A modern tudományos parapszichológia Angliában született meg, 130 évvel ezelőtt. Társadalmi és gazdasági okai voltak ennek a hullámnak. Az ipari forradalmat követően Anglia minden addiginál nagyobb jólétet élvezett, ipari és gyarmati nagyhatalommá vált, az angol világbirodalomban a szó szoros értelmében soha nem ment le a Nap. Ezzel egyidejűleg a materializmus lett a kor filozófiája. Háttérbe szorult mindaz, ami nem szolgálta a vagyonosodás és társadalmi előrejutás céljait. A lélek és a szellem kérdéseivel a lírai költők többet foglalkoztak, mint az anglikán egyház lelkészei. A darwinizmus aláásta azt a fajta vallásosságot, amely a Biblia szószerinti értelmezéséhez ragaszkodott, de nem lépett a helyére egy kevésbé naiv, szélesebb látókörű spiritualitás. A mérleg átbillent a tudományos materializmus oldalára, és még a korai pszichológiai tapogatózások is tárgyként kezelték a pszichét.
Egy darabig nem volt más ellensúlya ennek az egyoldalú fejlődésnek, mint az alacsony szintű spiritizmus, ami eleinte régi okkult babonákat kapcsolt össze kétes adottságú médiumok működésével. Ennek komoly szellemi értéke nem volt és gyakran kihasználta azokat a gyászolókat, akik kapcsolatba próbáltak lépni drága halottaikkal [1]. Nem meglepő módon ez rossz hírét keltette mindannak, ami nemcsak az egyszerű jelenségekre irányult, hanem a szellemi és spirituális érdeklődést szolgálta.
Az ellenirányzat 1875 körül indult meg, méghozzá Oxfordban és Cambridgeben, a két élenjáró angol egyetemi városban, ahol az intellektuális elit néhány tagja elkezdett érdeklődni az emberi személyiség tudaton túli része iránt. Ezt az óriási feltáratlan témát szigorúan tudományos alapon akarták tanulmányozni, vagyis úgy, hogy a kutató semleges nyiltsággal folytatja munkáját, nem hisz semmiben és nem kíván semmit bebizonyítani, bármilyen észlelt jelenséget, tapasztalatot csak pontos adatokkal alátámasztva, független tanúvallomásokkal megerősítve fogad el.
A láthatatlan, nem mérhető emberi képességek és lehetőségek tanulmányozására 1881-ben alakult meg egy baráti csoport. Egyetemi tanárok, írók pszichológusok és arisztokraták voltak tagjai között, mindnyájukat foglalkoztatta az emberi személyiség és a halálon túli emberi sors nagy témája. Ebből a csoportból született meg a Szellemkutató Társulat (Society for Psychical Research), amely ma is működik. Az alakuló ülésen Sidgwick professzor elnöki megnyitójában ezt mondotta:
"Botrányosnak tartom, hogy bizonyos jelenségek valóságáról még mindig folyik a vita, számtalan megbízható tanú leírása ellenére. Ennek a helyzetnek kívánunk véget vetni, kizárólag tényekre támaszkodva, minden előzetes elvárás nélkül."
Az új Társulat mintájára nemsokára hasonló csoportok alakultak Amerikában, Franciaországban, majd Európa szerte.
1906-ban következett be az első szenzációs esemény, amely igazolta a társulat létjogosultságát: amit kerestek, mármint bizonyítékot az emberi tudat halálon túli fennmaradására, váratlanul felmerült. Az történt, hogy a Társulat őt - egyetemi végzettségű - nő tagja felfedezte, hogy képes automatikus írásra. Egyik sem volt médium, szigorú tudományos magatartással végezték kutatásukat és ezt a váratlan tehetségüket is kizárólag tudományos kísérlet céljára akarták használni. Lazult, meditációs állapotba helyezkedtek, abbahagyták a tudatos gondolkodást és hagyták, hogy a kezük írjon, amit akar. Rövid időn belül kiderült, hogy az általuk külön-külön írt szövegek összefüggnek. Nehogy véletlenül összejátszanak, ki-ki írta a magáét, majd elküldte a Társulat e célra kijelölt tagjához úgy, hogy csak ő láthatta az egész anyagot.
Ekkor jött a második meglepetés: az írások nemcsak témájukban függtek össze, hanem ki is egészítették egymást, mintha egy rejtvény különböző részeit az öt nő automatikus írása megfejtette és egyesítette volna. Másként kifejezve, olyan volt, mintha egy láthatatlan, ismeretlen valaki vagy valami, egy téma részeit ügyesen szétosztotta volna a csoport tagjai között. Az eredmény amolyan irodalmi mozaik volt, magát a kísérletet angolul keresztbe levelezésnek (cross-correspondence) nevezték el. Az derült ki, hogy a Társulat alapító tagjai, akik 1888. és 1901. között hunytak el, jelentkeztek az automatikus íráson keresztül. Céljuk feltehetően az volt, hogy bebizonyítsák: egy testen kívüli tudatcsoport el tud végezni egy bonyolult intellektuális feladatot. A tudatcsoport három tagja, életében klasszikafilológus volt és olyan ezoterikus, a klasszikus kultúrákból származó utalásokat szőttek be a szövegekbe, amelyeket az automatikusan író nők nem ismerhettek. Felmerült az az ötlet, hogy be kell még vonni valakit a kísérletbe, aki teljesen műveletlen, de nagyon jó médium. Az amerikai Mrs. Pipert választották ki e célra; tanulatlan asszony volt, erős pszichikus adottságokkal megáldva. A túlvilági "diktálók" minden egyes résztvevőnek olyan feladatot adtak, amire az illető nem lett volna képes. Az egyik téma az egész csoport számára a halál volt. Mrs. Piper automatikusan írt sokat, végül leírta azt a szót, hogy Thanatos, ami a halál görög neve. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelent. Egy másik, jóval műveltebb hölgy először egy angol vezetéknevet írt le (Morris), majd egy francia férfi-keresztnevet (Maurice), majd azt, hogy Mors - a halál latin neve. A harmadik résztvevő, aki latin specialista volt, nem latin szót kapott, hanem egy angol versidézetet, amit soha életében nem hallott. Később, a rejtvényszerű utalások labirintusán keresztül - mintha a "diktálók" játszani akartak volna az automata írással író nőkkel - az ókori szirakúzai zsarnok Dionysiuszhoz fűződő egyik hagyományt íratták le a gyanútlan nőkkel. Hogy még meggyőzőbb legyen a dolog, a "diktálók" saját egyéni stílusukban, jellegzetes szóhasználattal jelentkeztek, és mivel az automatista asszonyok életükben jól ismerték őket, habozás nélkül meg tudták mondani, hogy melyik részt ki diktálta.
Mai szemmel nézve olyan ez az eset, mintha az alapító tagok kötelességüknek érezték volna, hogy a túlvilágról, a lehető legszigorúbb tudományos feltételek mellett bizonyítékot szolgáltassanak nemcsak a tudat testenkívüli fennmaradására, hanem arra is, hogy ami életükben specialitásuk volt, azt testenkívüli állapotukban is, vagyis agy nélkül is, tudják használni, továbbítani.
Így kezdődött. A Társulat ma is működik, csöndesen, szenzációmentesen. Szerepe megváltozott , hiszen ellentétben a XIX. század végével, a túlélést ma már sokan elfogadják, természetesnek veszik. Van egy népszerűbb testület is, a Pszichikus Tanulmányok Kollégiuma, amely szívesen lát mindenkit, aki a spirituális dimenziót és az emberi tudat tágítását akarja tanulmányozni és előmozdítani. A "spiritualizmus" is fennmaradt, de manapság igen fegyelmezett, magasszintű munkát végeznek a jól képzett médiumok [2].
A Pszichikus Tanulmányok Kollégiumának egy volt igazgatója, az immár kilencvenéves Paul Beard, évtizedeken keresztül gyűjtött anyagot (sok forrásból, fáradhatatlanul) a halál utáni egzisztencia szakaszainak megértésére. Az ő munkája alapján szeretném felvázolni a túlvilág térképét, amennyire ez lehetséges inkarnált állapotban. Paul Beard forrásai közt szerepelnek telepatikus üzenetek is, (médiumok közvetítésével) amelyek valószerűségét sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Hasznosabb, közvetlenebb a halálközeli élményből visszatértek tanúsága, mert a mi nyelvünkön a mi szellemi korlátaink között tudják elmondani tapasztalataikat. Továbbá vannak erősen intuitív emberek is, akik hosszú évek meditatív gyakorlata után képesek előidézni egy megváltozott tudatállapotot, amelyben képeket látnak a halálon túli életről.
Valamennyi forrás hangsúlyozza, hogy a halál lényegében fájdalommentes, akkor is, ha a test a jelek szerint küzd és szenved. A tudat amely már elszakadt a fizikai résztől, nem szenved, hanem öröm, béke, nagy felszabadulási érzés tölti el, és mágikusan kitárul előtte a látóhatár. Ez a felszabadult lélek egész lényén keresztül lát olyan fényt is, amelyet fizikai életében el sem tudott volna képzelni. Azonban fáradt, pihenni akar és mire felébred, sok minden megváltozik benne. A testi halál után, a gondolat világában minden szilárdnak látszik, pedig csupán a gondolat terméke. A frissen érkezett, talán kissé irányt vesztett lélek számára megjelenhet sok minden, ami megnyugtató, pl. gyermekkori otthona, egy kedvenc táj, sőt régen elhunyt rokonok, barátok hajdani földi formájukban. Pedig mindez csak illúzió, álomkép. Összevág azzal, amit a Tibeti Halottaskönyvből hallunk, amikor az elhunyt lelkéhez szól spirituális gondozója és közli: minden amit látsz saját elméd szüleménye. Ez a testi halált követő lét első zónája: Nyárország a neve. Célja felismerni, lerázni illúzióinkat, objektívebb önismeretet elérni, felfedezni önmagunkban mindazt, amit földi életünkben nem használtunk fel.
A következő számban folytatjuk, a többi zóna leírásával.

Forrás: Beatha Bishop előadása a VII. SzBE Fórumon 1999. április 25.