Karma megnyilvánulásai 1. Erre a kincsre eddig 16146 alkalommal voltak kíváncsiak.
A karma lényege és jelentősége az egyes
személy, az individuum, az emberiség, a Föld és a világ vonatkozásában
Ez az előadás-sorozat a szellemtudomány életbevágó
fontosságú kérdéseit érinti. Az időközben született különböző megközelítési
módok alapján számunkra már ismeretes, hogy a szellemtudomány nem lehet
csupán absztrakt elmélet, puszta doktrína vagy tanítás, hanem az életet, az
életrevalóságot szolgáló forrás, és feladatát is csak akkor tölti be, ha
majd azoknak az ismereteknek a révén, melyeket e tudomány nyújtani tud,
lelkünkbe is beépül valami, ami életünket gazdagabbá, érthetőbbé, lelkünket
jobbá és tetterősebbé képes tenni. Az azonban, aki ezt a mi világnézetünket,
vagyis az ideált, melyet az imént pár szóval jellemeztem, a magáénak vallja,
és a jelenben kissé körültekint, függetlenül attól, hogy mennyire képes a
szellemtudományból nyert ismereteit az életbe átültetni, valószínőleg nem
kap majd túlságosan örvendetes képet. Hiszen ha elfogulatlanul vizsgáljuk
mindazt, amit a világ ma „tudni” vél, mindazt, ami az embereket életükben
ilyen vagy olyan érzésekre, cselekedetekre ösztönzi, azt mondhatnánk, hogy
mindez óriási mértékben különbözik a szellemtudományos ideáktól és
ideáloktól, és egy szellemtudósnak semmiféle lehetősége nincs arra, hogy
azzal, amit a szellemtudomány forrásaiból elsajátíthat, ma közvetlenül
beavatkozhasson az életbe. Ez azonban a tényeknek csak igen felületes
szemlélése volna; felületes azért, mert nem számol azzal, amit világnézetünk
alapján így fogalmazhatnánk: ha azok az erők, melyeket a szellemtudomány
által nyertünk, egyszer elég erősek lesznek, akkor ezek az erők meg fogják
találni annak lehetőségét is, hogy a világba beavatkozzanak: ha azonban az
ember soha semmit nem tesz azért, hogy ezeket az erőket mind erősebbé és
erősebbé tegye, akkor persze a világba való beavatkozásuk is lehetetlen.
Van azonban még valami, ami úgymond, vigaszt nyújthat
akkor is, ha az effajta vizsgálódások alapján vigasztalanságot éreznénk, s
ez az, aminek ebből az előadás-sorozatból következnie kell: nevezetesen
annak a vizsgálódásnak, mely az emberi karmára, s általában a karmának
nevezett jelenségre irányul. Óráról órára, egyre jobban látjuk majd, mennyi
mindent kellene tennünk azért, hogy a szellemtudomány erőinek segítségével
megteremtsük az életbe való beavatkozás lehetőségét, s ha komolyan hiszünk
és kitartunk a karma mellett, saját magunknak is fel kell tételeznünk, hogy
épp a karma hozza meg számunkra mindazt, amit hosszabb vagy rövidebb időn
keresztül saját erőink kifejlesztése érdekében tennünk kell. Látjuk majd: ha
úgy véljük, hogy világnézetünkből nyert erőinket még nem alkalmazhatjuk, az
annyit jelent, hogy ezeket az erőket még nem fejlesztettük ki eléggé,
legalábbis nem annyira, hogy ezek az erők odahathassanak, hogy a karma
lehetővé tegye a velük való beavatkozásunkat a világ dolgaiba.
Ne csak egy ismerethalmaz legyen tehát ezekben az
előadásokban, de óráról órára növekedjen a karmába vetett bizalmunk, az a
bizonyosság, hogy amint eljött az ideje, akár holnap, holnapután, esetleg
évek múltán, karmánk feladatokat állít elénk, ha mi mint világnézetünk
vallói, feladatok elvégzésére hivattunk. Tanulságként áll majd előttünk a
karma, mely nemcsak arra tanít, hogy ez meg az hogyan is van a világban, de
az általa kapott felvilágosítások életünket felemelhetik, és elégedettséget
is adhatnak.
Persze ahhoz, hogy a karma ilyen feladatot tudjon
betölteni, arra is szükség van, hogy a karma alatt értett törvényt
tüzetesebben vegyük szemügyre, mégpedig a világra való kiterjedésében. Ehhez
azonban ez alkalommal szükség van valamire, amihez a szellemtudományos
elemzések során általában nem szoktam folyamodni, egy definícióra, azaz
szómagyarázatra. Egyébként szómagyarázathoz nemigen folyamodom, mert az
efféle definíciók legtöbbször igen keveset érnek. Vizsgálódásaink során mi
leggyakrabban tények ábrázolásából indulunk ki, és ha ezek a tények
megfelelő módon vannak csoportosítva és rendezve, akkor a fogalmak és
képzetek maguktól kialakulnak. Ahhoz azonban, hogy az elkövetkező napokon
sorra kerülő átfogó kérdések esetében is ezt az eljárást válasszuk, sokkal
több időre lenne szükségünk, mint amennyivel rendelkezünk. Ezért a megértés
végett szükségszerő, hogy ez alkalommal, ha nem is egy definíciót, de
valamiféle körülírását adjuk annak a fogalomnak, amellyel hosszabb időn
keresztül foglalkozni fogunk. A definíciók célja annyi csupán, hogy amikor
az ember használja vagy kimondja az egyes szavakat, megértsék őt. A „karma”
fogalmának leírását ma ily módon adjuk meg, hogy így, valahányszor a „karma”
kifejezést használjuk előadásainkban, tudjuk, miről beszélünk.
Eddigi vizsgálataink alapján közülünk valószínőleg
mindenki fogalmat alkothatott arról, mi is a karma. A karmának igencsak
absztrakt fogalmát kapjuk, ha „szellemi okozati” törvénynek nevezzük, olyan
törvénynek, melyben a szellemi létből fakadó bizonyos okokra bizonyos
hatások következnek. Ezáltal a karma túlságosan is elvont fogalmához
jutnánk, ami részben túl szők, részben túl tág lenne. Ha a karmát
általánosságban mint okozati törvényt akarjuk felfogni, akkor azzal a
fogalommal hozzuk összefüggésbe, amit a világban egyébként az ok és okozat
törvényének, a kauzalitás törvényének, vagy az ok és visszahatás törvényének
nevezünk. Elsőként jussunk közös nevezőre azt a fogalmat illetően, amit
általánosságban okozati törvényen értünk, ahol még nem beszélünk szellemi
törvényekről és szellemi eszményekről.
A külsőleges tudomány manapság igen gyakran
hangsúlyozza, hogy tulajdonképpeni jelentősége abban áll, hogy alapjait a
mindent átölelő okozati törvény adja, és hogy a legkülönbözőbb hatásokat
mindenütt a megfelelő okokra vezeti vissza. Azzal, hogy e visszavezetés a
hatástól az okig hogyan történik, az emberek kevéssé vannak tisztában.
Hiszen igencsak tudósnak és filozofikusnak tartott könyvekben még ma is
bőven találhatnak olyan fogalmazásokat, mint például: hatás az, ami egy
okból következik. – Ha azonban valaki azt mondja, hogy valami egy okból
következik, akkor az illető a tényekhez képest súlyosan mellébeszél. Mert ha
például a melegítő napsugarat vesszük, amely egy fémlemezre esik, s az
utóbbi felmelegszik, akkor a külső világban történő okról és okozatról
beszélünk. De állíthatjuk-e egyáltalán, hogy az okozat vagy hatás – a
fémlemez felmelegedése – a meleg napsugarak okából következikő Ha a meleg
napsugár önmagában is rendelkezne ezzel a hatással, akkor maga a tény sem
létezne, lévén, hogy a meleg napsugár semmilyen fémlapot nem melegít fel
anélkül, hogy az maga hozzá ne járulna ehhez. Ahhoz, hogy a jelenségek
világában, abban az élettelen világban, mely bennünket közvetlenül
körülvesz, egy okozat bizonyos okból bekövetkezzen, mindig szükség van arra,
hogy ehhez az okhoz még valami hozzájáruljon. És anélkül, hogy az okhoz
valami hozzá ne járulna, sohasem beszélhetünk egy okból következő hatás
következményéről. – Nem fölösleges egy ilyen látszólag igen elvont és
filozofikus megjegyzést előrebocsátani, mert hozzá kell szoknunk végre,
amennyiben a szellemtudomány valamely területén gyümölcsöző előrehaladást
kívánunk tenni, hogy a fogalmak egészen pontos használatára van szükség, és
hogy az a hanyagság, ahogyan ez idő szerint más tudományok a fogalmakkal
bánnak, elégtelen.
Senki sem beszélhet tehát karmáról, amíg egy hatás
pusztán úgy lép fel, ahogy a melegítő napsugár esetében láttuk, amikor az
egy fémlapot melegít fel. Okozatiság ugyan itt is fennáll, de az ok és a
hatás közötti összefüggéssel sose jutnánk el a karma fogalmához, ha csak
ezen a téren beszélnénk karmáról. Nem beszélhetünk tehát karmáról, ha
pusztán egy okozat vagy hatás áll egy okkal összefüggésben.
Tovább mehetünk azonban, hogy az ok és okozat közti
összefüggésről valamivel magasabb rendő fogalmat alkossunk. Ha például van
egy íjunk, és ezt megfeszítjük, majd kilövünk vele egy nyilat, akkor az íj
megfeszülése révén egy hatás vagy okozat következik be. A kilőtt nyílnak ezt
a hatását és a kiváltó okkal való összefüggését mégis éppoly kevéssé szabad
a „karma” kifejezéssel illetnünk, ahogy arra az előbbiekben már utaltunk. Ha
azonban a folyamat során egy másik dolgot is megfigyelünk, bizonyos fokig
mégis közelebb jutunk a karmához, jóllehet a karmafogalmat még mindig nem
érjük el, éspedig annak a meggondolásáról van szó, hogy az íj a gyakori
kifeszítés miatt idővel meglazul. Így azáltal, amit az íj tesz, ami vele
történik, nemcsak egy olyan hatás áll be, ami kifelé nyilvánul meg, hanem
egy olyan hatás is bekövetkezik, ami visszairányul az íjra. Az íj folyamatos
feszítésével magával az íjjal történik valami. Az a valami tehát, ami a
feszítés révén történik, az íjra hat vissza. Egy olyan hatás keletkezik,
mely arra a tárgyra hat vissza, ami a hatást maga okozta.
Ez viszont már a karma fogalmába tartozik. Anélkül,
hogy létrejönne egy okozat, mely ismét visszahat arra a dologra vagy lényre,
amely ezt az okozatot előidézte, tehát a hatást kiváltó vagy okozó lényre
való visszaható tulajdonság nélkül a karmafogalom elképzelhetetlen. Ily
módon a karmafogalomhoz annyiban közelebb jutottunk, amennyiben világossá
vált előttünk, hogy egy dolog vagy lény által okozott hatásnak ismét vissza
kell hatnia magára a dologra vagy a lényre. Ámde azt a jelenséget sem
nevezhetjük az íj karmájának, hogy a folytonos megfeszülések következtében
meglazul, mégpedig a következő okból nem: ha az íjat körülbelül 3-4 héten át
nagyon sokszor kifeszítjük, s így négy hét után meglazul, akkor a meglazult
íjban a nyíl valami más lett, nem maradt ugyanaz. Ha tehát a visszahatás
olyan, hogy a dologból vagy a lényből valami mást csinál, akkor még mindig
nem beszélhetünk karmáról. Karmáról csak akkor beszélhetünk, ha a hatás,
mely a lényre visszaüt, a visszaütéskor ugyanazt a lényt találja, vagy a
lény legalább bizonyos fokig ugyanaz maradt.
A karma fogalmához tehát valamivel közelebb kerültünk.
Ám ha a karma fogalmát így akarjuk körülírni, alapjában véve még mindig
túlságosan absztrakt képet kapunk. Viszont, ha e fogalomhoz absztrakt módon
közeledünk, ahogy az előbbiekben tettük, ennél precízebben aligha járhatnánk
el. Egyetlen egy dolgot kell még a karma fogalmához hozzátenni: ha a hatás,
mely a lényre visszaüt, ugyanabban az időpontban következik be, ha tehát az
ok kiváltása és a visszahatás ugyanabban az időpontban történik, akkor
aligha beszélhetünk karmáról. Ebben az esetben ugyanis az a lény, melytől a
hatás kiindul, a hatást azonnal el akarná érni, a hatást tehát feltételezné,
és felismerne minden elemet, mely e hatáshoz vezet. E megoldás sem teszi
azonban lehetővé, hogy karmáról beszéljünk. Nem beszélünk karmáról például,
ha olyan valakiről van szó, aki egy olyan cselekedetet visz véghez, mellyel
bizonyos szándékai vannak, és ha – e szándékoknak megfelelően – az a
bizonyos hatás, azaz épp a célul kitőzött hatás bekövetkezik: vagyis az ok
és a hatás között lennie kell még valaminek, ami a hatás felkeltésénél az
okot kiváltó lényen kívül áll oly módon, hogy az ok és a hatás közötti
összefüggés fennáll ugyan, de azt valójában nem maga a lény akarta. Ha pedig
ez az ok és hatás közötti összefüggés annak a valakinek vagy annak a
lénynek, aki az okot kiváltotta, nincs szándékában, akkor az ok és a hatás
közötti összefüggésnek valahol máshol kell lennie, mint a szóban forgó lény
szándékában. Ez annyit jelent, hogy ennek az oknak valamilyen
törvényszerőségben kell rejlenie. A karmához tehát még az is hozzátartozik,
hogy az ok és az okozat közti összefüggés törvényszerő, és meghaladja azt,
amit egy lény közvetlenül akar.
Így sikerült néhány elemet nyernünk, mely még
világosabbá teszi a karma fogalmát. Fontos azonban, hogy ezek az elemek
benne legyenek a karma fogalmában, és hogy ne álljunk meg egy absztrakt
definíciónál. Másképpen nem érthetnénk meg a karma megnyilvánulásait a világ
különböző területein. A karma megnyilvánulásait legelőször ott keressük,
ahol a legközelebb találkozunk vele: az egyes ember életében.
Találunk-e az egyes ember életében ilyesmit, és mikor
találjuk meg azt, amit az előzőekben a karmafogalom elemzéseként fejtettünk
kiő
Valami ilyesmit találnánk, ha életünkben például egy
olyan esemény merülne fel, melynek kapcsán azt mondhatnánk: ez az esemény,
ami itt felmerült előttünk, bizonyos összefüggésben áll egy olyan korábbi
eseménnyel, melynek magunk is részesei vagyunk, melyhez mi magunk is
hozzájárultunk. Próbáljuk meg ez alkalommal – egyelőre puszta megfigyelés
alapján – megállapítani, hogy egyáltalán létezik-e ilyesmi. Most tisztán a
külső megfigyelés álláspontjára helyezkedünk. Aki ilyen megfigyeléseket
mellőz, az az élet törvényszerő összefüggéseinek megismeréséig sem juthat
el, éppoly kevéssé, ahogy két biliárdgolyó összeütközésének a törvényét sem
ismerheti meg az, aki az összeütközést nem figyeli meg. Az élet megfigyelése
ténylegesen elvezethet bennünket egy törvényszerő összefüggés meglátásához.
Ehhez kapcsolódva ragadjunk ki most mindjárt egy összefüggést.
Mondjuk például, hogy egy fiatalembernek tizennyolc
éves korában valamilyen esemény következtében el kell hagynia hivatását,
mely mindaddig olyannak tőnt számára, mintha előre kijelölték volna. Tegyük
fel, hogy ez az ember egészen addig tanult volna, tehát tanulással készült
volna fel egy olyan hivatásra, mely tanulással általában elérhető, de
például a szülők balesete miatt abba kell hagynia tanulmányait, és
tizennyolc évesen az eladói pályára kényszerül. Aki az életben ilyen
eseteket elfogulatlanul szemlél – olyan látással, ahogy a fizikában a
rugalmas golyó lökésének jelenségét figyelik –, azt fogja találni például,
hogy az eladói pálya élményei, melyre a fiatalember rákényszerült, eleinte
serkentően hatnak, az ifjú eleget tesz kötelességének, sőt lehet, hogy
kiválóan megállja helyét ezen a pályán. Azt is megfigyelhetjük azonban, hogy
egy idő után valami egészen más is fellép, egyfajta csömör, bizonyos
elégedetlenség. Az effajta elégedetlenség nem jelentkezik azonnal. Ha a
pályaváltoztatás tizennyolc éves korban történt, lehet, hogy a rákövetkező
évek nyugodtan telnek el. De az is lehet, hogy a huszonharmadik év körül
valami gyökeret ver a lélekben, és mint valami érthetetlenség jelentkezik.
Ha tovább kutatunk, nagyon gyakran azt találjuk – ha az eset világos –, hogy
a pályaválasztás után öt évvel jelentkező csömör magyarázata korábban, a
tizenharmadik vagy tizennegyedik év körül keresendő.
Ha ugyanis egy jelenség okát keressük, ugyanolyan
időpontig kell visszatekinteni a pályaváltoztatás előttre, mint amennyi idő
az esemény után eltelt. Lehet, hogy a szóban forgó egyén iskolás évei során,
tizenhárom évesen – tehát öt évvel a pályaváltoztatás – előtt valami
olyasmit vett fel érzelmi világába, ami számára bensőséges boldogságot
okozott. Tételezzük fel, hogy a pályaváltoztatás nem következik be, úgy az,
amihez ez a fiatalember tizenhárom éves korában hozzászokott, későbbi
életében kiteljesedhetett volna, és valamilyen formában gyümölcsöző lehetett
volna. Bekövetkezett azonban a pályaváltoztatás, ami kezdetben érdekelte is,
és lekötötte a lelkét. Ami így a lelkébe jutott, kiszorította a korábbi
tartalmat. Mindezt egy bizonyos időn keresztül vissza lehet szorítani, de
mivel visszaszorul, épp ezáltal a bensőben rendkívül nagy erőre tesz szert;
hogy úgy mondjuk, ezáltal a bensőben feszítő erők győlnek fel. Hasonlít ez
ahhoz, mint amikor egy rugalmas labdát összenyomnak; a labda egy bizonyos
határig nyomható, de utána ellenáll, és mikor visszaengedik, annál nagyobb
erővel pattan vissza, minél erősebben nyomták össze előtte. Az ilyen
élmények, mint az előbb említettek, melyeket egy fiatalember élete
tizenharmadik évében él meg, és amelyek a pályaváltoztatásig megszilárdultak
benne, bizonyos fokig visszaszoríthatók; később azonban egy idő után
ellenállás mutatkozik a lélekben. És ekkor láthatóvá lesz, hogy ez az
ellenállás elég erős ahhoz, hogy hatását is kimutassa. Mert a lélek
hiányolja, amivel most egyébként bírna, ha a pályaváltoztatás nem következik
be. A visszaszorítás érvényt szerez magának, és úgy jelentkezik, hogy csömör
és elégedetlenség lép fel az ellen, amit a környezet nyújt.
Itt tehát egy olyan esettel van dolgunk, ahol a szóban
forgó személy a tizenharmadik, tizennegyedik életévében megélt valamit,
később aztán valami mást csinált, mégpedig pályaváltoztatást vitt véghez, és
azt látjuk, hogy ezek az okok úgy kerülnek napvilágra, hogy hatásukkal
később visszahatnak ugyanarra a lényre. Ebben az esetben a karma fogalmát
mindenekelőtt az ember egyéni, személyes életére alkalmazhatnánk. – Ne
vessük ellen, hogy ismerünk olyan esetet, ahol semmi efféle nem mutatkozott!
– Ez lehet. De egyetlen fizikusnak sem jutna eszébe, ha a leeső kő
törvényszerőségét akarja vizsgálni, amely egy adott sebességgel esik, azt
mondani, ha a kő például egy ütés következtében kimozdul a repülés
irányából, hogy a törvényszerőség érvénytelen. Meg kell tanulni a
megfigyelés helyes módját, és kizárni azokat a jelenségeket, melyek nem
tartoznak a törvény megfogalmazásához. Nyilvánvaló, hogy egy olyan ember,
aki, ha semmi más nem jön közbe, huszonhárom évesen nem jut el a
tizenharmadik év benyomásainak hatásaként fellépő csömörhöz, ha például
időközben megházasodik. Ebben az esetben azonban olyasvalamivel volna
dolgunk, ami az alaptörvényben rejlő megállapításra nem vonatkozik. Nekünk
viszont azokat a helyes tényezőket kell megtalálnunk, amelyek elvezetnek a
törvényhez. A megfigyelés önmagában még semmi, egyedül a rendszerezett
megfigyelés vezet bennünket a törvény megismeréséhez. Arról van tehát szó,
hogy ha a karma törvényét kívánjuk tanulmányozni, ilyen rendszerezett
megfigyeléseket kell tennünk, mégpedig a helyes módszerekkel.
Az egyes ember karmájának megismerése érdekében
tételezzük fel, hogy valakit huszonötödik életévében valami súlyos
sorscsapás ér, ami fájdalommal és szenvedéssel jár. Ha megfigyelésünkben
csupán annak kijelentésére korlátozódunk, hogy igen, bekövetkezett ez a
súlyos sorscsapás, és életét fájdalommal és szenvedéssel töltötte el, ha
tehát megállunk a puszta megfigyelésnél, akkor sohasem jutunk el a karmikus
összefüggés megismeréséig. Ha azonban tovább megyünk, és ezt az embert, aki
huszonöt évesen ilyen sorscsapást élt meg, ötvenéves korában figyeljük,
talán eljuthatunk egy olyan szemléletig, amelyet körülbelül így
fogalmazhatnánk meg: ez az ember, akit most szemlélünk, ember lett,
szorgalmas és éber, aki az életben derekasan megállja a helyét; s most
tekintsünk vissza az életére. Húszévesen – így találjuk akkor – egy
semmirekellő volt, aki semmit se akart, mígnem huszonöt évesen az említett
súlyos sorscsapás érte. Ha ez a csapás nem érte volna – mondhatjuk – egy
semmittevő mihaszna maradt volna. Tehát a súlyos sorscsapás az oka, hogy
ötvenévesen egy éber és szorgalmas embert látunk magunk előtt. Egy ilyen
tény arra tanít bennünket, hogy tévedünk, ha a huszonöt éves kori
sorscsapást puszta hatásként szemléljük. Mert ha azt kérdezzük: mit okozott
e csapás, akkor nem állhatunk meg a puszta megfigyelésnél. De, ha az efféle
sorscsapást nem mint hatást szemléljük, és nem a megelőző jelenségek végére,
hanem a rákövetkező események elejére helyezzük, és mint okot szemléljük,
akkor megtanuljuk megismerni e tényt, mi több, még érzelmi ítéletünket is
lényegesen megváltoztatjuk e sorscsapást illetően. Lehet, hogy elszomorodunk
azon, hogy ezt az embert ilyen csapás érte, ha puszta hatásként szemléljük.
Ha azonban mint valami későbbinek az okát szemléljük, boldogok lehetünk, és
esetleg örömet érzünk miatta. Mert ennek a sorscsapásnak köszönhető –
mondhatjuk így is –, hogy a szóban forgó egyénből rendes ember lett.
Látható tehát, hogy érzéseinken lényegesen
változtathat, hogy az élet valamely tényét mint hatást vagy mint okot
szemléljük. Nem közömbös, hogy valamit, ami az életben az embert éri, csak
mint hatást vagy mint okot szemlélünk-e. Persze, ha megfigyelésünk a
fájdalmas esemény időpontjára esik, a közvetlen hatást még nem
érzékelhetjük. Ha azonban ehhez hasonló megfigyelések alapján kialakítottuk
magunknak a karma törvényét, ez a törvény ezt mondhatja nekünk: lehet, hogy
ez az esemény most fájdalmas, mivel most egyedül mint az előzők
következménye áll előttünk, de tekinthetnénk az elkövetkezők
kiindulópontjaként is. Akkor pedig azt mondhatjuk: sejtjük, hogy ez a
kiindulópont különböző hatások oka, ez pedig egészen más megvilágításba
helyezi a dolgot! Így maga a karmatörvény a vigasz forrása lehet. És nem
volna vigasz, ha megszoknánk, hogy egy eseményt csak az eseménysorok végére
és ne az elejére tegyünk.
Arról van tehát szó, hogy megtanuljuk az életet
rendszerezetten szemlélni, és a dolgokat mint okokat és hatásokat a
megfelelő módon viszonyítani egymáshoz. Ha ilyen megfigyeléseket valóban
átfogóan viszünk véghez, bizonyos események egyfajta szabályossággal lépnek
majd elénk az egyes ember életét illetően, másfajta történések viszont
szabálytalanoknak és rendszerteleneknek tőnnek. Aki így tanulmányozza az
emberi életet – és tovább lát a saját orránál –, különös összefüggésekre fog
bukkanni. Sajnos, ma az emberi élet jelenségeit csak rövid időegységekben,
alig néhány éven át tanulmányozzák, és nem szokták meg, hogy azt, ami
sok-sok évvel korábban történt, összefüggésbe hozzák azzal, ami akként már
akkor létezhetett. Ezért aztán manapság csak kevesen találhatók, akik az
emberélet kezdetét és végét valamilyen összefüggésbe tudják hozni. Pedig ez
az összefüggés rendkívül tanulságos.
Tegyük fel, hogy az első hét évben úgy neveltünk egy
gyermeket, hogy valójában nem azt tettük, ami rendszerint történik, nem
abból a hitből indultunk ki, hogy ha az életben valaki rendes emberré akar
válni, annak ilyennek és ilyennek kell lennie, és feltétlenül meg kell
felelnie a rendes emberről alkotott saját elképzelésünknek. Ebben az esetben
a gyermekbe mindazt belesulykolnánk, ami szerintünk őt rendes emberré
tehetné. Ha azonban abból a felismerésből indulunk ki, hogy az ember
sokféleképpen lehet rendes, és ahhoz, hogy egy felnövekvő gyermek a saját
egyéni képességei alapján miképpen váljon rendes emberré, ahhoz semmiféle
elképzelésre nincs még szükség, akkor azt mondhatjuk: legyen bármiféle
elképzelésem is a rendes embert illetően, az az ember, aki ebből a
gyermekből lesz, azáltal jöjjön létre, hogy a legjobb képességei jutnak
kifejezésre, amelyeket talán, mint egy-egy rejtélyt, előbb még meg kell
fejtenem! Így pedig azt mondjuk magunknak: mit számít, hogy én ilyen vagy
olyan tilalmaknak és egyebeknek vagyok elkötelezveő A gyermeknek magának
kell azt az igényt éreznie, hogy ezt vagy azt tegye! Ha gyermekemet egyéni
alkatának megfelelően akarom fejleszteni, meg fogom próbálni azokat az
igényeket erősíteni benne, melyek az ő alkatából erednek, s ezeket oly módon
felszínre hozni, hogy a gyermekben mindenekelőtt a cselekvésre való igény
alakulhasson ki, hogy tehát tetteit saját egyéni igényeinek megfelelően
vigye végbe. Mindebből azt látjuk, hogy egy gyermekre élete első hét évében
két egymástól teljesen eltérő módon hathatunk.
Ha a gyermek további életét vesszük szemügyre, hosszú
időn keresztül nem mutatkozik annak hatása, amit a gyermeknek ily módon az
első években nyújtottunk. Az életet megfigyelve ugyanis az derül ki, hogy
mindannak a tulajdonképpeni következménye, ami a legkorábban jut a gyermeki
lélekbe, valójában a legeslegkésőbb, azaz az élet alkonyán lép fel. Éber
szellemmel azáltal bírhat az ember, ha gyermekként az előbb leírt módon
neveltük: azáltal, hogy tekintettel voltunk lelki életére, és mindarra, ami
benne elevenen él. Ha a benne lakozó belső erőt hoztuk felszínre és
fejlesztettük, akkor az élet alkonyán mindezeknek a gyümölcsét gazdag lelki
élet kifejezési formájában látjuk viszont. Ezzel szemben egy kiszáradt,
elszegényedett lélekben, és ennek megfelelően – mert, mint később látni
fogjuk, egy kiszáradt lélek a testre is kihat – az öregkor testi
sanyarúságában mindaz felszínre kerül, amit a legeslegkorábbi gyermekkorban
vétettünk az ember ellen. Valami olyasmi látható itt tehát, ami – bizonyos
fokig szabályszerően, azaz minden emberre érvényesen – az emberéletben az ok
és a hatás vagy okozat összefüggését adja.
Ugyanilyen összefüggéseket találhatnánk a középső
életszakaszokat illetően; a későbbiekben ezekre is kitérünk. Az a mód, ahogy
egy emberrel héttől tizennégy éves koráig bánunk, az hatásaiban az utolsó
előtti életszakaszban jelentkezik. Így az okok és a következmények
ciklikusan, mintegy körforgásként játszódnak le. Ami okként a legkorábban
lépett fel, hatásában a legkésőbb jelentkezik. Az emberi életben azonban
nemcsak ilyen okok és hatások léteznek, hanem a ciklikus folyamatok mellett
ott vannak az egyenes lefolyásúak is.
Példánkban, ahol a tizenharmadik év belejátszott a
huszonharmadikba, azt láttuk, hogy az ok és a hatás az emberi életben úgy
függ össze, hogy mindaz, amit az ember magában megél, bizonyos hatásokat von
maga után, melyek később ugyanarra az emberre ütnek vissza. Így teljesedik
be a karma az egyes ember életében. Az emberi élet magyarázatához azonban
nem jutunk el, ha az okok és hatásaik közötti összefüggéseket csupán
egyetlenegy emberéletben keressük. Hogy e gondolatot miképpen indokoljuk és
hogyan fejtjük ki, arról a következő órákban fogunk beszélni, itt most csak
arra mutatunk rá, ami eddig is ismeretes volt: a szellemtudomány kimutatja,
hogy a születés és a halál közötti emberélet korábbi emberéletek
ismétlődése.
Ha azt keressük, mi jellemzi az életet a születés és a
halál között, akkor egy és ugyanazon tudat kiterjesztését jelölhetnénk meg –
legalábbis lényegileg – a születés és a halál közötti teljes időre. Ha
visszaemlékeznek korábbi életszakaszaikra, azt mondhatnánk: van egy időpont,
mely nem esik egybe születésem idejével, mégpedig az, amikor életem emlékei
kezdődnek. Mindenki ezt mondja, aki nem tartozik a beavatottak közé, és
állítja, hogy tudata csak eddig ér el. Az életemlékeket illetően a születés
és halál közti időtartamban valami egészen sajátos dologgal állunk szemben.
Erre még visszatérünk, mert e jelenség fontos dolgokra világít rá. Ha
azonban ettől eltekintünk, azt mondhatjuk: az életre a születés és a halál
között az jellemző, hogy erre az időre egy tudat terjed ki.
Igaz ugyan, hogy mindennapi életünkben annak okát, ami
egy későbbi időpontban ér bennünket, nem szoktuk egy korábbi életszakaszban
keresni, pedig igazán megtehetnénk, ha mindent felkutatnánk és figyelmesen
vizsgálnánk azzal a tudattal, mely mint emlékező tudat az ember
rendelkezésére áll. És ha az ember a korábbiak és a későbbiek közötti
összefüggést az emlékezéssel próbálná meg karmikus értelemben a lélek elé
idézni, akkor a következő eredményre jutna.
Azt mondaná például: látom, hogy bizonyos események,
melyek bekövetkeznek, nem jelentkeztek volna, ha ez vagy az egy korábbi
életszakaszban be nem következik. – Lehet, hogy azt mondaná: azért, amit a
nevelésem tett velem, most kell megfizetnem. De ha az ember legalább belátná
azt, hogy milyen összefüggés van a között, amit nem ő vétett, hanem ellene
vétettek, és a későbbi események között, már az is segítség volna számára.
Az ember így könnyebben talál módot és eszközöket ahhoz, hogy a rajta esett
károkat kompenzálja. Az egyes életszakaszaink között meglévő ilyen
természető okok és hatások közti összefüggések felismerése – melyeket tehát
az átlagtudat segítségével is át tudunk tekinteni – már önmagában is a
legnagyobb mértékő építő hatással lehet életünkre. Igen, ha egy ilyen
ismeret birtokába jutottunk, talán még tehetünk valamit. – Ha azonban valaki
megérte a nyolcvanadik évet, és ezután tekint vissza mindarra, amit a
nyolcvan év eseményeinek okaként a legkorábbi gyermekkorban kell keresni,
nos, ekkor már nagyon nehéz megtalálni az ellenszerét annak, amivel
kompenzálhatná azt, amit vele elkövettek, és ha mégis hagyná még tanítani
magát, túl sokat már az sem segítene. Ellenben, ha korábban hagyná magát
tanítani, s úgy venné szemügyre azokat a vétkeket, melyeket elkövettek
ellene, és mondjuk már a negyvenedik évében ellenintézkedéseket tenne, akkor
talán még volna ideje, hogy ellenszert találjon.
Azt látjuk tehát, nem elég, ha csak az életkarma
legközvetlenebb vonásait akarjuk megtanulni, hanem általában a karmát és
mindazokat a törvényszerő összefüggéseket is, melyeket a karma jelent.
Életünkre nézve mindez előnyös lehet. – Mit tesz azonban egy ember, aki
negyvenedik évében azért cselekszik valamit, hogy bizonyos bőnök káros
következményeit elkerülje, azokét a bőnökét, amelyeket mondjuk tizenkét éves
korában követtek el ellene, vagy amelyeket ő maga követett elő Meg fogja
próbálni, hogy amit vétett, vagy amit ellene vétettek, kiegyenlítse, és
mindent megtesz azért, hogy megelőzze azt a hatást, melynek be kellene
következnie. Sőt, egy másik cselekedettel helyettesíti bizonyos fokig azt a
hatást, amely az ő beavatkozása nélkül szükségszerően bekövetkezne. Annak
felismerése, ami a tizenkettedik évben történt, őt negyvenedik évében egy
bizonyos cselekedetre indítja. Ezt a tettet nem követné el, ha nem ismerte
volna fel, hogy tizenkettedik évében ez és ez történt. Mit tett tehát ez az
ember azáltal, hogy visszapillantott korábbi életéreő Saját tudatával ő maga
engedett bekövetkezni egy bizonyos hatást egy bizonyos okra. A hatást,
amelyet most előidézett, ő maga akarta. Ez azt mutatja, hogyan avatkozhat be
saját akaratunk a karmikus következmények sorába, s hozhat létre
olyasvalamit, mely azt a karmikus hatást helyettesíti, amely máskülönben
bekövetkezett volna. Vegyünk most egy olyan összefüggést, amikor tudatunk
teljesen tudatosan hoz létre kapcsolatot egy ok és hatása között életünk
folyamatában; akkor azt fogjuk mondani: ebben az emberben a karma vagy a
karmikus törvényszerőség tudatossá vált, és bizonyos fokig ő maga hozta
létre a karmikus hatást.
Most pedig tételezzük fel, hogy azt tennénk meg egy
hasonló megfigyelés alapjául, amit egy ember ismétlődő földi útjáról tudunk.
Az a tudat, amelyről az imént beszéltünk, s amely – az említett kivétellel –
a születés és a halál közötti időben átfogja életünket, azáltal keletkezik,
hogy agyunkat mint eszközt használhatjuk. Amikor az ember a halál küszöbét
átlépi, egy másfajta tudat lép fel, amely független az agytól, és lényegesen
eltérő feltételekhez kötődik. Azt tudjuk, hogy e tudatban, mely az új
születésig tart, egyfajta visszapillantás megy végbe mindarra, amit a
születés és a halál között tettünk. Az életben a születés és a halál között
az embernek előbb el kell határoznia, hogy visszatekintsen egy bizonyos
vétekre, melyet vele szemben elkövettek, ha e vétek hatását valóban
karmikusan akarja életébe illeszteni. A halál után, az életre való
visszatekintéskor az ember azokra a bőnökre vagy azokra a cselekedetekre néz
vissza, amelyeket ő követett el. Ezzel egyidejőleg azt is látja, amit e
cselekedetek saját lelkében vittek véghez, illetve, amit ezek a lelkéből
csináltak. Ekkor válik láthatóvá, hogy süllyedt-e vagy emelkedett emberi
értéke azáltal, hogy bizonyos cselekedeteket elkövetett. Ha például
valakinek szenvedést okoztank, ezáltal csökken emberi értékünk, hogy úgy
mondjuk, kevésbé értékesek lettünk azáltal, hogy másnak szenvedést okoztunk.
Amikor tehát a halál után visszatekintünk, számos olyan esetre pillantunk
vissza, melyekről azt mondhatjuk, hogy általuk kevésbé tökéletesek lettünk.
Ebből azonban a halál utáni tudat számára az következik, hogy fellép benne
egy erő és egy akarat, amely arra irányul, hogyha alkalma lesz rá, mindent
megtegyen, hogy az elveszett értékeket újra visszanyerje, vagyis egy olyan
akarat, mely arra tör, hogy minden szenvedést, amit az ember másnak okozott,
kiegyenlítsen. Az embernek tehát a halál és egy újabb születés között az a
tendenciája, az a szándéka, hogy mindazt a rosszat, amit tett, kiegyenlítse,
hogy ezáltal újra elérhesse a tökéletességnek azt a fokát, amelyet mint
embernek birtokolnia kell, és amit bizonyos tettek megakadályoztak.
Majd újra a jelenlétbe lép az ember. Tudata ismét más
lesz; a halál és az újabb születés közötti időre nem emlékszik vissza, és
arra sem, hogy miképp szánta rá magát arra, hogy bármit is kiegyenlítsen,
vagyis a saját szándékára sem. Ez a szándék azonban benne van. S ha nem is
tudja, hogy ezt vagy azt meg kell tennie azért, hogy ez és ez
kiegyenlítődjön, az az erő, ami benne van, mégis valamilyen cselekedetre
ösztökéli majd, ami a kiegyenlítés lesz. Így most már el tudjuk képzelni, mi
történik például, ha valakit huszadik életévében egy rendkívüli fájdalom ér.
Születése és halála közti tudatával e fájdalom letöri majd. Ha azonban
emlékezetével fel tudná idézni azokat a szándékokat, melyeket a halál és az
újabb születés közti életében tökélt el, akkor azt az erőt is érezné, mely
arra a helyre juttatta, ahol ezt a fájdalmat el tudta szenvedni azért, mert
érezte, hogy a tökéletességnek azt a fokát, melyet eljátszott, és amelyet
újra el kell érnie, csak azáltal érheti el, ha keresztülmegy ezen a
fájdalmon. És bár az átlagtudat azt mondja: itt a fájdalom, és te szenvedsz
tőle! – és csak a fájdalomra meg annak hatására figyel, az a tudat, mely a
halál és az újabb születés közti időt is át tudja tekinteni, meglehet, épp e
fájdalom vagy valamilyen szerencsétlenség felkutatását szándékolta.
Ha az emberéletet magasabb szempontból vizsgáljuk,
tényszerően ez tárul elénk. És itt valóban azt láthatjuk, hogy az emberi
életben a sorsnak olyan esetei fordulhatnak elő, melyek nem egyetlen élet
lefolyásának az okaiból bekövetkezett hatásokként állnak előttünk, de
amelyek egy másik tudat okából jöttek létre, mégpedig egy olyan tudatéból,
mely a születésen túlról való, és amely a születésünk óta eltelt időnél
korábbi időkig nyúlik vissza. Azt mondhatjuk: először is van egy tudatunk,
mely a születés és a halál közötti időre terjed, melyet nevezzünk az egyes
személy vagy az egyén tudatának, és különálló egyénként próbáljuk
meghatározni, ami születésünk és halálunk között történik. Így láthatóvá
válik, hogyan hat a születésen és a halálon túl az, amiről mindennapi
tudatunk semmit sem tud, ami azonban éppúgy hathat, amiképpen mindennapi
tudatunk. Ezért ábrázoltuk először azt, ahogyan valaki a karmát kezébe véve,
például negyvenedik évében valamit kiegyenlít, hogy ezáltal a tizenkettedik
évből eredő okok ne érjék utol. Ez az ember így a karmát egyéni, személyes
tudatába iktatja. Ha azonban egy ember olyan helyre sodródik, ahol ahhoz,
hogy valamit kiegyenlítsen, ahhoz, hogy jobb ember legyen, fájdalmat kell
elszenvednie, akkor ez is belőle ered, de nem az egyéni, személyes
tudatából, hanem egy átfogóbb tudatból, mely magába foglalja a halál és az
újabb születés közötti időt. Azt a lényt az emberben, melyet ez a tudat fog
át, az ember „individualitásának” nevezzük, azt a tudatot pedig, melyet
tehát folytonosan megszakít az egyéni, személyes tudat, „individuális
tudatnak” hívjuk, szemben ezzel az egyéni, személyes tudattal. Így
láthatjuk, miképpen hat a karma az ember individualitására.
Mégsem értenénk meg az emberi életet, ha mint eddig,
pusztán a jelenségek sorát követnénk, s csupán azt vennénk szemügyre, ami az
emberben önnönmagáért okként létezik, és mint hatás kimutatható. Elég, ha
egy egyszerő esetet képzelünk magunk elé, érzékletesebb ábrázolással
mindjárt látni fogjuk, hogy ha csak az eddig elmondottakat vennénk
figyelembe, nem értenénk meg az emberi életet. – Vegyünk egy felfedezőt vagy
feltalálót, például Kolumbuszt, vagy a gőzgép feltalálóját, vagy akárki
mást. A felfedezésben van egy bizonyos cselekedet, egy bizonyos tett. Ha ezt
a tettet közelebbről szemügyre vesszük úgy, ahogy elkövették, és utána
keresni kezdjük az okát, hogy miért tette ezt ez az ember, akkor mindig
olyan okokat fogunk találni, melyek az előbb megadott irányba mutatnak.
Például, hogy Kolumbusz miért Amerikába utazott, hogy miért épp egy bizonyos
időpontban követte el, amit elhatározott, ennek okát individuális és
személyes karmájában találjuk. Most azonban feltehető a kérdés: ezeket az
okokat feltétlenül csak a személyes, individuális karmában kell keresnünkő
És a tett mint hatás, vajon csak arra az individualitásra vonatkozóan
vizsgálandó, aki Kolumbuszban éltő – Hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, ez
számára bizonyos hatással járt. Ezáltal ő növekedett, tökéletesebb lett. A
következő életben, individualitása további fejlődésében ez meg fog
mutatkozni. De milyen hatásokat mutat még e tett mások számáraő Nem
kellene-e ezt a tettet úgy is megvizsgálni, mint egy olyan okot, mely
megszámlálhatatlan ember életébe avatkozott beleő
Mindez még mindig elég absztrakt vizsgálata egy olyan
dolognak, melyet sokkal mélyebben megragadhatunk, ha az emberéletet nagyobb
időtávlatokban szemléljük. Nézzük tehát, hogyan játszódott az emberi élet az
egyiptomi-kaldeusi korban, mely a görög-latin korszak megelőzője volt. Ha
ezt az időszakot aszerint vizsgáljuk, hogy mit adott az akkori ember
számára, és hogy az akkori ember mit tapasztalhatott meg, akkor egy
rendkívüli sajátosságot látunk. Ha ezt a kort a miénkkel összehasonlítjuk,
fel kell ismernünk, hogy ami korunkban történik, összefügg azzal, ami az
egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban történik, összefügg azzal, ami az
egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban lejátszódott. A görög-latin kor a kettő
között van. Bizonyos dolgok nem történnének meg korunkban, ha az
egyiptomi-kaldeusi korban más dolgok történnek. Amikor a jelenkor
természettudománya ilyen és ilyen eredményeket mutat fel, tény, hogy ezek az
erők is olyan erőből fakadnak, melyek az emberi lélekből fejlődtek ki, és az
emberi lélekben bontakoztak ki. Azok az emberlelkek azonban, akik korunkban
mőködnek, már az egyiptomi-kaldeusi időszakban is megtestesültek, ahol olyan
élményekre tettek szert, melyek nélkül mindazt nem tudnánk megvalósítani,
amit ma megvalósítanak. Ha az ó-egyiptomi templomi papok tanítványai nem
sajátították volna el az egyiptomi asztrológiát az ég összefüggéseiről,
akkor később sem tudtak volna behatolni a világ titkaiba – ahogy az
megtörtént –, és e korban, bizonyos lelkekben nem lett volna meg az az erő,
mely az emberiséget az ég régióiba kivezette. Hogy jutott például Kepler a
maga felfedezéseihező Úgy, hogy egy olyan lélek élt benne, mely az
egyiptomi-kaldeusi korban mindazokat az erőket magába győjtötte, melyek
következtében az ötödik korszakban megtehette felfedezéseit. Jó érzéssel
tölt el bennünket, ha egy-egy szellemben egyidejőleg annak emléke is fellép,
hogy mai tetteinek csíráit egy korábbi múltban alapozta meg. Kepler, azon
szellemek egyike, akik az égi törvények kutatására vonatkozóan jelentőset
alkottak, ezt mondja magáról:
„Igen, én vagyok az, én raboltam el az egyiptomiak
aranyedényeit, hogy messze Egyiptom határaitól Istennek szentséget
alkothassak belőlük. Örvendek, ha megbocsátotok, de a haragotokat is
elviselem, elvetem a kockát, és megírom ezt a könyvet, a maiaknak éppúgy,
mint az eljövendő olvasóknak – mit számítő És ha száz évet kell várnia
olvasóira: Isten hatszáz évet várt arra, aki mővét értőn látni tudja.”
Mindez Kepler hézagosan felbukkanó visszaemlékezése
arra, amit mint csírát magába győjtött, hogy aztán mindazt kepleri létében
valóra váltsa. Ilyen példák százait sorolhatnánk fel. Itt azonban még
valamit látunk azon a tényen kívül, hogy ami Keplernél felmerül, az egy
korábbi földi élet élményeinek hatása. Látunk itt valamit, ami az egész
emberiség számára törvényszerő hatásnak tőnik, olyasminek, ami egy korábbi
korban, az egész emberiség számára ugyancsak igen nagy jelentőséggel bírt.
Látjuk, hogyan kerül az ember egy adott helyre, hogy az egész emberiség
számára létrehozzon valamit. Látjuk, hogy nemcsak az egyéni emberéletben, de
az egész emberiség vonatkozásában az okok és hatások között összefüggések
állnak fenn, melyek hosszú-hosszú időtávlatokat fognak át. Ebből pedig az is
megérthető, hogy az individuális karmatörvény keresztezi azokat a
törvényeket, melyeket emberiségtörvényeknek nevezhetnénk. Ez a kereszteződés
némelykor kevéssé átlátszó. Gondolják csak el, mi lett volna a mai
asztronómiából, ha valaha régen, egy adott időpontban nem fedezik fel a
távcsövet. Kövessék visszamenőleg az asztronómiát, és meg fogják látni, hogy
a távcső felfedezésén végtelenül sok múlott. Az pedig közismert, hogy a
távcsövet azáltal fedezték fel, hogy egy optikusmőhelyben egyszer gyermekek
játszottak a nagyítólencsékkel, s eközben, mondjuk most így, egy „véletlen”
folytán úgy állították össze az optikai lencséket, hogy valaki ennek alapján
rájött: ezáltal létrejöhetne valami olyasmi, mint egy távcső. – Gondolják
meg, micsoda mélységekben kell keresnünk, alászállni a gyermekek
individuális karmájáig és az emberiség karmájáig, hogy egy adott időpontban
megtaláljuk a távcső felfedezését! Próbálják a kettőt együtt elgondolni, és
látni fogják majd, milyen különösen keresztezi egymást az egyéni,
individuális karma és az egész emberiség karmája! Azt fogják mondani: az
egész emberiség fejlődését másképp kellene elgondolni, ha ez vagy az
bizonyos időpontban nem történik meg.
Ez a kérdés általában teljesen értelmetlen: mi lett
volna a római birodalommal, ha a görögök egy adott időpontban nem verik
vissza a perzsákat a perzsa háborúbanő – Ez a kérdés viszont nem
értelmetlen: mi az oka annak, hogy a perzsa háború épp így zajlott leő Aki
ezeknek a kérdéseknek utánajár, és megkeresi rájuk a választ, azt látja,
hogy Keleten bizonyos vívmányok csakis azáltal jöhettek létre, hogy
uralkodóik olyan despoták voltak, akik kizárólag saját személyüknek akartak
valamit, s pusztán e célból léptek szövetségre az áldozati papokkal is stb.
Az egész akkori államberendezkedés szükségszerő ugyan ahhoz, hogy Keleten
létrejöjjön valami, de ezek a berendezkedések mindazt a kárt magukkal
hozták, amelyek később felléptek. És ezzel függ össze az, hogy egy másfajta
népalkat – a görög – egy adott pillanatban vissza tudta verni a keleti
támadást. Mindezt meggondolva feltehető a kérdés: hogyan áll a karma azon
személyeknél, akik Görögországban a perzsa támadás visszaverésében
közremőködtekő Találunk majd ugyan bizonyos személyi vonásokat a szóban
forgó egyének karmájában, de azt látjuk, hogy az egyéni karma
egybekapcsolódik a nép és az emberiség karmájával, olyannyira, hogy jogosan
elmondhatjuk: ezt a személyiséget az egész emberiségkarma állította ebbe a
korba és erre a helyre! Az emberiség karmáját látni itt, amint az egyén
karmájába belejátszik. Most már magunkat kellene tovább kérdeznünk, hogyan
is tartoznak össze ezek a dolgokő De menjünk tovább, vegyünk szemügyre egy
másik összefüggést.
A szellemtudomány alapján vissza tudunk tekinteni a
földi fejlődés olyan szakaszára, amikor a Földön még nem létezett az
ásványvilág. Földi fejlődésünket megelőzte a szaturnusz-, a nap- és a
holdfejlődés szakasza, amikor a mai értelemben vett ásványvilág még nem
létezett. A mai ásványok mai formájukban először a Földön alakultak ki.
Azáltal azonban, hogy az ásványbirodalom a Föld fejlődése folyamán kivált,
minden elkövetkező időre érvényesen, mint egy külön birodalom létezik. Az
emberek, az állatok és a növények korábban úgy fejlődtek, hogy az alapul
szolgáló ásványvilág még nem létezett. Ahhoz, hogy előrejusson egy magasabb
fejlődési fokra, a világ többi részének ki kellett választania magából az
ásványvilágot. Miután viszont kiválasztották, csak úgy fejlődhettek tovább,
ahogy egy olyan bolygón fejlődnek, melynek van szilárd ásványvilága. És soha
többé nem keletkezhet más, mint az, ami az ásványvilág keletkezésének
feltétele mellett képződhet. Az ásványvilág itt van, és az összes többi lény
későbbi sorsa annak az ásványvilágnak a kialakulásától fog függeni, mely
valaha, földi létünk ősi, távoli idejében képződött. – Az ásványvilág
keletkezésének tényével történt tehát valami, amivel minden későbbi földi
fejlődésnek számolnia kell. Minden más lénnyel meg fog történni az, ami az
ásványvilág létrejöttéből következik. Itt tehát ismét egy olyan későbbi
időben történő karmikus beteljesedéssel van dolgunk, mely egy korábbi időben
történt. Aminek előkészülete a Földön történt, az a Földön teljesedik be.
Összefüggése ez egy korábbi és későbbi történésnek, de egyben olyan
összefüggés is, mely hatásában visszaüt az okot kiváltó lényre. Emberek,
állatok és növények választották ki az ásványvilágot, az pedig visszaüt
rájuk. Láthatjuk tehát, hogy a Föld karmájáról is lehet beszélni.
Végül lássuk azt, amihez az alapot Titkos
tudomány körvonalakban címő könyvemben találják meg.
Tudjuk, hogy a régi holdfejlődés fokán bizonyos lények
visszamaradtak, s hogy ezek a lények azért maradtak vissza, hogy a Föld
embereit egészen sajátságos tulajdonságokkal lássák el. De a Föld régi
holdkorszakában nemcsak lények maradtak vissza, hanem szubsztancialitások
is. A holdfokon olyan lények maradtak vissza, melyek luciferi lényekként
hatnak a Földre. Földi létünkben e visszamaradások és behatások tényei által
a földlétet olyan hatások érik, melyeknek oka már a holdlét alatt létrejött.
De szubsztanciálisan is történik valami hasonló. – Ha mai naprendszerünket
tekintjük, azt találjuk, hogy e rendszer olyan világtestekből tevődik össze,
melyek rendszeresen visszatérő és bizonyos belső zártságot mutató mozgásokat
végeznek. Más világtesteknél, név szerint az üstökösöknél azt találjuk, hogy
bár ezek is bizonyos ritmussal mozognak, a Naprendszer általános törvényeit
azonban megtörik. Egy üstökös szubsztanciája vagy anyaga viszont nem olyan
törvények szerinti anyagokból áll, mint a mi átlagosan szabályszerő
Naprendszerünk, hanem olyanokból, melyek a régi holdlét alatt léteztek.
Tény, hogy az üstököslétben a régi holdlét törvényszerőségei maradtak fenn.
Többször is említettem, hogy a szellemtudomány erre a törvényszerőségre már
azelőtt rámutatott, mielőtt a természettudomány ezt igazolta volna. Én
1906-ban, Párizsban felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy a régi holdlét
idején a szén és a nitrogén között található vegyi kapcsolatok hasonló
szerepet játszottak, mint ma a Földön a szén és az oxigén vegyi kapcsolatai,
azaz a szénsav, széndioxid stb. Ez utóbbi vegyületeknek egyfajta ölő hatásuk
van. A régi Hold idején hasonló vegyi kapcsolatai voltak a ciánvegyületeknek
és a kénsav vegyületeinek. A szellemtudomány erre a tényre 1906-ban mutatott
rá. Más előadásaimban is rámutattam arra, hogy az üstököslét a régi holdlét
törvényeit hozza Naprendszerünkbe, vagyis nemcsak luciferi lények maradtak
vissza, de a régi holdlényeg anyagi törvényszerőségei is, melyek
Naprendszerünket rendszertelen időközönként újra meg újra befolyásolják. És
mindig azt állítottuk, hogy az üstököslét még ma is tartalmaz olyasvalamit,
mint a ciánvegyületek az üstökös atmoszférájában. Először az idén, tehát
csak jóval később, mint ahogy a szellemtudomány rámutatott, találtak
kénsavspektrumot üstökösben, a spektrumelemzések alapján.
Itt a bizonyíték, ha azt mondják: mutassátok meg végre,
hogy a szellemtudomány révén valóban lehet találni valamit! Több ilyen dolog
is van, csak oda kellene figyelni. A régi holdlétből ily módon hat valami a
mostani földi létre.
Feltehetjük tehát a kérdést magunknak: állíthatjuk-e,
hogy a külsőleges, érzéki jelenségek alapjául valami szellemi szolgálő
Azok számára, akik a szellemtudományhoz tartozónak
vallják magukat, világos, hogy minden érzéki valóság mögött valami szellemi
is létezik. Amikor a régi holdlétből valami szubsztanciális hat földi
életünkre, amikor az üstökös a Földre sugároz, ezek mögött is szellemi hatás
áll. Sőt megadhatjuk azt is, hogy például a Halley-üstökös által milyen
szellemiség mutatkozik. A Halley-üstökös valahányszor földi létünk
szférájába jut, egy új materialista impulzus külső kifejeződése. A mai
világban ez persze babonának tőnhet. De gondolják meg, hogyan vezetnek le
Önök saját maguk szellemi hatásokat a csillagkonstellációkból! Vagy ki ne
állítaná, hogy az eszkimó azért másfajta emberlény, mint például a hindu,
mert a napsugarak a sarkvidéken más szögbe esnek. Az emberiség történetében
a természettudósok is mindenütt a csillagkonstellációkra vezetik vissza a
szellemi hatásokat. – A Halley-üstökösből egy materializmusra vezető
szellemi impulzus következik. Ez az impulzus bizonyítható: A Halley-üstökös
1835-ös megjelenését követte az a materialista időszak, mely a múlt század
második fele materializmusának nevezhető; az üstökösök korábbi
felbukkanására pedig a francia enciklopédisták felvilágosodása következett.
Ez itt az összefüggés.
Ahhoz, hogy a Föld létében bizonyos dolgok fellépjenek,
az okokat korábban, még a földi léten kívül kellett megalapozni. És itt már
a világkarmával van dolgunk. Mert miért választódtak ki a régi Holdon mind
szellemi, mind anyagi dolgokő Hogy ezáltal bizonyos hatások ismét
visszajuthassanak azokra a lényekre, akik azokat kiválasztották. Kiváltak a
luciferi lények, akiknek egy másik fejlődési utat kellett megtenniük, hogy
azon lények számára, akik a Földön vannak, létrejöhessen a szabad akaratra
és a rosszra való lehetőség. Mindez karmikus hatásaiban túlmegy a Földön; ez
már a világkarmára való kitekintés.
A karmával kapcsolatban tehát beszélhetünk e fogalom
jelentőségéről az egyes egyén, az individuum és az egész emberiség
szempontjából, a Földön belüli hatásairól és a földöntúliakról, találtunk
még valamit, amit világkarmának nevezhetnénk. Így megtaláltuk a
karmatörvényt, melyet az ok és a hatás, illetve az okozat összefüggései
törvényének nevezhetnénk, de úgy, hogy a hatás ismét az okra üt vissza, s e
visszaütés során a szóban forgó lény ugyanaz marad. Ezt a karmikus
törvényszerőséget a világon mindenütt megtaláljuk. Sejtjük tehát, hogy a
karma a legkülönbözőbb területeken és a legkülönbözőbb módokon nyilvánul
meg. És azt is sejtjük, hogy a különböző karmikus áramlatok hogyan
keresztezik egymást létezik személyes karma, az emberiség karmája, a földi
karma, a világkarma és így tovább, s hogy e törvények épp ezáltal lesznek
számunkra tájékoztatók, azaz olyanok, melyekre az élet megértéséhez
szükségünk van. Az élet pedig egyes részleteiben csak úgy érthető meg, ha
képesek vagyunk megtalálni a legkülönbözőbb karmikus áramlatok
kölcsönhatását. Ismeretlen Internetes forrásból 2004-01-18
|
Ezt az írást még senki nem értékelte, légy te az első Klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra, majd a mehet gombra... köszönöm!
|
|