A hospice tevékenységről a 99/4. számban jelent meg egy írás, amelyben a hospice alapelveiről, céljairól, életre hívásának okairól adtunk rövid összefoglalót. Ebben a számban - J. C. Hampe gondolatai alapján - a társadalmi szemlélet és a kórházi gyakorlat átalakulásának szükségességéről olvashatunk, valamint a meghaláshoz való viszonyunk megváltoztatásához kapunk megfontolandó tanácsokat.

Aki élete során a haldoklási élményekkel szembesül, nemcsak ismereteit, hanem a halálhoz és a haldoklóhoz való kapcsolatát is átértékeli. Társadalmi gyakorlat, hogy a haldoklás nagy ügyét eltoljuk magunktól. Sok mindent megtanít ez a társadalom az ifjúságnak, de a haldoklásról és a meghalásról elenyészően keveset beszélnek az iskolákban és az egyetemeken. Orvostanhallgatóink nem kapnak elég tájékoztatást, hogy a haldoklókkal, a gyógyszerek adagolásán és ápoláson túl hogyan kell bánni. A haldoklókkal való bánásmódunk gyakorlatában még sok a megváltoztatni való, ha arról akarunk beszélni, hogy a segítségükre vagyunk. Legtöbb esetben mellettük állunk, de egészen tehetetlenül. A kórházaknak, ahol ma a legtöbben meghalnak, egészen más tiszteletet kellene tanúsítania a haldoklókkal szemben. Mindenütt szemináriumokra lenne szükség a jelenlegi gyakorlat megváltoztatásához. Ezeknek kevésbé kellene azonnal technikát javasolni, mint egyébként az orvostudományban, hanem meg kellene próbálni - elsősorban - a meghalás pszichés hátterét megvilágítani, amely mélyebb emberi megértést tenne lehetővé.
Napjaink orvostudományának fel kell ismernie, hogy az ember nem gép, amelynek rosszul működő részeit az orvosnak ki kell javítania. A beteg nem tárgy, hanem Isten előtt lévő személy. Halála sokkal több, mint egy biológiai tény. A meghalás nem végzet. Paracelsus, aki maga is nagy orvos volt, ezt mondta: "A beteg az orvos, az orvos pedig a segédje."
A legfőbb hibát ott követjük el, hogy a haldoklónak tulajdonítjuk saját reakcióinkat és egy normális ember elképzeléseit. Egy normális ember belső egyensúlyát a haldokló megzavart egyensúlyával egy szintre állítjuk és azzal zárjuk, hogy a haldokló észlelési képességét már megfogta a "kaszás" keze és szenved ettől az állapottól. Így elemezzük intelligenciánkkal azt az állapotot, amely túl esik értelmünkön és logikánkon. Ha egy haldoklóval vagyunk együtt, megpróbáljuk elképzelni, hogy mit érezhet? Meghalását kívülről nézve, besoroljuk őt a mi pszichés világunkba, amely az élnivágyás és a birtoklási mohóság világa. De ő már kilépett ebből a világból vagy azon az úton van, hogy távozzék belőle, és minden azon múlik, hogy megpróbálunk mellette maradni, ha felismerjük, mi van vele valójában, mit mond ő saját magának.
A klinikai halálból visszatérők beszámolóiból ismeretes, hogy a haldoklási szakasz és a meghalás sokkal "szebb" élmény mint azt eddig - logikán alapuló gondolkodásunk alapján - hittük.
A beszámolók valószínűvé tették, hogy a halottas ágy melletti vigasztaló szavunk is a legtöbb esetben rosszul megválasztott. Az utolsó szakaszban a haldokló túl van vigaszunk határán. Bíztatásunk, sajnálatunk nem tudja őt visszatartani. Az ágyon fekvő, már "elmenni" készülő embernek nincs szüksége a mi sajnálatunkra. Ellenkezőleg, egy olyan öröm felé halad, amelyre nekünk talán még sokáig kell várnunk fájdalmasan. Azt kéne tennünk, hogy egy darabig együtt menjünk a haldoklóval, elkísérjük őt, de nem mi fogjuk őt vezetni, hanem ő vezet minket. Mindenkinek, akinek haldoklókkal van dolga, elsősorban egy egyszerű szabályt kellene elfogadnia, amelyet a témában jártas tapasztalt orvosok mindig is ismertek és amelyet a haldoklási élmények megerősítenek: a haldokló sokkal tovább van öntudatánál mint azt a legtöbben hiszik. Mindig számítani kell arra, hogy hall és megért mindent, bár úgy tűnhet, hogy a haldokló nem hall, hiszen nem válaszol. A szemével sem ad jelt és a kezét sem tudja már megmozdítani. Ő mégsem egy előttünk lévő tárgy. Éppen a segítő, gyógyító munkának nem lenne szabad a testet az embertől, a vegetatív életet a lelkitől elválasztani. A társadalomnak utat kell találnia, amelyen az ember kilábal biológiai élete imádatából, felismeri, hogy az élet Isteni ajándék és a meghalás nem megsemmisülés, hanem dimenzióváltás.
A haldoklási beszámolókból tudhatjuk, hogy a haldoklók tudata már egy új dimenziót ért el, de még sokáig figyel az ittenire. Észleli környezetét, miközben mi mindebből semmit sem látunk. Főleg a tapintási érzék marad meg mindvégig. Sokszor elmesélték a klinikai halálból visszatértek, milyen világosan éreztek érintést és kézszorítást a meghalásban. Annak az orvostudománynak, amely erre figyel, egészen másképp kellene állnia az utolsó fázishoz, mint ahogy ez a jelenlegi kórházi gyakorlatban szokásos. Úgy nem ápolható és nem gyógyítható a test, ha lélek nélkülinek tartják.
A haldoklásnál nincs jobb segítség a haldoklónak, mint az a lelki gondozás, amely nem tér ki a meghalás elől, hanem olyan felvilágosítást ad a haldoklásról, ahogy azt - a beszámolók tanúsága szerint - a haldoklók ténylegesen átélték. Eloszlatják azoktól a rémalakoktól való félelmet és rettegést amelyeket az ember tudatlansága miatt épített fel. Akinek a lelki gondozás eme feladata jut osztályrészül, aki persze lehet az orvos, az ápolónő, a hozzátartozó vagy a lelkész is, az utolsó órában ne lépjen fel sámánként, aki a végső pillanatban varázslás által minden elhibázott dolgot rendbe hoz. De bárki is üljön az ágy mellett, át kell vennie azt a feladatot, hogy segítsen elhárítani a meghalás hamis elképzelését, a félelmet. Ez éppen akkor törhet fel, amikor a földi végről az igazság kendőzetlenül kiderül. Ez egyebek között azt jelenti, hogy a lelki gondozó a haláltól kifejezetten a tabu jelleget fogja elvenni. Éppoly kevéssé működik közre annak elfojtásában, mint ártalmatlan színben való feltüntetésében. Azzal a bizonyossággal lesz a haldokló mellett amelyet a hit ad. Ezért az alázatosság és a türelem a legszebb erényei.
Magától értetődő, hogy ezt nem lehet megtenni a kórházi rutin nyolcórás munkanapján. Sokkal inkább az lenne a kívánatos, hogy a feladatot több vállra helyezzék. De ez csak akkor lesz így, ha a meghalás természetéről szóló tudomány széles körökben elterjed, ha ebbe kórházaink egész személyzetét beavatják és beköltözik a családokba a meghalás tudománya. Haldoklóink közül legtöbben elkülönülnek tőlünk, mert a haláltól mint személyes, névtelen ellenségüktől félnek, és ebben büntetést, Isten haragját és a magányosságot látják.
A haldoklási beszámolók megmutatták a haldoklás utolsó szakaszára nézve azt, hogy itt egy más, világosabb könnyedebb hangulat uralkodik, amely a meghalás valósága. Ahol ezt elfogadják, ott az ember könnyebben kitarthat haldokló embertársa mellett.
Ha valaki nem halad feltartóztathatatlanul a sötétség felé, ahogyan gondoltuk, hanem a fény felé halad, már nem lesz részvétünk tárgya többé, sőt talán még irigyelhetjük is. Akkor másképpen leszünk vele és másképpen leszünk mellette, mint azelőtt.
Ha társadalmunk jobban tudná, hogy a meghalás nem ok a rémületre és nem jár fájdalommal, csak egy eddig zárt kaput nyit ki, talán egészen másképpen közeledne az igazság kimondásának kötelezettségéhez. El kell oda jutni, hogy az orvosok és a betegek ne külön-külön, hanem egymással is nyíltan beszéljenek a meghalásról, az orvosok, ápolók, lelki gondozók és a teológusok ugyanarra a végkövetkeztetésre jussanak, hogy az ember haldoklását utolsó élettevékenységként, szép és nagy felszabadító élményként fogadják és fogadtassák el.

Forrás: Johann Cristoph Hampe: Hiszen meghalni egészen más Kiadó: Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya 1993 Összeállította: Horváth Attila