, de olyant is, hogy csak az anya, vagy a körülmények hibásak, ahol ilyen kényszerhelyzetet állítottak elő. De azt a szót használtad: hogyan lehet jóvátenni? Erre egy ilyen szellem, beláthatod, nem adhat választ azért, mert minden eset egyedi. Általánosítani soha nem lehet. Az a lélek, aki átkerül és áttekinti az élettörténetét, utána átéli az eseményeket részleteiben, ahogyan mondtam, és maga dolgozza fel. Jóvátenni megtörtént esetet nem lehet! Kicsiszolni egy hibát, igen! Egy belső hibát, vagy késztetést kidolgozni, egy új élettel rendbe tenni, azt nem csak lehet, hanem kell is! Jóvátétel? Erre nézve nem tudok semmi jót mondani. Nem lehet megtörtént dolgokat semmivé tenni! Megtörtént, megvan, vissza nem vonható, de kicsiszolni a lehetőségeket, egyéni tulajdonságokat, azt gyönyörűen meg lehet csinálni. Amikor egy ilyen dolgon túl van az ember, a belátott hibája felett zokog, bánja, kínlódik miatta, és amikor megszabadul attól, ami arra késztette, az tényleg mennyország!
KV: A meg nem született, erőszakkal megszakított élet, ahol nem áldott állapotnak veszik a gyermek jövetelét, a magzat számára ez valamilyen céllal történhet?
SZ.: Persze! Természetesen! Ok nélkül nincsen semmi! Ártatlanul, vagy csak úgy üresen nem történik semmi! Mindig igen sokrétű oka van ennek, és egységes választ adni erre nem lehet, csak azt: okkal történik az ilyesmi. Okkal vállalja az, aki tudja, milyen helyzetbe került, és nagyon sokszor okkal vállalja az is, aki végrehajtja. Nemcsak a szabad akarati döntés működik ilyenkor. A cél mindig más, mindig magasabb, mindig értelme van.
KV.: Kedves Gizella, nagyon szépen köszönjük, amiket elmondtál nekünk, nagyon sokat tanultunk belőle. Isten áldását kérjük az utadra, ami még hátra van a szellemi hazádban. Áldjon meg az Úr majd itt a földi életedben is, hogy azokat a feladatokat, amiket elvállaltál, azokat a legjobb tudásod és lehetőség szerint maradéktalanul el tudd látni. Köszönjük, hogy itt voltál közöttünk.
SZ.: Nekem van köszönni valóm, nem is tudjátok, hogy mennyire. Lehetséges, egyszer még találkozunk mindnyájan. Megismertek majd, vagy megismerlek én benneteket. Köszönöm, hogy itt lehettem, hogy válaszolhattam nektek. Pusztán az, hogy itt lehettem, egy óriási tanulság nekem, egy nagy szívöröm, én kaptam ajándékot. Nagyon szeretlek benneteket.
KV.: Az Úr áldása kísérjen Gizella.
Ígéretünk szerint folytatjuk a szellemi Vezetőink és Tanítóink által a mediális ülésekre hozott szellemtestvéreink megnyilatkozásait. Ma ismét egy, már nem igazán "szenvedő" elbeszélését adjuk közre, tanulságul.
Szeretnénk megjegyezni, hogy a jövőben a "szenvedő" fogalom helyett inkább a "szürke zóna, " vagy a "köztes lét" kifejezést fogjuk használni, mert manapság a szellemi Tanítóink is inkább ezt mondják.
SZ.: Nem azért jöttem most hozzátok, hogy sajnálkozzatok rajtam, inkább tanulság kedvéért, és inkább azért, mert Vezetőim így találták helyesnek.
KV.: Köszöntelek szeretettel, mondd hogy szólíthatlak?
SZ.: Mondd nyugodtan azt, hogy Sára, mert történetem úgy indult, mint az övé.
KV.: Kedves Sára a mondandódhoz kell-e, hogy megtudjunk időpontot és helyet?
SZ.: 1872 Spanyolország. Nem neveltetésem, vagy nem különösebben az akkori földi életem egész folyamata a fontos és a lényeges, de el kell, hogy mondjak nektek valamit, ami életem vége felé következett be. Nem kell hogy sajnálkozzatok, mert letöltöttem már vezeklésemet. Valladolidban éltem. Nem volt szegény a családom, de házasságunkban nagyon sokáig nem született gyermek.
Családomban már nagyon komoly probléma volt az örökös hiánya. Nem volt mit tennünk, abban az időben, sok olyan orvosi beavatkozás és segítség nem létezett, mint ami manapság már van, amely nagyon sok reményt és jót ad a gyermek után vágyakozó asszonyoknak. Reménytelen volt már a helyzetünk. Örökbe fogadni valakit, aki esetleg más családból való, megtörte volna azt a vérvonalat, amelyhez családom és egész hagyományunk ragaszkodott. Nem voltam már fiatal, igaz csúnya sem, amikor úgy véltem, segítenem kell ezen a problémán, már csak azért is, mert az egész családom és a férjem is engem okolt a meddőségért.
Annyit már tudtam az én helyzetemben is, az én akkori műveltségem, felfogásom, minden mellett, hogy nem kizárólag a nő hibás azért, ha gyermek nem érkezik. Nem volt az a pénz, nem volt az az ajándék, könyörgés, amit meg ne tettem volna a Szűzanya oltára előtt, hogy gyermekem lehessen. Egyszer volt egy látomásom. Álom volt-e, vagy valami különleges érzés félálomban, de mintha egy fényességet láttam volna, amely azt mondja nekem, amikor éppen a legnagyobb elkeseredésben voltam: "Nem te vagy a hibás!" Ennyi.
Ezt én a fejemben elkezdtem forgatni és egyre inkább meggyőződéssé vált bennem a hit: nem véletlenül történt ez az álom, ez a látomás, vagy minek nevezzem.
Talán lehetne segíteni a helyzetemen, családom helyzetén. Gyengélkedésre, rossz testi és idegállapotra, nyugtalanságra hivatkozva családom felé, elutaztam egy kikapcsolódásra.
Más városba, más körülmények, más emberek közé. Mint mondtam, nem voltam már fiatal, de még csúnya sem. Úgy és akkor tértem csak vissza otthonomba, kipihenten, nyugodtan és békés arccal, amikor már biztos voltam benne, hogy gyermeket várok. Mélyen vallásos neveltetésem és hitem mellett ez egy rettenetes dolog volt. Mert ugyan elértem célomat, hogy családomnak örököst tudjak adni, ha fiút, ha lányt, de élő eleven gyermeket amire annyira vágytam már.
Ezzel elébe vágok annak a rengeteg elkeserítő gyötrelemnek, amelyet az én állítólagos meddőségem miatt végig kellett szenvednem az évek alatt. Ugyanakkor lelkismeret-furdalásom is volt, mert nyilvánvalóvá vált előttem, hogy az a bizonyos látomás vagy álom indította ezt az egészet. Egy percig nem volt bennem kétely, hogy ez a látomás valótlan, amint be is bizonyosodott. És az se volt egy percig se bennem, hogy ez valami rossz szellem műve vagy boszorkányság, vagy rosszindulat. Értitek, hogy mit akarok mondani? Én ezt egy felsőbb jeladásnak tartottam, és hogy igaza volt annak a beszélő fénynek, mert gyermeket vártam.
A következő hónapokat úgy tudom nektek jellemezni, hogy édes gyötrelem. Nagyon vigyáztam magamra. Mondanom sem kell, hogy amikor fény derült állapotomra, a családom majdnem arany kalitkába zárt, hogy vigyázzon rám. Mindenki rám lesett, mindenki engem figyelt, engem szolgált. Nem lehetett olyan kívánságom, amit azonnal ne teljesítettek volna.
Másrészt nyomta a lelkemet, hogy nem igaz úton értem én ezt el, habár jó célért. Amikor elérkezett az idő, amiről már tudtam, hogy vágyaim elérhető időpontja, nem számoltam valamivel. Azzal, hogy már erősen koros vagyok ehhez. Ezért mondtam a Sára nevet. Őt irigyeltem a Bibliát olvasva, hogy idős korában mennyi küzdelem, gyötrelem után lehetett fiacskája. Az én fiam is megszületett. Percekig láthattam csak. Az életkorom adta lehetőségek, illetve lehetetlenségek miatt nem érhettem meg az aznap estét, nem láttam alkonyodni a napot, mert éjbe borultam. Tudom, hogy a fiam életbe maradt, tudom, hogy a családom megsiratott, és azt mondták: életét adta, hogy élet lehessen utánunk.
Így kerültem én át az örök világosság honának egy rekeszébe. Hiszen nemcsak a Földön volt édes gyötrelmem, de itt is. Itt nagyon sokáig nem annyira az az öröm töltött el: íme gyermekem van, - hiszen nem ölelhettem magamhoz, nem nevelhettem gyönyörűségemet, - inkább a saját magam ellen irányuló harag foglalkoztatott, hogy életet adtam Isten kegyelméből, de bűnösen. Aztán egyre nagyobb fények, jelenségek és kísérők, csodálatos lények jelezték számomra, hogy letelt az az idő, ami vezeklésemül szolgált.
Tulajdonképpen most kezdődik számomra, itt, ebben a világosság honában az a korszak, amikor azzal foglalkozhatom, azt tehetem, amit lehetett, kellett volna, hogyha minden a rendjén történik. Azt kell mondjam most nektek, hogy bár igen nagy bűntudat volt az, ami engem sötét állapotban és nagy gyötrelmek közt tartott, de most megengedtetett nekem, hogy ezt a Földön közöttetek megemlítsem. Hozzáfűzve azt, hogy az élet szent, emberi életet a világra hozni szent, függetlenül annak körülményeitől. Az a bűn, amit mi annak ismerünk fel és el. Úgy értelmezhető ez, hogy számomra ez a sors, ez a feladat, ez az élet volt előírva, én ennek eleget tettem, és amit én nagy bűnnek és véteknek tartottam, most már tudom, hogy az is betervezett, mondhatni sorsszerű végzet volt.
Szembesülnöm kellett egy olyan tettel, egy olyan hibával, amit annak ismertem és megbűnhődtem érte, és egyúttal az is elrendeződött, ami egy előző életemhez kapcsolódott.
Azt mondtam: Sára? Nem. Estrelita Maria Inez. A Sára ebben a percben lemaradt róla. Az Úr Jézus születésének ünnepére készül a Föld, és erről megemlékezik a Menny is, én ezt az ajándékot kaptam. Nem tartom meg magamnak, szeretettel átadom nektek. Isten áldása legyen rajtatok, rajtam. Gondolkozzatok el történetemen.
KV: Köszönöm, kedves Inez, a Jóisten adjon neked megnyugvást, teljes világosságot. Vezessenek téged Szellemi Vezetőink azon az úton, amit még be kell járni. Isten áldjon meg.
Gróf BATTHYÁNY LAJOSNÉ
"Szeretett barátaim! Üdvözöllek benneteket! Tudom, egy kissé másabb jelentkezőt vártatok. Én valóban szenvedő szellem vagyok, bár nem abban a régi értelemben. Olyan sok fájdalom, bánat és szenvedés ért, hogy hiába volt közben egy újabb testöltésem, nem tudtam annak az életemnek bánatát és szomorúságát egészen feldolgozni. Nagyon sok olyan van, amit nem lehet egy élet alatt letudni.
Ez a bánatom mindig vissza-visszatér, mert tudom, hogy egy olyan időponthoz közeledünk (október 6-a előtt voltunk!) ebben az országban, melyet nem tudok elfelejteni. Ezt az országot még mindig a hazámnak tartom, akárhová vet a sors, akárhová kerülök ezentúl, nekem a szívemben ez az ország eleven és élő minden problémájával és bajával együtt, amit úgyszintén nem tudok elfelejteni.
Nem titok ki voltam, mert értenetek kell azt, amit mondani akarok. Óh, nem is tudom, hányszoros a múlhatatlan bánat uramért, családomért, hazámért, honfitársaimért! Kevés volt egy élet, hogy ezt ne könnyen vegyem és már egy kicsit túl legyek rajta. Főrendi család voltunk akkor, az akkori Magyarország első miniszterelnöke volt az, akinek vesztét és hazám vesztét még most is siratom, nem tudok rajta túljutni. Családom, családi kötelékeim, melyek akkor voltak, tulajdonképpen széthullottnak mondható azzal a közbejött élettel, aminek a halál utáni kellemetlen és rossz szakaszán is túljutottam.
Nekem lassan, a Vezetőim oktatása szerint is egy következő testet öltésre kell készülődnöm, s újra idehaza! Más alkalommal bizonnyal elkerülök a Föld más országaiba is. De most nemcsak kértem, hanem azt hiszem, meg is kapom azt a kegyelmet, hogy most tényleg idekerülhetek, ez már szinte biztos. Ide köt, ide húz, ide bilincsel az a szeretet, amely akkor olyan nagy sérelmet szenvedett hazámért. Én tudom, hogy a mi hazánknak most nincsen olyan veszedelme, mint ami akkor volt. Most egy egészen más területen kell majd működnöm népem érdekében.
Ti itt mind megértitek azt, amit mondok, mert ti most mind itt vagytok ezen a százszor véráztatta földön, és nektek is a szíveteken van a sorsa és gondja. Most még a ti gondotok, hogy segítsétek, emeljétek az egész össznépi, szellemi színvonalat. Nagyon sokat tehettek ezért és ennek a folytatását tőletek fogják majd átvenni azok a nemzedékek, amelynek első soraihoz fogok tartozni én is. Bár tehetnék annyit, amennyit annak idején igyekeztem tenni hazámért! De ez a későbbi idők fejleménye. A hazátok, a hazám sorsa most a ti kezetekben van: nektek kell belülről, a szellemi életből kifejteni, kitermelni minél több jót és értéket, aminek lejjebb szivárogva és az anyagban megvalósulva mindnyájunk előnyére váljon.
Kérlek benneteket, az én szomorúságomat különösebben ne sajnáljátok. Azért nekem dolgoznom kell, hogy ez a szomorúság és a mindig visszatérő rossz emlék elmúljon és fényessé váljon azokban az eredményekben, amelyeket elérni kívánok és amelyekért dolgozni fogok. Így hát abban a csalódásban részesítettelek benneteket, hogy valami vigaszra szoruló, szegény szenvedő szellemet fogtok jó szívetekkel megsegíteni. Most már ti is tudjátok és én is tudom, hogy ezt a hosszú idők óta magammal hurcolt és felelevenülő szomorúságot és bánatot csak a küzdelem, az eredmények elérése, a munkálkodás tudja csökkenteni, majd törölni. Figyeljétek meg, mit mondtam most, mert bánatok, fájdalmak, rossz emlékek mindannyitokban vannak különböző mértékben, és ezt csak a megemelt szellemi és anyagi munkálkodással lehet átváltoztatni bánatból eredménnyé, vagy örömmé.
Ezért jöttem, hogy ezt elmondhassam nektek. Nem vigaszra, nem eligazításra szorulok. Megembereltem magamat szellemi mivoltomban is, hogy ne okozzak nektek túl sok szomorúságot. Nagyon szeretném, ha visszaemlékeznétek majd némely olyan szavamra, amelyből ti is és a hozzátok hasonlók mind tanulhatnának. Szeretettel búcsúzom, és ha a szívetek olyan, mint amilyennek most látom, akkor szeretettel emlékeztek meg a gyásznapokon azokról, akik akkor, ott, az életüket áldozták, nem katona módon harctéren, küzdelemben elesve, hanem megszégyenítve, meggyalázva. Életüket ők is a hazának szentelték. Emlékezzetek rájuk, mondjatok értük egy imát, bárhol vannak, bárhogy vannak, mert közülük sokan, még most is, ahogyan jómagam, egészen más síkon, de a küzdelmet értünk, értetek tovább folytatják!
Isten áldjon mindnyájunkat, honfitársaim!"
Báró VAY ÁDÁM
"Amikor utoljára voltak földi gondjaim, báró Vay volt a nevem. E névnek kapcsán elgondolhatjátok, hogy a családom mely tagjait inspiráltam, vettem körül és segélyeztem adott esetben, mint egy segéderőként a szellemi világból, hogy szellemi eredményeiket és tanításaikat elsősorban ennek a földnek a számára sikerrel lehozhassuk. (Vay Adelma médium.) Nagyon nehezemre esik az emberi beszédet irányítani, mert nem a beszédet irányítottam annak idején sem. Nekem más vonalon kellett segédkeznem.
Most megint elérkezett egy olyan forduló, amikor az ember egy újabb szellemi korszakot épít. Minden szellemi segítő erőre szükség van, különösen itt, hajdani hazám területén, mert eredményeket kell majd felmutatni a távoli jövőben.
Valamit el kell mondanom nektek. A szellemi tanításokban benne van, hogy amikor az emberi szellem átkerül a megfelelő létsíkjára, sokszor vajmi kevéssé törődik a közvetlen családtagjaival, barátaival, különösen nem azzal az országgal, amelyben utoljára élt. Sokkal több és másabb elfoglaltsága van. De van olyan értesülésetek is, ami ennek a fordítottja: amikor a szellemi síkra átkerült emberi lény - most nevezzük így - nagyon is, még váltig csüng családtagjain, szerettein, társain és azokat szeretetével, minden lehető gondolatával és módon segíteni, támogatni igyekszik.
E kettő között ellentmondást találhattok, bár mind a kettő igaz. Ebben a látszólagos ellentmondásban alighanem észrevehető az, hogy itt két különböző fokozatú emberi szellemről van szó. Akinek még rendezni valója van saját magával, saját elhagyott, véghez nem vitt, esetleg csak csekélyen sikerült földi életével, az magával van elfoglalva és annak intézése a legfontosabb, tehát nem nagyon foglalkozik az elhagyottakkal.
De ha valaki már magasabb szellemiségű, akkor ennek éppen a fordítottja érvényes: igen is törődik az övéivel, szívén viseli sorsukat, amellett, hogy a saját nemesbülését és szellemi-lelki emelkedését is végzi. Minél magasabban van valaki, annál nagyobb embercsoportokra és embertömegekre hat ki ez a gondoskodás. Tehát az utolsó hazájára is. Ugye ez teljesen érthető mindnyájatok számára? Szellemi emelkedettség minőségi kérdése, hogy alacsonyabb vagy magasabb rezgésszámon lévő és eredményeket elért szellem az, aki nem, vagy nagyon is törődik a hátramaradottakkal.
Ezért van az, hogy nagyon sok, a szellemi síkra régebben átkerült és a testesülés törvénye alól már kivett emberszellem még mindig inkább az alacsonyabb szférasíkon igyekszik tartózkodni, mint őt megilletné. Az ő minősége már nem engedi meg azt, hogy csak a maga ügyével foglalkozzon. Lejjebb száll, segíti, támogatja azokat oly módon és olyan erőkkel, amilyenekkel csak tud. Ezért érkeztem le én is a földi sík közelébe annak idején, az én családom némely tagja közelébe. Igen fontos, igen jelentős munkát végeztem el a magam szerény tudása és haladottsága szerint, de azt teljes erővel.
Most ismét hazám fölé, az alacsonyabb síkokra bocsátkoztam alá azzal az időközben megszaporodott szellemi tudással és fénnyel, amelyet alkalmam volt felszedni. Vezetőim jóvoltából és Atyám számotokra felmérhetetlen kegyelméből. Mert hazám, és úgy tekintem: elméleti utódaim számára, ismét elérkezik az idő, hogy segíteni kell.
Ezek után nyilván tudatotokban van már az, hogy személyemben nem egy szenvedő szellemmel álltok szemben, hanem egy olyan társatokkal, aki azért egy kicsit többet tud és tehetősebb nálatok és akinek a kezében megkapaszkodhattok ezentúl, bár ez a kéz láthatatlan nektek. Most nem kardot forgatok, hanem olykor- olykor tollat.
Nagyon szeretnék szolgálni nektek és felhívni a figyelmeteket a felelősségre, bár tudom, hogy nem szükséges emlegetnem, inkább csak megtámogatnom abban és azzal, amit eddig elmondtam. Mert ha emberi értelemben véve egy ilyen messzi időben eltávozott és a megfelelő szféraszintű szellem visszatér a Földre, hogy tovább harcoljon, tovább küzdjön azért, amire egész szellemi életét tette, akkor ennek jelentősége van és azt mutatja, hogy a ti életeteknek mekkora a jelentősége. Mindegyiketeknek külön-külön és együttesen is, a benneteket támogató igen széles szellemi tömegekkel együtt, akinek báró Vay csak egy elenyészően kis pontja.
Isten áldását kérem munkátokra. Tartsátok szem előtt, hogy nagyon sok hajdani hazátok fia tért velem együtt most földközelbe. Együtt harcolunk veletek hétköznapjaitokban és ünnepnapjaitokban, mint ahogy valaha mondták, Csaba királyfi vitézei együtt harcoltak jelentős csatákban a földi katonatársaikkal. Ez a helyzet állt most is elő.
Mindnyájan áldón veszünk benneteket körül, régi magyarok és mások. Minden segítséget megkaptok küzdelmeitekhez.
Úgy legyen!
Az alábbiakban ismét egy un. "szürkezónás, szenvedő szellem" mediális úton történt megszólalását adjuk közre. Külön jelentősége az, hogy utána Teréza anya jelentkezett. Újra és nyomatékkal szeretnénk emlékeztetni egy korábbi cikkünkre a névszerinti jelentkezésekről, ahol kifejtettük, hogy nem a kétségtelenül lehetséges "személyesség" a meghatározó, hanem az a szellemiség, ami ( aki) ilyenkor jelen van!
SZ.: (Félős gyenge hangon): Egyedül vagyok ebben a templomban? Homályosan látok!
KV.: Nem, többen is vagyunk itt. Isten hozott, köszöntünk szeretettel.
SZ.: Mikor jöttetek be? Nem hallottam.
KV.: Nem mi mentünk, hanem te jöttél be mihozzánk.
SZ.: A ti templomotokba? Az nem lehet!
KV.: Tulajdonképpen így is mondhatjuk, mert ahol és amilyen célzattal mi vagyunk, templomnak is mondható. Mondd, hogy szólíthatlak?
SZ.: Marija.
KV.: Kedves Marija, tudsz-e nekem időpontot és helyet mondani?
SZ.: 1912. ...és a templom, amit nem értek. Ha itt vannak velem, akkor kérem magyarázzák meg, hogy mit jelent.
KV.: Azt, hogy már te nem úgy vagy a templomban, ahogyan azt te képzeled, mert egy nagy változás történt veled.
SZ.: Valami borzasztó dolog lehet kérem!
KV.: Ne így fogd föl ezt, kérlek. Mi az az utolsó kép, amire emlékszel?
SZ.: Nem emlékszem, látom.
KV.: Mondd el nekünk!
SZ.: Sötét van ebben a templomban, de azért elég jól látok és félek.
KV.: Mitől?
SZ.: Úgy látom, itt gyászmise készülődik. Egy koporsóban fekszik egy asszony, az én ruhámban. (Felháborodva): Hát én azt a ruhát nem adtam oda senkinek! Látom, oda megyek, ránézek, a kendőben az arca alig látszik. Az én ruhám van rajta, de nem lopta el azt a ruhát senki!
KV.: Nem. Engedd meg, hogy ezt elmagyarázzam neked...
SZ.: Félek!
KV.: Nincs mitől félned.
SZ.: Egyedül vagyok itt ezzel a halottal, úgy látszik az emberek még nem jöttek ide be.
KV.: Majd mindjárt meg fogod érteni, hogy mit és miért látod azt, amit látsz.
SZ.: Nem félek a halottaktól, de ettől igen. Miért van ez az én ruhámban!?
KV.: Mielőtt megmondanám, hadd kérdezzem meg tőled, hogy vallásos voltál-e?
SZ.: Hát persze, kérem! Ebben a templomban sem először vagyok!
KV.: Akkor te tudsz arról, hogy van bennünk valami, ami örökké tovább él.
SZ.: A lelkünk, de hogy kerül ez ide?
KV.: Úgy, hogy te most mint lélek látod a te elhagyott testedet.
SZ.: Nem vagyok egy buta asszony, de kérem, ismételje meg ha lehet!
KV.: Elmondom újra, de nagyon óvatosan akarom ezt közölni, mert azt mondod, hogy félsz, pedig nincs mitől.
SZ.: Nagyon kellemetlen érzésekkel nézem én ezt a halottat.
KV.: De csak azért, mert nem tudod, hogy mi történt. Hadd mondjam el neked teljes egyenességgel: te a földi testedet letetted, meghaltál abban az értelemben, ahogy mi itt a Földön a halálról beszélünk. Te tudod azt, hogy a lélek tovább, örökké él, és pontosan ezt az igazságot bizonyítja az, hogy mi most itt beszélgetünk. Te mint lélek vagy itt jelen és az elhagyott testedet, ha szabad így mondanom: saját magadat, a volt magadat látod.
SZ.: Azért van rajta az én ruhám?
KV.: Igen. Az ott a te elhagyott tested.
SZ.: És akkor én mi vagyok?
KV.: Lélek! Mondtam: te mint lélek vagy itt. Azt mondtad, tudod, hogy a testi halál után tovább él a lélek. Te most itt ezt bizonyítod.
SZ.: Kérem, az nem én vagyok!
KV.: Az csak a tested. Aki te valóban vagy, az a lélek, aki éltette azt a testet.
SZ.: Akkor ez világos: meghaltam. De miért? Mi történt velem?
KV.: Mondd, hány éves voltál?
SZ.: Ötvenöt.
KV.: Hát ez még nem olyan magas kor. Volt valamilyen betegséged?
SZ.: Hát kinek nincs már ebben az időben? Mindenkinek hol itt fáj, hol ott fáj ebben a korban!
KV.: Ebben igazad van, ne azt firtassuk, hogy miért haltál meg, és milyen körülmények között, de ezt is esetleg megtudhatod.
SZ.: A halottat elvitték? Elvitték, kérem! Nem látom!
KV.: Elvitték.
SZ.: De akkor miért láttam eddig?
KV.: Azért, hogy rádöbbenj: mi történt veled. Ez egy figyelmeztetés volt.
SZ.: Akkor az nem is igazi? Akkor az egy látomány volt?
KV.: A te számodra egy bemutatás. Egy látomány, ahogy te mondtad, hogy rádöbbenj arra, hogy a testedet már elhagytad. Ez az, amire nem jöttél rá, ezt nem értetted.
SZ.: Akkor én egészen elhagyhattam, mert már semmi nincs itt belőle. Itt valami boszorkányság van, kérem! Ilyen gyorsan nem lehet elvinni azt a koporsót és azt a ruhás embert!
KV.: Minekutána 1912 évet mondtál és mi most 1999-et írunk, 87 év eltelt azóta,...
SZ.: Jaj kérem, mondom, hogy itt valami rendkívül zavaros dolog van!
KV.: ...így ne legyen az a problémád, hogy mikor és hogyan vitték el azt a testet. Azzal már neked semmi törődni valód nincs. Neked most önmagaddal, a lelkeddel kell foglakozni.
SZ.: Azzal a lélekkel, amely már nem lát semmit?
KV.: Azzal, aki te vagy. Aki most itt beszél, és akihez mi válaszolunk.
SZ.: Erőltetem a szememet, de nem látok semmit sem. Az előbb legalább láttam valamit! Miért nem lát a lélek?
KV.: Azért, mert már nincs rá szükség. Mos már tudod, hogy mi történt veled, tehát a látvány beteljesítette a célját.
SZ.: Én miért nem látok tovább? Lehet, hogy vak a lélek?
KV.: Nem, de ahhoz, hogy te tovább láss, most neked, mint léleknek, egy-két dolgot meg kell tenni.
SZ.: Biztosan, kérem, mert valami nagyon nem jól van.
KV.: Hogy tudd: hol vagy, mi van veled és hogyan tovább, előbb hadd kérdezzem meg: ha valaki valamire rájön, vagy megmagyaráznak neki, akkor mit kell tennie?
SZ.: (Megszeppenve) Szót fogadni, ha tanácsot kap. De én nem kaptam még tanácsot...
KV.: Az igaz, de ahhoz, hogy megkaptad ennek a felismerésnek a kegyelmét, mert ez egy isteni kegyelem volt, ...
SZ.: (Elképedve) ...ó hát persze!
KV.: Mit kell most tenned?
SZ.: ...hát azért láttam én magamat templomban!
KV.: Így próbált a Kegyelem figyelmeztetni téged!
SZ.: Kérem, ez teljesen igaz! Annyira lefoglalt az az ijesztő látvány és az a rossz érzés, ami elfogott, hogy nem jutott eszembe! Ha nincs is itt templom, ha nincs is itt semmi megszentelt környezet, de mégis van valami... Az én hitemnek erősebbnek kellene lennie, hogy az ilyen zavaros dolgokon túlvezessen! De ha én most lélek vagyok és ez tényleg a Gondviselés kegyelme, hogy én nem látom többé... Nem is kell nekem, elég volt!
KV.: Ne félj, nem fogod többé látni!
SZ.: Nagyon rossz érzés volt, higgyék el.
KV.: Ettől a rossztól szabadított meg most Isten kegyelme. Újra kérdezem: mit kell tenned?
SZ.: Összeszedni magamat és ha a félelemnek és bizonytalanságnak ez a rossz érzése így elmúlt, és senki nem tudta megmagyarázni, hogy az ott micsoda és nem volt velem ott senki, akkor örülnöm kell, hogy mégis csak beszélgetnek velem, meg hogy megmondják, mi történt. Én ezt nagyon köszönöm, de...
KV.: Ne nekünk köszöndd!
SZ.: Én azt komolyan mondtam, hogy egy jól nevelt, vallásos asszony vagyok. Nekem most meg kell köszönnöm az én Uramnak, hogy ennek véget vetett, mert biztosra veszem, hogy az Ő keze szabadított meg! Meg kell köszönnöm, hogy a Gondviselést elküldte hozzám, olyanokat küldött először ebbe a templomba, azután most, hogy még mindig beszélgetnek velem, akik nekem elmondják, mi történt velem. Jaj, de megkönnyebbültem...! Nem kell a családommal huzakodnom, hogy ne tegyék, ne csinálják, amiért annyi gondom volt velük... nem kell a rokonaimmal állandóan harcban állnom, hogy megvédjem a magam kis jussát, gyerekeim jussát... nem kell, hogy rettegjek és féljek, mert higgyék meg, a mi környékünkön, vagy az egész világon minden csak rossz, mintha minden és mindenki rossz lenne... Megszabadultam ettől... Kérem, ha én azt elmondanám, hogy mennyivel jobban érzem magamat!
KV.: Mi tudjuk, hogy neked most mennyivel jobb. De magad mondtad, hogy ennyi ajándékot és örömöt meg kell köszönnöd. Hadd kérjelek most arra, hogy itt, velünk együtt köszönd meg az Úrnak ezt az ajándékát és kegyelmét, mi pedig veled mondjuk a köszönő imádat.
SZ.: Kérem, a templom eltűnt előlem és most már egy kicsit értem is, hogy miért: nem is igazi templom volt, hanem egy olyan visszaemlékezés látománya.
KV.: Pontosan, nagyon jól mondod.
SZ.: Másképpen nem lehetett, és nem boszorkányság, hogy itt hirtelen eltűnik minden. Látomány lehetett! (Felbátorodva): De én nagyon szeretnék egy másik látományhoz is jutni, ugye megértik?
KV.: Meg, és én azt is tudom, hogy mit szeretnél látni, de akkor kérdd. "Kérjetek és adatik". Ismered ugye ezt a mondást? Adj hálát az Úrnak, hogy elhozott ide, erre az állapotra és kérdd, hogy lásd meg, amit szeretnél. Ha megteszed az imádban ezt a kettőt, biztos be fog következni és én meg is foglak kérdezni: mit látsz!
SZ.: Remélem, be tudok számolni róla. A nagy megkönnyebbülés és a nagy öröm után kicsit komolyabbra fordítom a szót. Önök katolikusok? Keresztény emberek?
KV.: Így jobb: keresztények. Hidd el a vallásnak már nincs jelentősége a hívő emberek között.
SZ.: Ez bizony így lehet. Mennyi olyan rendes embert ismertem, aki nem katolikus volt és mégis például szolgálhattak volna nagyon sok, úgynevezett templomjáró embereknek! De erről nem szeretnék szólni, mert az gonoszkodás és pletykálkodás. Ha önök keresztények, akkor megértik azt a kérésemet, hogy fohászkodjunk együtt ezért a szegény Marijáért, aki ilyen teljesen érthetetlen és buta helyzetben volt, amiből kikerült.
KV.: Így lesz, mondd az imádat és mi veled mondjuk.
SZ.: Uram Teremtőm! Ostoba és értetlen gyermeked nem teszi fel azt a kérdést Neked, Aki mindent tudsz, hogy mi történhetett velem, hogy kerülhettem én ilyen helyzetbe. Ez az egész varázslatos, csodálatos dolog egyenlőre még nem egészen értett a számomra, de úgy érzem, nem ez a fontos, hanem hogy megköszönjem a jóságodat, azt a gondoskodást, amiről biztosra veszem, hogy Tőled kaptam. Most itt állhatok és szólhatok Hozzád, megköszönve azt, amit tettél értem mindig is, a családomért is, és a sok-sok köszönet után csak egyetlen egy nagyon kicsi és nagyon kevéske kérésem lenne Hozzád! Kérlek, hogy jól viselkedhessem, hogy a családom dolgait úgy intézhessem, úgy próbáljak elsimítani gondokat, bajokat, összetűzéseket, haragokat, mindent, ahogyan a Te szent parancsolatod azt előírta. Mindig úgy igyekeztem tenni, hogy lehetőleg énreám túl nagy megrovással ne tekints, bár tudom, hogy nagyon sok hibám van. Köszönöm, hogy segítettél, bár eredményesebb lett volna az én igyekezetem! Köszönöm, hogy idáig eljutottam, hogy ilyen jól érzem magamat. Kérlek, segíts engem tovább lépnem, mert úgy érzem, hogy ebben a furcsa helyzetemben, amiben már nagy megkönnyebbüléssel vagyok, valami még vár reám, valamit még tennem kell és nem tudom, hogy mit! Te eddig is mindig segítettél, kérlek ne hagyj engem árván, ne hagyj engem továbbra sem a Te szent vezetésed nélkül, hanem támogassál továbbra is, hogy el tudjak köszönni azoktól a kedves embertársaktól, akik idáig énvelem törődtek. Gondolj velem egy kicsit kérlek, mert nagyon, nagyon rá vagyok szorulva a segítségedre! Ámen.
KV.: Az Úr hallgassa meg a könyörgésedet! Engedd meg, hogy megkérdezzem: most mit látsz?
SZ.: Nem annyira látok, mint még jobban érzem magamat. Hm.... de érdekes! Nem csak jobban érzem magam, - nem értem, már megint nem értem...
KV.: Mit nem értesz?
SZ.: Kérem, itt egy nagy ragyogás van, de lámpát vagy ilyesmit nem látok mögötte, egy nagy ragyogás...nem látok világosan....
KV.: Indulj el a ragyogás felé.
SZ.: Mintha egy fényalak lenne, de nem az.
KV.: De bizony az.
SZ.: Én még ilyet nem láttam, kérem!
KV.: Ő az a segítő, aki tovább visz téged azon az úton, amit te nagyon jól úgy kértél, hogy tudd, mi az, amit még tenned kell. Már Ő vesz át téged és Ő vezet tovább. Nyújtsd ki felé a kezedet!
SZ.: Kérem, ha itt valami nagyon magas égi angyal, vagy ilyesmi lenne, kérem szépen, kérem segítsen! Segítsen! A Jó Jézus Krisztus nevében!
KV.: Az Úr áldjon meg és segítsen további utadon, Marija!
TSZ.: Szeretett testvéreim. (Teréza anya!) Nem szeretném, ha félreértésekre támadna lehetőség, de igen nagy szükségünk van erre a testvérünkre, aki most a Marija névvel mutatkozott be. Vártuk őt és most gondosan fel fogjuk készíteni, mert ahogyan az ő megnyilatkozásából hallhattátok, egy igen tiszta és jó lélekről volt szó, aki elé sokkal magasabb feladatokat kell kitűznünk ezentúl, mint amelyet eddig betöltött a Földön. Ne azt tekintsétek, hogy ilyen hosszú földi ideig gyötrődött azon, amiről beszámolt nektek. Ez semmit nem számít. A lelki emelkedettsége, fokozata, tisztasága most nem kerülhetett felszínre és így nem ismerhettétek meg, legfeljebb egy parányit láthattatok. Őt most magunk közé fogadjuk és amikor elvégezte a többi, már komolyabban haladó szellemtársunk kötelező feladatát, ami egy utolsó tisztogatás előtti felkészülés, akkor egy meglehetősen gyors lejövetelre számíthat, egy olyan testöltésre, amelynek a feladata olyasféle lesz, ha nem is ugyanott, amelyet én elhagytam és amelyet az én nővéreimre bíztam, hogy folytassanak az én távoztam után.
A Földön nagyon sok helyen van szükség olyan rendszerű önfeláldozó munkásokra, mint amilyenek mi voltunk és vannak is még társaink. Egyike lesz azoknak, akik egy nagyon komoly segélyhelyet fognak megszervezni, kiterjeszteni, lehetőség szerint még szélesebb körben és nagyon komoly hatókörzettel, mint amellyel a miénket sikerült. Ebből látható az, hogy nem volt Marija egy nagyon alacsony helyzetű valaki. Ő már nagyon jól tudja, hogy még egy óriási feladattal le kell érkeznie. Kettőnknek ez a kapcsolata. Az egyik láncszem kapcsolódik a másikba, feladatainknak a múló idővel és a változatos terekben is haladnia, mennie kell. Ne lepődjetek meg azon, hogy most az én kíséretemben távozik egy szent hazába, éppen azért, mert ebben a feladatban bizonyos fokig idősebbik nővérének tekintem magamat.
Mindezt azért mondom el nektek, mert mindannyitoknak volt és van olyan testöltése, amelyet úgy fog folytatni, olyan eredmények elérése után és egy olyan különös helyzetben, olyan feladattal, amelyért már most, itt dolgoztok és amelyet el lehet érni. Mert egyikteknél sem várható az, hogy rosszabb körülmények között, vagy alacsonyabb helyzetben dolgozik majd tovább, mint ahogy jelen pillanatban van.
A szorosan összekapcsolódó láncszemek, élettörténések és feladatok, az életről életre egyre emelkedőbb, csiszoltabb és egyre komolyabb tennivalók nem idegen előttetek, de az, hogy vannak ilyen kapcsolódások is, mint amelyet itt most nektek ünnepi búcsúzóul (az 1999-es tanévzáró volt, szerk.) bemutattunk, erről legyen tudomásotok ezentúl nektek is!
Kedves testvéreim, a magam részéről az én nagyon csekély, semmit mondó kis tájékoztatásomat elmondtam, szeretném a szívetekbe belesugározni, hogy ott maradjon és felkészülhessetek már most, már itt, ha nem is olyan feladatokra, mint amely most előttetek feltárult, de mindeniktek a maga területén az eddigieknél sokkal komolyabbra és jelentősebbre számíthat. Ehhez kívánok nektek végtelenül sok kegyelmet, áldást, erőt, elhatározást és minden jót!"