AsztrálFény nyitóoldal
hirdetés
Kincsesbánya - ezotérikus írások Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.


Vissza a  témakörhöz

Karma megnyilvánulásai 1.

Erre a kincsre eddig 8432 alkalommal voltak kíváncsiak.


A karma lényege és jelentősége az egyes személy, az individuum, az emberiség, a Föld és a világ vonatkozásában

Ez az előadás-sorozat a szellemtudomány életbevágó fontosságú kérdéseit érinti. Az időközben született különböző megközelítési módok alapján számunkra már ismeretes, hogy a szellemtudomány nem lehet csupán absztrakt elmélet, puszta doktrína vagy tanítás, hanem az életet, az életrevalóságot szolgáló forrás, és feladatát is csak akkor tölti be, ha majd azoknak az ismereteknek a révén, melyeket e tudomány nyújtani tud, lelkünkbe is beépül valami, ami életünket gazdagabbá, érthetőbbé, lelkünket jobbá és tetterősebbé képes tenni. Az azonban, aki ezt a mi világnézetünket, vagyis az ideált, melyet az imént pár szóval jellemeztem, a magáénak vallja, és a jelenben kissé körültekint, függetlenül attól, hogy mennyire képes a szellemtudományból nyert ismereteit az életbe átültetni, valószínőleg nem kap majd túlságosan örvendetes képet. Hiszen ha elfogulatlanul vizsgáljuk mindazt, amit a világ ma „tudni” vél, mindazt, ami az embereket életükben ilyen vagy olyan érzésekre, cselekedetekre ösztönzi, azt mondhatnánk, hogy mindez óriási mértékben különbözik a szellemtudományos ideáktól és ideáloktól, és egy szellemtudósnak semmiféle lehetősége nincs arra, hogy azzal, amit a szellemtudomány forrásaiból elsajátíthat, ma közvetlenül beavatkozhasson az életbe. Ez azonban a tényeknek csak igen felületes szemlélése volna; felületes azért, mert nem számol azzal, amit világnézetünk alapján így fogalmazhatnánk: ha azok az erők, melyeket a szellemtudomány által nyertünk, egyszer elég erősek lesznek, akkor ezek az erők meg fogják találni annak lehetőségét is, hogy a világba beavatkozzanak: ha azonban az ember soha semmit nem tesz azért, hogy ezeket az erőket mind erősebbé és erősebbé tegye, akkor persze a világba való beavatkozásuk is lehetetlen.

Van azonban még valami, ami úgymond, vigaszt nyújthat akkor is, ha az effajta vizsgálódások alapján vigasztalanságot éreznénk, s ez az, aminek ebből az előadás-sorozatból következnie kell: nevezetesen annak a vizsgálódásnak, mely az emberi karmára, s általában a karmának nevezett jelenségre irányul. Óráról órára, egyre jobban látjuk majd, mennyi mindent kellene tennünk azért, hogy a szellemtudomány erőinek segítségével megteremtsük az életbe való beavatkozás lehetőségét, s ha komolyan hiszünk és kitartunk a karma mellett, saját magunknak is fel kell tételeznünk, hogy épp a karma hozza meg számunkra mindazt, amit hosszabb vagy rövidebb időn keresztül saját erőink kifejlesztése érdekében tennünk kell. Látjuk majd: ha úgy véljük, hogy világnézetünkből nyert erőinket még nem alkalmazhatjuk, az annyit jelent, hogy ezeket az erőket még nem fejlesztettük ki eléggé, legalábbis nem annyira, hogy ezek az erők odahathassanak, hogy a karma lehetővé tegye a velük való beavatkozásunkat a világ dolgaiba.

Ne csak egy ismerethalmaz legyen tehát ezekben az előadásokban, de óráról órára növekedjen a karmába vetett bizalmunk, az a bizonyosság, hogy amint eljött az ideje, akár holnap, holnapután, esetleg évek múltán, karmánk feladatokat állít elénk, ha mi mint világnézetünk vallói, feladatok elvégzésére hivattunk. Tanulságként áll majd előttünk a karma, mely nemcsak arra tanít, hogy ez meg az hogyan is van a világban, de az általa kapott felvilágosítások életünket felemelhetik, és elégedettséget is adhatnak.

Persze ahhoz, hogy a karma ilyen feladatot tudjon betölteni, arra is szükség van, hogy a karma alatt értett törvényt tüzetesebben vegyük szemügyre, mégpedig a világra való kiterjedésében. Ehhez azonban ez alkalommal szükség van valamire, amihez a szellemtudományos elemzések során általában nem szoktam folyamodni, egy definícióra, azaz szómagyarázatra. Egyébként szómagyarázathoz nemigen folyamodom, mert az efféle definíciók legtöbbször igen keveset érnek. Vizsgálódásaink során mi leggyakrabban tények ábrázolásából indulunk ki, és ha ezek a tények megfelelő módon vannak csoportosítva és rendezve, akkor a fogalmak és képzetek maguktól kialakulnak. Ahhoz azonban, hogy az elkövetkező napokon sorra kerülő átfogó kérdések esetében is ezt az eljárást válasszuk, sokkal több időre lenne szükségünk, mint amennyivel rendelkezünk. Ezért a megértés végett szükségszerő, hogy ez alkalommal, ha nem is egy definíciót, de valamiféle körülírását adjuk annak a fogalomnak, amellyel hosszabb időn keresztül foglalkozni fogunk. A definíciók célja annyi csupán, hogy amikor az ember használja vagy kimondja az egyes szavakat, megértsék őt. A „karma” fogalmának leírását ma ily módon adjuk meg, hogy így, valahányszor a „karma” kifejezést használjuk előadásainkban, tudjuk, miről beszélünk.

Eddigi vizsgálataink alapján közülünk valószínőleg mindenki fogalmat alkothatott arról, mi is a karma. A karmának igencsak absztrakt fogalmát kapjuk, ha „szellemi okozati” törvénynek nevezzük, olyan törvénynek, melyben a szellemi létből fakadó bizonyos okokra bizonyos hatások következnek. Ezáltal a karma túlságosan is elvont fogalmához jutnánk, ami részben túl szők, részben túl tág lenne. Ha a karmát általánosságban mint okozati törvényt akarjuk felfogni, akkor azzal a fogalommal hozzuk összefüggésbe, amit a világban egyébként az ok és okozat törvényének, a kauzalitás törvényének, vagy az ok és visszahatás törvényének nevezünk. Elsőként jussunk közös nevezőre azt a fogalmat illetően, amit általánosságban okozati törvényen értünk, ahol még nem beszélünk szellemi törvényekről és szellemi eszményekről.

A külsőleges tudomány manapság igen gyakran hangsúlyozza, hogy tulajdonképpeni jelentősége abban áll, hogy alapjait a mindent átölelő okozati törvény adja, és hogy a legkülönbözőbb hatásokat mindenütt a megfelelő okokra vezeti vissza. Azzal, hogy e visszavezetés a hatástól az okig hogyan történik, az emberek kevéssé vannak tisztában. Hiszen igencsak tudósnak és filozofikusnak tartott könyvekben még ma is bőven találhatnak olyan fogalmazásokat, mint például: hatás az, ami egy okból következik. – Ha azonban valaki azt mondja, hogy valami egy okból következik, akkor az illető a tényekhez képest súlyosan mellébeszél. Mert ha például a melegítő napsugarat vesszük, amely egy fémlemezre esik, s az utóbbi felmelegszik, akkor a külső világban történő okról és okozatról beszélünk. De állíthatjuk-e egyáltalán, hogy az okozat vagy hatás – a fémlemez felmelegedése – a meleg napsugarak okából következikő Ha a meleg napsugár önmagában is rendelkezne ezzel a hatással, akkor maga a tény sem létezne, lévén, hogy a meleg napsugár semmilyen fémlapot nem melegít fel anélkül, hogy az maga hozzá ne járulna ehhez. Ahhoz, hogy a jelenségek világában, abban az élettelen világban, mely bennünket közvetlenül körülvesz, egy okozat bizonyos okból bekövetkezzen, mindig szükség van arra, hogy ehhez az okhoz még valami hozzájáruljon. És anélkül, hogy az okhoz valami hozzá ne járulna, sohasem beszélhetünk egy okból következő hatás következményéről. – Nem fölösleges egy ilyen látszólag igen elvont és filozofikus megjegyzést előrebocsátani, mert hozzá kell szoknunk végre, amennyiben a szellemtudomány valamely területén gyümölcsöző előrehaladást kívánunk tenni, hogy a fogalmak egészen pontos használatára van szükség, és hogy az a hanyagság, ahogyan ez idő szerint más tudományok a fogalmakkal bánnak, elégtelen.

Senki sem beszélhet tehát karmáról, amíg egy hatás pusztán úgy lép fel, ahogy a melegítő napsugár esetében láttuk, amikor az egy fémlapot melegít fel. Okozatiság ugyan itt is fennáll, de az ok és a hatás közötti összefüggéssel sose jutnánk el a karma fogalmához, ha csak ezen a téren beszélnénk karmáról. Nem beszélhetünk tehát karmáról, ha pusztán egy okozat vagy hatás áll egy okkal összefüggésben.

Tovább mehetünk azonban, hogy az ok és okozat közti összefüggésről valamivel magasabb rendő fogalmat alkossunk. Ha például van egy íjunk, és ezt megfeszítjük, majd kilövünk vele egy nyilat, akkor az íj megfeszülése révén egy hatás vagy okozat következik be. A kilőtt nyílnak ezt a hatását és a kiváltó okkal való összefüggését mégis éppoly kevéssé szabad a „karma” kifejezéssel illetnünk, ahogy arra az előbbiekben már utaltunk. Ha azonban a folyamat során egy másik dolgot is megfigyelünk, bizonyos fokig mégis közelebb jutunk a karmához, jóllehet a karmafogalmat még mindig nem érjük el, éspedig annak a meggondolásáról van szó, hogy az íj a gyakori kifeszítés miatt idővel meglazul. Így azáltal, amit az íj tesz, ami vele történik, nemcsak egy olyan hatás áll be, ami kifelé nyilvánul meg, hanem egy olyan hatás is bekövetkezik, ami visszairányul az íjra. Az íj folyamatos feszítésével magával az íjjal történik valami. Az a valami tehát, ami a feszítés révén történik, az íjra hat vissza. Egy olyan hatás keletkezik, mely arra a tárgyra hat vissza, ami a hatást maga okozta.

Ez viszont már a karma fogalmába tartozik. Anélkül, hogy létrejönne egy okozat, mely ismét visszahat arra a dologra vagy lényre, amely ezt az okozatot előidézte, tehát a hatást kiváltó vagy okozó lényre való visszaható tulajdonság nélkül a karmafogalom elképzelhetetlen. Ily módon a karmafogalomhoz annyiban közelebb jutottunk, amennyiben világossá vált előttünk, hogy egy dolog vagy lény által okozott hatásnak ismét vissza kell hatnia magára a dologra vagy a lényre. Ámde azt a jelenséget sem nevezhetjük az íj karmájának, hogy a folytonos megfeszülések következtében meglazul, mégpedig a következő okból nem: ha az íjat körülbelül 3-4 héten át nagyon sokszor kifeszítjük, s így négy hét után meglazul, akkor a meglazult íjban a nyíl valami más lett, nem maradt ugyanaz. Ha tehát a visszahatás olyan, hogy a dologból vagy a lényből valami mást csinál, akkor még mindig nem beszélhetünk karmáról. Karmáról csak akkor beszélhetünk, ha a hatás, mely a lényre visszaüt, a visszaütéskor ugyanazt a lényt találja, vagy a lény legalább bizonyos fokig ugyanaz maradt.

A karma fogalmához tehát valamivel közelebb kerültünk. Ám ha a karma fogalmát így akarjuk körülírni, alapjában véve még mindig túlságosan absztrakt képet kapunk. Viszont, ha e fogalomhoz absztrakt módon közeledünk, ahogy az előbbiekben tettük, ennél precízebben aligha járhatnánk el. Egyetlen egy dolgot kell még a karma fogalmához hozzátenni: ha a hatás, mely a lényre visszaüt, ugyanabban az időpontban következik be, ha tehát az ok kiváltása és a visszahatás ugyanabban az időpontban történik, akkor aligha beszélhetünk karmáról. Ebben az esetben ugyanis az a lény, melytől a hatás kiindul, a hatást azonnal el akarná érni, a hatást tehát feltételezné, és felismerne minden elemet, mely e hatáshoz vezet. E megoldás sem teszi azonban lehetővé, hogy karmáról beszéljünk. Nem beszélünk karmáról például, ha olyan valakiről van szó, aki egy olyan cselekedetet visz véghez, mellyel bizonyos szándékai vannak, és ha – e szándékoknak megfelelően – az a bizonyos hatás, azaz épp a célul kitőzött hatás bekövetkezik: vagyis az ok és a hatás között lennie kell még valaminek, ami a hatás felkeltésénél az okot kiváltó lényen kívül áll oly módon, hogy az ok és a hatás közötti összefüggés fennáll ugyan, de azt valójában nem maga a lény akarta. Ha pedig ez az ok és hatás közötti összefüggés annak a valakinek vagy annak a lénynek, aki az okot kiváltotta, nincs szándékában, akkor az ok és a hatás közötti összefüggésnek valahol máshol kell lennie, mint a szóban forgó lény szándékában. Ez annyit jelent, hogy ennek az oknak valamilyen törvényszerőségben kell rejlenie. A karmához tehát még az is hozzátartozik, hogy az ok és az okozat közti összefüggés törvényszerő, és meghaladja azt, amit egy lény közvetlenül akar.

Így sikerült néhány elemet nyernünk, mely még világosabbá teszi a karma fogalmát. Fontos azonban, hogy ezek az elemek benne legyenek a karma fogalmában, és hogy ne álljunk meg egy absztrakt definíciónál. Másképpen nem érthetnénk meg a karma megnyilvánulásait a világ különböző területein. A karma megnyilvánulásait legelőször ott keressük, ahol a legközelebb találkozunk vele: az egyes ember életében.

Találunk-e az egyes ember életében ilyesmit, és mikor találjuk meg azt, amit az előzőekben a karmafogalom elemzéseként fejtettünk kiő

Valami ilyesmit találnánk, ha életünkben például egy olyan esemény merülne fel, melynek kapcsán azt mondhatnánk: ez az esemény, ami itt felmerült előttünk, bizonyos összefüggésben áll egy olyan korábbi eseménnyel, melynek magunk is részesei vagyunk, melyhez mi magunk is hozzájárultunk. Próbáljuk meg ez alkalommal – egyelőre puszta megfigyelés alapján – megállapítani, hogy egyáltalán létezik-e ilyesmi. Most tisztán a külső megfigyelés álláspontjára helyezkedünk. Aki ilyen megfigyeléseket mellőz, az az élet törvényszerő összefüggéseinek megismeréséig sem juthat el, éppoly kevéssé, ahogy két biliárdgolyó összeütközésének a törvényét sem ismerheti meg az, aki az összeütközést nem figyeli meg. Az élet megfigyelése ténylegesen elvezethet bennünket egy törvényszerő összefüggés meglátásához. Ehhez kapcsolódva ragadjunk ki most mindjárt egy összefüggést.

Mondjuk például, hogy egy fiatalembernek tizennyolc éves korában valamilyen esemény következtében el kell hagynia hivatását, mely mindaddig olyannak tőnt számára, mintha előre kijelölték volna. Tegyük fel, hogy ez az ember egészen addig tanult volna, tehát tanulással készült volna fel egy olyan hivatásra, mely tanulással általában elérhető, de például a szülők balesete miatt abba kell hagynia tanulmányait, és tizennyolc évesen az eladói pályára kényszerül. Aki az életben ilyen eseteket elfogulatlanul szemlél – olyan látással, ahogy a fizikában a rugalmas golyó lökésének jelenségét figyelik –, azt fogja találni például, hogy az eladói pálya élményei, melyre a fiatalember rákényszerült, eleinte serkentően hatnak, az ifjú eleget tesz kötelességének, sőt lehet, hogy kiválóan megállja helyét ezen a pályán. Azt is megfigyelhetjük azonban, hogy egy idő után valami egészen más is fellép, egyfajta csömör, bizonyos elégedetlenség. Az effajta elégedetlenség nem jelentkezik azonnal. Ha a pályaváltoztatás tizennyolc éves korban történt, lehet, hogy a rákövetkező évek nyugodtan telnek el. De az is lehet, hogy a huszonharmadik év körül valami gyökeret ver a lélekben, és mint valami érthetetlenség jelentkezik. Ha tovább kutatunk, nagyon gyakran azt találjuk – ha az eset világos –, hogy a pályaválasztás után öt évvel jelentkező csömör magyarázata korábban, a tizenharmadik vagy tizennegyedik év körül keresendő.

Ha ugyanis egy jelenség okát keressük, ugyanolyan időpontig kell visszatekinteni a pályaváltoztatás előttre, mint amennyi idő az esemény után eltelt. Lehet, hogy a szóban forgó egyén iskolás évei során, tizenhárom évesen – tehát öt évvel a pályaváltoztatás – előtt valami olyasmit vett fel érzelmi világába, ami számára bensőséges boldogságot okozott. Tételezzük fel, hogy a pályaváltoztatás nem következik be, úgy az, amihez ez a fiatalember tizenhárom éves korában hozzászokott, későbbi életében kiteljesedhetett volna, és valamilyen formában gyümölcsöző lehetett volna. Bekövetkezett azonban a pályaváltoztatás, ami kezdetben érdekelte is, és lekötötte a lelkét. Ami így a lelkébe jutott, kiszorította a korábbi tartalmat. Mindezt egy bizonyos időn keresztül vissza lehet szorítani, de mivel visszaszorul, épp ezáltal a bensőben rendkívül nagy erőre tesz szert; hogy úgy mondjuk, ezáltal a bensőben feszítő erők győlnek fel. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor egy rugalmas labdát összenyomnak; a labda egy bizonyos határig nyomható, de utána ellenáll, és mikor visszaengedik, annál nagyobb erővel pattan vissza, minél erősebben nyomták össze előtte. Az ilyen élmények, mint az előbb említettek, melyeket egy fiatalember élete tizenharmadik évében él meg, és amelyek a pályaváltoztatásig megszilárdultak benne, bizonyos fokig visszaszoríthatók; később azonban egy idő után ellenállás mutatkozik a lélekben. És ekkor láthatóvá lesz, hogy ez az ellenállás elég erős ahhoz, hogy hatását is kimutassa. Mert a lélek hiányolja, amivel most egyébként bírna, ha a pályaváltoztatás nem következik be. A visszaszorítás érvényt szerez magának, és úgy jelentkezik, hogy csömör és elégedetlenség lép fel az ellen, amit a környezet nyújt.

Itt tehát egy olyan esettel van dolgunk, ahol a szóban forgó személy a tizenharmadik, tizennegyedik életévében megélt valamit, később aztán valami mást csinált, mégpedig pályaváltoztatást vitt véghez, és azt látjuk, hogy ezek az okok úgy kerülnek napvilágra, hogy hatásukkal később visszahatnak ugyanarra a lényre. Ebben az esetben a karma fogalmát mindenekelőtt az ember egyéni, személyes életére alkalmazhatnánk. – Ne vessük ellen, hogy ismerünk olyan esetet, ahol semmi efféle nem mutatkozott! – Ez lehet. De egyetlen fizikusnak sem jutna eszébe, ha a leeső kő törvényszerőségét akarja vizsgálni, amely egy adott sebességgel esik, azt mondani, ha a kő például egy ütés következtében kimozdul a repülés irányából, hogy a törvényszerőség érvénytelen. Meg kell tanulni a megfigyelés helyes módját, és kizárni azokat a jelenségeket, melyek nem tartoznak a törvény megfogalmazásához. Nyilvánvaló, hogy egy olyan ember, aki, ha semmi más nem jön közbe, huszonhárom évesen nem jut el a tizenharmadik év benyomásainak hatásaként fellépő csömörhöz, ha például időközben megházasodik. Ebben az esetben azonban olyasvalamivel volna dolgunk, ami az alaptörvényben rejlő megállapításra nem vonatkozik. Nekünk viszont azokat a helyes tényezőket kell megtalálnunk, amelyek elvezetnek a törvényhez. A megfigyelés önmagában még semmi, egyedül a rendszerezett megfigyelés vezet bennünket a törvény megismeréséhez. Arról van tehát szó, hogy ha a karma törvényét kívánjuk tanulmányozni, ilyen rendszerezett megfigyeléseket kell tennünk, mégpedig a helyes módszerekkel.

Az egyes ember karmájának megismerése érdekében tételezzük fel, hogy valakit huszonötödik életévében valami súlyos sorscsapás ér, ami fájdalommal és szenvedéssel jár. Ha megfigyelésünkben csupán annak kijelentésére korlátozódunk, hogy igen, bekövetkezett ez a súlyos sorscsapás, és életét fájdalommal és szenvedéssel töltötte el, ha tehát megállunk a puszta megfigyelésnél, akkor sohasem jutunk el a karmikus összefüggés megismeréséig. Ha azonban tovább megyünk, és ezt az embert, aki huszonöt évesen ilyen sorscsapást élt meg, ötvenéves korában figyeljük, talán eljuthatunk egy olyan szemléletig, amelyet körülbelül így fogalmazhatnánk meg: ez az ember, akit most szemlélünk, ember lett, szorgalmas és éber, aki az életben derekasan megállja a helyét; s most tekintsünk vissza az életére. Húszévesen – így találjuk akkor – egy semmirekellő volt, aki semmit se akart, mígnem huszonöt évesen az említett súlyos sorscsapás érte. Ha ez a csapás nem érte volna – mondhatjuk – egy semmittevő mihaszna maradt volna. Tehát a súlyos sorscsapás az oka, hogy ötvenévesen egy éber és szorgalmas embert látunk magunk előtt. Egy ilyen tény arra tanít bennünket, hogy tévedünk, ha a huszonöt éves kori sorscsapást puszta hatásként szemléljük. Mert ha azt kérdezzük: mit okozott e csapás, akkor nem állhatunk meg a puszta megfigyelésnél. De, ha az efféle sorscsapást nem mint hatást szemléljük, és nem a megelőző jelenségek végére, hanem a rákövetkező események elejére helyezzük, és mint okot szemléljük, akkor megtanuljuk megismerni e tényt, mi több, még érzelmi ítéletünket is lényegesen megváltoztatjuk e sorscsapást illetően. Lehet, hogy elszomorodunk azon, hogy ezt az embert ilyen csapás érte, ha puszta hatásként szemléljük. Ha azonban mint valami későbbinek az okát szemléljük, boldogok lehetünk, és esetleg örömet érzünk miatta. Mert ennek a sorscsapásnak köszönhető – mondhatjuk így is –, hogy a szóban forgó egyénből rendes ember lett.

Látható tehát, hogy érzéseinken lényegesen változtathat, hogy az élet valamely tényét mint hatást vagy mint okot szemléljük. Nem közömbös, hogy valamit, ami az életben az embert éri, csak mint hatást vagy mint okot szemlélünk-e. Persze, ha megfigyelésünk a fájdalmas esemény időpontjára esik, a közvetlen hatást még nem érzékelhetjük. Ha azonban ehhez hasonló megfigyelések alapján kialakítottuk magunknak a karma törvényét, ez a törvény ezt mondhatja nekünk: lehet, hogy ez az esemény most fájdalmas, mivel most egyedül mint az előzők következménye áll előttünk, de tekinthetnénk az elkövetkezők kiindulópontjaként is. Akkor pedig azt mondhatjuk: sejtjük, hogy ez a kiindulópont különböző hatások oka, ez pedig egészen más megvilágításba helyezi a dolgot! Így maga a karmatörvény a vigasz forrása lehet. És nem volna vigasz, ha megszoknánk, hogy egy eseményt csak az eseménysorok végére és ne az elejére tegyünk.

Arról van tehát szó, hogy megtanuljuk az életet rendszerezetten szemlélni, és a dolgokat mint okokat és hatásokat a megfelelő módon viszonyítani egymáshoz. Ha ilyen megfigyeléseket valóban átfogóan viszünk véghez, bizonyos események egyfajta szabályossággal lépnek majd elénk az egyes ember életét illetően, másfajta történések viszont szabálytalanoknak és rendszerteleneknek tőnnek. Aki így tanulmányozza az emberi életet – és tovább lát a saját orránál –, különös összefüggésekre fog bukkanni. Sajnos, ma az emberi élet jelenségeit csak rövid időegységekben, alig néhány éven át tanulmányozzák, és nem szokták meg, hogy azt, ami sok-sok évvel korábban történt, összefüggésbe hozzák azzal, ami akként már akkor létezhetett. Ezért aztán manapság csak kevesen találhatók, akik az emberélet kezdetét és végét valamilyen összefüggésbe tudják hozni. Pedig ez az összefüggés rendkívül tanulságos.

Tegyük fel, hogy az első hét évben úgy neveltünk egy gyermeket, hogy valójában nem azt tettük, ami rendszerint történik, nem abból a hitből indultunk ki, hogy ha az életben valaki rendes emberré akar válni, annak ilyennek és ilyennek kell lennie, és feltétlenül meg kell felelnie a rendes emberről alkotott saját elképzelésünknek. Ebben az esetben a gyermekbe mindazt belesulykolnánk, ami szerintünk őt rendes emberré tehetné. Ha azonban abból a felismerésből indulunk ki, hogy az ember sokféleképpen lehet rendes, és ahhoz, hogy egy felnövekvő gyermek a saját egyéni képességei alapján miképpen váljon rendes emberré, ahhoz semmiféle elképzelésre nincs még szükség, akkor azt mondhatjuk: legyen bármiféle elképzelésem is a rendes embert illetően, az az ember, aki ebből a gyermekből lesz, azáltal jöjjön létre, hogy a legjobb képességei jutnak kifejezésre, amelyeket talán, mint egy-egy rejtélyt, előbb még meg kell fejtenem! Így pedig azt mondjuk magunknak: mit számít, hogy én ilyen vagy olyan tilalmaknak és egyebeknek vagyok elkötelezveő A gyermeknek magának kell azt az igényt éreznie, hogy ezt vagy azt tegye! Ha gyermekemet egyéni alkatának megfelelően akarom fejleszteni, meg fogom próbálni azokat az igényeket erősíteni benne, melyek az ő alkatából erednek, s ezeket oly módon felszínre hozni, hogy a gyermekben mindenekelőtt a cselekvésre való igény alakulhasson ki, hogy tehát tetteit saját egyéni igényeinek megfelelően vigye végbe. Mindebből azt látjuk, hogy egy gyermekre élete első hét évében két egymástól teljesen eltérő módon hathatunk.

Ha a gyermek további életét vesszük szemügyre, hosszú időn keresztül nem mutatkozik annak hatása, amit a gyermeknek ily módon az első években nyújtottunk. Az életet megfigyelve ugyanis az derül ki, hogy mindannak a tulajdonképpeni következménye, ami a legkorábban jut a gyermeki lélekbe, valójában a legeslegkésőbb, azaz az élet alkonyán lép fel. Éber szellemmel azáltal bírhat az ember, ha gyermekként az előbb leírt módon neveltük: azáltal, hogy tekintettel voltunk lelki életére, és mindarra, ami benne elevenen él. Ha a benne lakozó belső erőt hoztuk felszínre és fejlesztettük, akkor az élet alkonyán mindezeknek a gyümölcsét gazdag lelki élet kifejezési formájában látjuk viszont. Ezzel szemben egy kiszáradt, elszegényedett lélekben, és ennek megfelelően – mert, mint később látni fogjuk, egy kiszáradt lélek a testre is kihat – az öregkor testi sanyarúságában mindaz felszínre kerül, amit a legeslegkorábbi gyermekkorban vétettünk az ember ellen. Valami olyasmi látható itt tehát, ami – bizonyos fokig szabályszerően, azaz minden emberre érvényesen – az emberéletben az ok és a hatás vagy okozat összefüggését adja.

Ugyanilyen összefüggéseket találhatnánk a középső életszakaszokat illetően; a későbbiekben ezekre is kitérünk. Az a mód, ahogy egy emberrel héttől tizennégy éves koráig bánunk, az hatásaiban az utolsó előtti életszakaszban jelentkezik. Így az okok és a következmények ciklikusan, mintegy körforgásként játszódnak le. Ami okként a legkorábban lépett fel, hatásában a legkésőbb jelentkezik. Az emberi életben azonban nemcsak ilyen okok és hatások léteznek, hanem a ciklikus folyamatok mellett ott vannak az egyenes lefolyásúak is.

Példánkban, ahol a tizenharmadik év belejátszott a huszonharmadikba, azt láttuk, hogy az ok és a hatás az emberi életben úgy függ össze, hogy mindaz, amit az ember magában megél, bizonyos hatásokat von maga után, melyek később ugyanarra az emberre ütnek vissza. Így teljesedik be a karma az egyes ember életében. Az emberi élet magyarázatához azonban nem jutunk el, ha az okok és hatásaik közötti összefüggéseket csupán egyetlenegy emberéletben keressük. Hogy e gondolatot miképpen indokoljuk és hogyan fejtjük ki, arról a következő órákban fogunk beszélni, itt most csak arra mutatunk rá, ami eddig is ismeretes volt: a szellemtudomány kimutatja, hogy a születés és a halál közötti emberélet korábbi emberéletek ismétlődése.

Ha azt keressük, mi jellemzi az életet a születés és a halál között, akkor egy és ugyanazon tudat kiterjesztését jelölhetnénk meg – legalábbis lényegileg – a születés és a halál közötti teljes időre. Ha visszaemlékeznek korábbi életszakaszaikra, azt mondhatnánk: van egy időpont, mely nem esik egybe születésem idejével, mégpedig az, amikor életem emlékei kezdődnek. Mindenki ezt mondja, aki nem tartozik a beavatottak közé, és állítja, hogy tudata csak eddig ér el. Az életemlékeket illetően a születés és halál közti időtartamban valami egészen sajátos dologgal állunk szemben. Erre még visszatérünk, mert e jelenség fontos dolgokra világít rá. Ha azonban ettől eltekintünk, azt mondhatjuk: az életre a születés és a halál között az jellemző, hogy erre az időre egy tudat terjed ki.

Igaz ugyan, hogy mindennapi életünkben annak okát, ami egy későbbi időpontban ér bennünket, nem szoktuk egy korábbi életszakaszban keresni, pedig igazán megtehetnénk, ha mindent felkutatnánk és figyelmesen vizsgálnánk azzal a tudattal, mely mint emlékező tudat az ember rendelkezésére áll. És ha az ember a korábbiak és a későbbiek közötti összefüggést az emlékezéssel próbálná meg karmikus értelemben a lélek elé idézni, akkor a következő eredményre jutna.

Azt mondaná például: látom, hogy bizonyos események, melyek bekövetkeznek, nem jelentkeztek volna, ha ez vagy az egy korábbi életszakaszban be nem következik. – Lehet, hogy azt mondaná: azért, amit a nevelésem tett velem, most kell megfizetnem. De ha az ember legalább belátná azt, hogy milyen összefüggés van a között, amit nem ő vétett, hanem ellene vétettek, és a későbbi események között, már az is segítség volna számára. Az ember így könnyebben talál módot és eszközöket ahhoz, hogy a rajta esett károkat kompenzálja. Az egyes életszakaszaink között meglévő ilyen természető okok és hatások közti összefüggések felismerése – melyeket tehát az átlagtudat segítségével is át tudunk tekinteni – már önmagában is a legnagyobb mértékő építő hatással lehet életünkre. Igen, ha egy ilyen ismeret birtokába jutottunk, talán még tehetünk valamit. – Ha azonban valaki megérte a nyolcvanadik évet, és ezután tekint vissza mindarra, amit a nyolcvan év eseményeinek okaként a legkorábbi gyermekkorban kell keresni, nos, ekkor már nagyon nehéz megtalálni az ellenszerét annak, amivel kompenzálhatná azt, amit vele elkövettek, és ha mégis hagyná még tanítani magát, túl sokat már az sem segítene. Ellenben, ha korábban hagyná magát tanítani, s úgy venné szemügyre azokat a vétkeket, melyeket elkövettek ellene, és mondjuk már a negyvenedik évében ellenintézkedéseket tenne, akkor talán még volna ideje, hogy ellenszert találjon.

Azt látjuk tehát, nem elég, ha csak az életkarma legközvetlenebb vonásait akarjuk megtanulni, hanem általában a karmát és mindazokat a törvényszerő összefüggéseket is, melyeket a karma jelent. Életünkre nézve mindez előnyös lehet. – Mit tesz azonban egy ember, aki negyvenedik évében azért cselekszik valamit, hogy bizonyos bőnök káros következményeit elkerülje, azokét a bőnökét, amelyeket mondjuk tizenkét éves korában követtek el ellene, vagy amelyeket ő maga követett elő Meg fogja próbálni, hogy amit vétett, vagy amit ellene vétettek, kiegyenlítse, és mindent megtesz azért, hogy megelőzze azt a hatást, melynek be kellene következnie. Sőt, egy másik cselekedettel helyettesíti bizonyos fokig azt a hatást, amely az ő beavatkozása nélkül szükségszerően bekövetkezne. Annak felismerése, ami a tizenkettedik évben történt, őt negyvenedik évében egy bizonyos cselekedetre indítja. Ezt a tettet nem követné el, ha nem ismerte volna fel, hogy tizenkettedik évében ez és ez történt. Mit tett tehát ez az ember azáltal, hogy visszapillantott korábbi életéreő Saját tudatával ő maga engedett bekövetkezni egy bizonyos hatást egy bizonyos okra. A hatást, amelyet most előidézett, ő maga akarta. Ez azt mutatja, hogyan avatkozhat be saját akaratunk a karmikus következmények sorába, s hozhat létre olyasvalamit, mely azt a karmikus hatást helyettesíti, amely máskülönben bekövetkezett volna. Vegyünk most egy olyan összefüggést, amikor tudatunk teljesen tudatosan hoz létre kapcsolatot egy ok és hatása között életünk folyamatában; akkor azt fogjuk mondani: ebben az emberben a karma vagy a karmikus törvényszerőség tudatossá vált, és bizonyos fokig ő maga hozta létre a karmikus hatást.

Most pedig tételezzük fel, hogy azt tennénk meg egy hasonló megfigyelés alapjául, amit egy ember ismétlődő földi útjáról tudunk. Az a tudat, amelyről az imént beszéltünk, s amely – az említett kivétellel – a születés és a halál közötti időben átfogja életünket, azáltal keletkezik, hogy agyunkat mint eszközt használhatjuk. Amikor az ember a halál küszöbét átlépi, egy másfajta tudat lép fel, amely független az agytól, és lényegesen eltérő feltételekhez kötődik. Azt tudjuk, hogy e tudatban, mely az új születésig tart, egyfajta visszapillantás megy végbe mindarra, amit a születés és a halál között tettünk. Az életben a születés és a halál között az embernek előbb el kell határoznia, hogy visszatekintsen egy bizonyos vétekre, melyet vele szemben elkövettek, ha e vétek hatását valóban karmikusan akarja életébe illeszteni. A halál után, az életre való visszatekintéskor az ember azokra a bőnökre vagy azokra a cselekedetekre néz vissza, amelyeket ő követett el. Ezzel egyidejőleg azt is látja, amit e cselekedetek saját lelkében vittek véghez, illetve, amit ezek a lelkéből csináltak. Ekkor válik láthatóvá, hogy süllyedt-e vagy emelkedett emberi értéke azáltal, hogy bizonyos cselekedeteket elkövetett. Ha például valakinek szenvedést okoztank, ezáltal csökken emberi értékünk, hogy úgy mondjuk, kevésbé értékesek lettünk azáltal, hogy másnak szenvedést okoztunk. Amikor tehát a halál után visszatekintünk, számos olyan esetre pillantunk vissza, melyekről azt mondhatjuk, hogy általuk kevésbé tökéletesek lettünk. Ebből azonban a halál utáni tudat számára az következik, hogy fellép benne egy erő és egy akarat, amely arra irányul, hogyha alkalma lesz rá, mindent megtegyen, hogy az elveszett értékeket újra visszanyerje, vagyis egy olyan akarat, mely arra tör, hogy minden szenvedést, amit az ember másnak okozott, kiegyenlítsen. Az embernek tehát a halál és egy újabb születés között az a tendenciája, az a szándéka, hogy mindazt a rosszat, amit tett, kiegyenlítse, hogy ezáltal újra elérhesse a tökéletességnek azt a fokát, amelyet mint embernek birtokolnia kell, és amit bizonyos tettek megakadályoztak.

Majd újra a jelenlétbe lép az ember. Tudata ismét más lesz; a halál és az újabb születés közötti időre nem emlékszik vissza, és arra sem, hogy miképp szánta rá magát arra, hogy bármit is kiegyenlítsen, vagyis a saját szándékára sem. Ez a szándék azonban benne van. S ha nem is tudja, hogy ezt vagy azt meg kell tennie azért, hogy ez és ez kiegyenlítődjön, az az erő, ami benne van, mégis valamilyen cselekedetre ösztökéli majd, ami a kiegyenlítés lesz. Így most már el tudjuk képzelni, mi történik például, ha valakit huszadik életévében egy rendkívüli fájdalom ér. Születése és halála közti tudatával e fájdalom letöri majd. Ha azonban emlékezetével fel tudná idézni azokat a szándékokat, melyeket a halál és az újabb születés közti életében tökélt el, akkor azt az erőt is érezné, mely arra a helyre juttatta, ahol ezt a fájdalmat el tudta szenvedni azért, mert érezte, hogy a tökéletességnek azt a fokát, melyet eljátszott, és amelyet újra el kell érnie, csak azáltal érheti el, ha keresztülmegy ezen a fájdalmon. És bár az átlagtudat azt mondja: itt a fájdalom, és te szenvedsz tőle! – és csak a fájdalomra meg annak hatására figyel, az a tudat, mely a halál és az újabb születés közti időt is át tudja tekinteni, meglehet, épp e fájdalom vagy valamilyen szerencsétlenség felkutatását szándékolta.

Ha az emberéletet magasabb szempontból vizsgáljuk, tényszerően ez tárul elénk. És itt valóban azt láthatjuk, hogy az emberi életben a sorsnak olyan esetei fordulhatnak elő, melyek nem egyetlen élet lefolyásának az okaiból bekövetkezett hatásokként állnak előttünk, de amelyek egy másik tudat okából jöttek létre, mégpedig egy olyan tudatéból, mely a születésen túlról való, és amely a születésünk óta eltelt időnél korábbi időkig nyúlik vissza. Azt mondhatjuk: először is van egy tudatunk, mely a születés és a halál közötti időre terjed, melyet nevezzünk az egyes személy vagy az egyén tudatának, és különálló egyénként próbáljuk meghatározni, ami születésünk és halálunk között történik. Így láthatóvá válik, hogyan hat a születésen és a halálon túl az, amiről mindennapi tudatunk semmit sem tud, ami azonban éppúgy hathat, amiképpen mindennapi tudatunk. Ezért ábrázoltuk először azt, ahogyan valaki a karmát kezébe véve, például negyvenedik évében valamit kiegyenlít, hogy ezáltal a tizenkettedik évből eredő okok ne érjék utol. Ez az ember így a karmát egyéni, személyes tudatába iktatja. Ha azonban egy ember olyan helyre sodródik, ahol ahhoz, hogy valamit kiegyenlítsen, ahhoz, hogy jobb ember legyen, fájdalmat kell elszenvednie, akkor ez is belőle ered, de nem az egyéni, személyes tudatából, hanem egy átfogóbb tudatból, mely magába foglalja a halál és az újabb születés közötti időt. Azt a lényt az emberben, melyet ez a tudat fog át, az ember „individualitásának” nevezzük, azt a tudatot pedig, melyet tehát folytonosan megszakít az egyéni, személyes tudat, „individuális tudatnak” hívjuk, szemben ezzel az egyéni, személyes tudattal. Így láthatjuk, miképpen hat a karma az ember individualitására.

Mégsem értenénk meg az emberi életet, ha mint eddig, pusztán a jelenségek sorát követnénk, s csupán azt vennénk szemügyre, ami az emberben önnönmagáért okként létezik, és mint hatás kimutatható. Elég, ha egy egyszerő esetet képzelünk magunk elé, érzékletesebb ábrázolással mindjárt látni fogjuk, hogy ha csak az eddig elmondottakat vennénk figyelembe, nem értenénk meg az emberi életet. – Vegyünk egy felfedezőt vagy feltalálót, például Kolumbuszt, vagy a gőzgép feltalálóját, vagy akárki mást. A felfedezésben van egy bizonyos cselekedet, egy bizonyos tett. Ha ezt a tettet közelebbről szemügyre vesszük úgy, ahogy elkövették, és utána keresni kezdjük az okát, hogy miért tette ezt ez az ember, akkor mindig olyan okokat fogunk találni, melyek az előbb megadott irányba mutatnak. Például, hogy Kolumbusz miért Amerikába utazott, hogy miért épp egy bizonyos időpontban követte el, amit elhatározott, ennek okát individuális és személyes karmájában találjuk. Most azonban feltehető a kérdés: ezeket az okokat feltétlenül csak a személyes, individuális karmában kell keresnünkő És a tett mint hatás, vajon csak arra az individualitásra vonatkozóan vizsgálandó, aki Kolumbuszban éltő – Hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, ez számára bizonyos hatással járt. Ezáltal ő növekedett, tökéletesebb lett. A következő életben, individualitása további fejlődésében ez meg fog mutatkozni. De milyen hatásokat mutat még e tett mások számáraő Nem kellene-e ezt a tettet úgy is megvizsgálni, mint egy olyan okot, mely megszámlálhatatlan ember életébe avatkozott beleő

Mindez még mindig elég absztrakt vizsgálata egy olyan dolognak, melyet sokkal mélyebben megragadhatunk, ha az emberéletet nagyobb időtávlatokban szemléljük. Nézzük tehát, hogyan játszódott az emberi élet az egyiptomi-kaldeusi korban, mely a görög-latin korszak megelőzője volt. Ha ezt az időszakot aszerint vizsgáljuk, hogy mit adott az akkori ember számára, és hogy az akkori ember mit tapasztalhatott meg, akkor egy rendkívüli sajátosságot látunk. Ha ezt a kort a miénkkel összehasonlítjuk, fel kell ismernünk, hogy ami korunkban történik, összefügg azzal, ami az egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban történik, összefügg azzal, ami az egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban lejátszódott. A görög-latin kor a kettő között van. Bizonyos dolgok nem történnének meg korunkban, ha az egyiptomi-kaldeusi korban más dolgok történnek. Amikor a jelenkor természettudománya ilyen és ilyen eredményeket mutat fel, tény, hogy ezek az erők is olyan erőből fakadnak, melyek az emberi lélekből fejlődtek ki, és az emberi lélekben bontakoztak ki. Azok az emberlelkek azonban, akik korunkban mőködnek, már az egyiptomi-kaldeusi időszakban is megtestesültek, ahol olyan élményekre tettek szert, melyek nélkül mindazt nem tudnánk megvalósítani, amit ma megvalósítanak. Ha az ó-egyiptomi templomi papok tanítványai nem sajátították volna el az egyiptomi asztrológiát az ég összefüggéseiről, akkor később sem tudtak volna behatolni a világ titkaiba – ahogy az megtörtént –, és e korban, bizonyos lelkekben nem lett volna meg az az erő, mely az emberiséget az ég régióiba kivezette. Hogy jutott például Kepler a maga felfedezéseihező Úgy, hogy egy olyan lélek élt benne, mely az egyiptomi-kaldeusi korban mindazokat az erőket magába győjtötte, melyek következtében az ötödik korszakban megtehette felfedezéseit. Jó érzéssel tölt el bennünket, ha egy-egy szellemben egyidejőleg annak emléke is fellép, hogy mai tetteinek csíráit egy korábbi múltban alapozta meg. Kepler, azon szellemek egyike, akik az égi törvények kutatására vonatkozóan jelentőset alkottak, ezt mondja magáról:

„Igen, én vagyok az, én raboltam el az egyiptomiak aranyedényeit, hogy messze Egyiptom határaitól Istennek szentséget alkothassak belőlük. Örvendek, ha megbocsátotok, de a haragotokat is elviselem, elvetem a kockát, és megírom ezt a könyvet, a maiaknak éppúgy, mint az eljövendő olvasóknak – mit számítő És ha száz évet kell várnia olvasóira: Isten hatszáz évet várt arra, aki mővét értőn látni tudja.”

Mindez Kepler hézagosan felbukkanó visszaemlékezése arra, amit mint csírát magába győjtött, hogy aztán mindazt kepleri létében valóra váltsa. Ilyen példák százait sorolhatnánk fel. Itt azonban még valamit látunk azon a tényen kívül, hogy ami Keplernél felmerül, az egy korábbi földi élet élményeinek hatása. Látunk itt valamit, ami az egész emberiség számára törvényszerő hatásnak tőnik, olyasminek, ami egy korábbi korban, az egész emberiség számára ugyancsak igen nagy jelentőséggel bírt. Látjuk, hogyan kerül az ember egy adott helyre, hogy az egész emberiség számára létrehozzon valamit. Látjuk, hogy nemcsak az egyéni emberéletben, de az egész emberiség vonatkozásában az okok és hatások között összefüggések állnak fenn, melyek hosszú-hosszú időtávlatokat fognak át. Ebből pedig az is megérthető, hogy az individuális karmatörvény keresztezi azokat a törvényeket, melyeket emberiségtörvényeknek nevezhetnénk. Ez a kereszteződés némelykor kevéssé átlátszó. Gondolják csak el, mi lett volna a mai asztronómiából, ha valaha régen, egy adott időpontban nem fedezik fel a távcsövet. Kövessék visszamenőleg az asztronómiát, és meg fogják látni, hogy a távcső felfedezésén végtelenül sok múlott. Az pedig közismert, hogy a távcsövet azáltal fedezték fel, hogy egy optikusmőhelyben egyszer gyermekek játszottak a nagyítólencsékkel, s eközben, mondjuk most így, egy „véletlen” folytán úgy állították össze az optikai lencséket, hogy valaki ennek alapján rájött: ezáltal létrejöhetne valami olyasmi, mint egy távcső. – Gondolják meg, micsoda mélységekben kell keresnünk, alászállni a gyermekek individuális karmájáig és az emberiség karmájáig, hogy egy adott időpontban megtaláljuk a távcső felfedezését! Próbálják a kettőt együtt elgondolni, és látni fogják majd, milyen különösen keresztezi egymást az egyéni, individuális karma és az egész emberiség karmája! Azt fogják mondani: az egész emberiség fejlődését másképp kellene elgondolni, ha ez vagy az bizonyos időpontban nem történik meg.

Ez a kérdés általában teljesen értelmetlen: mi lett volna a római birodalommal, ha a görögök egy adott időpontban nem verik vissza a perzsákat a perzsa háborúbanő – Ez a kérdés viszont nem értelmetlen: mi az oka annak, hogy a perzsa háború épp így zajlott leő Aki ezeknek a kérdéseknek utánajár, és megkeresi rájuk a választ, azt látja, hogy Keleten bizonyos vívmányok csakis azáltal jöhettek létre, hogy uralkodóik olyan despoták voltak, akik kizárólag saját személyüknek akartak valamit, s pusztán e célból léptek szövetségre az áldozati papokkal is stb. Az egész akkori államberendezkedés szükségszerő ugyan ahhoz, hogy Keleten létrejöjjön valami, de ezek a berendezkedések mindazt a kárt magukkal hozták, amelyek később felléptek. És ezzel függ össze az, hogy egy másfajta népalkat – a görög – egy adott pillanatban vissza tudta verni a keleti támadást. Mindezt meggondolva feltehető a kérdés: hogyan áll a karma azon személyeknél, akik Görögországban a perzsa támadás visszaverésében közremőködtekő Találunk majd ugyan bizonyos személyi vonásokat a szóban forgó egyének karmájában, de azt látjuk, hogy az egyéni karma egybekapcsolódik a nép és az emberiség karmájával, olyannyira, hogy jogosan elmondhatjuk: ezt a személyiséget az egész emberiségkarma állította ebbe a korba és erre a helyre! Az emberiség karmáját látni itt, amint az egyén karmájába belejátszik. Most már magunkat kellene tovább kérdeznünk, hogyan is tartoznak össze ezek a dolgokő De menjünk tovább, vegyünk szemügyre egy másik összefüggést.

A szellemtudomány alapján vissza tudunk tekinteni a földi fejlődés olyan szakaszára, amikor a Földön még nem létezett az ásványvilág. Földi fejlődésünket megelőzte a szaturnusz-, a nap- és a holdfejlődés szakasza, amikor a mai értelemben vett ásványvilág még nem létezett. A mai ásványok mai formájukban először a Földön alakultak ki. Azáltal azonban, hogy az ásványbirodalom a Föld fejlődése folyamán kivált, minden elkövetkező időre érvényesen, mint egy külön birodalom létezik. Az emberek, az állatok és a növények korábban úgy fejlődtek, hogy az alapul szolgáló ásványvilág még nem létezett. Ahhoz, hogy előrejusson egy magasabb fejlődési fokra, a világ többi részének ki kellett választania magából az ásványvilágot. Miután viszont kiválasztották, csak úgy fejlődhettek tovább, ahogy egy olyan bolygón fejlődnek, melynek van szilárd ásványvilága. És soha többé nem keletkezhet más, mint az, ami az ásványvilág keletkezésének feltétele mellett képződhet. Az ásványvilág itt van, és az összes többi lény későbbi sorsa annak az ásványvilágnak a kialakulásától fog függeni, mely valaha, földi létünk ősi, távoli idejében képződött. – Az ásványvilág keletkezésének tényével történt tehát valami, amivel minden későbbi földi fejlődésnek számolnia kell. Minden más lénnyel meg fog történni az, ami az ásványvilág létrejöttéből következik. Itt tehát ismét egy olyan későbbi időben történő karmikus beteljesedéssel van dolgunk, mely egy korábbi időben történt. Aminek előkészülete a Földön történt, az a Földön teljesedik be. Összefüggése ez egy korábbi és későbbi történésnek, de egyben olyan összefüggés is, mely hatásában visszaüt az okot kiváltó lényre. Emberek, állatok és növények választották ki az ásványvilágot, az pedig visszaüt rájuk. Láthatjuk tehát, hogy a Föld karmájáról is lehet beszélni.

Végül lássuk azt, amihez az alapot Titkos tudomány körvonalakban címő könyvemben találják meg.

Tudjuk, hogy a régi holdfejlődés fokán bizonyos lények visszamaradtak, s hogy ezek a lények azért maradtak vissza, hogy a Föld embereit egészen sajátságos tulajdonságokkal lássák el. De a Föld régi holdkorszakában nemcsak lények maradtak vissza, hanem szubsztancialitások is. A holdfokon olyan lények maradtak vissza, melyek luciferi lényekként hatnak a Földre. Földi létünkben e visszamaradások és behatások tényei által a földlétet olyan hatások érik, melyeknek oka már a holdlét alatt létrejött. De szubsztanciálisan is történik valami hasonló. – Ha mai naprendszerünket tekintjük, azt találjuk, hogy e rendszer olyan világtestekből tevődik össze, melyek rendszeresen visszatérő és bizonyos belső zártságot mutató mozgásokat végeznek. Más világtesteknél, név szerint az üstökösöknél azt találjuk, hogy bár ezek is bizonyos ritmussal mozognak, a Naprendszer általános törvényeit azonban megtörik. Egy üstökös szubsztanciája vagy anyaga viszont nem olyan törvények szerinti anyagokból áll, mint a mi átlagosan szabályszerő Naprendszerünk, hanem olyanokból, melyek a régi holdlét alatt léteztek. Tény, hogy az üstököslétben a régi holdlét törvényszerőségei maradtak fenn. Többször is említettem, hogy a szellemtudomány erre a törvényszerőségre már azelőtt rámutatott, mielőtt a természettudomány ezt igazolta volna. Én 1906-ban, Párizsban felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy a régi holdlét idején a szén és a nitrogén között található vegyi kapcsolatok hasonló szerepet játszottak, mint ma a Földön a szén és az oxigén vegyi kapcsolatai, azaz a szénsav, széndioxid stb. Ez utóbbi vegyületeknek egyfajta ölő hatásuk van. A régi Hold idején hasonló vegyi kapcsolatai voltak a ciánvegyületeknek és a kénsav vegyületeinek. A szellemtudomány erre a tényre 1906-ban mutatott rá. Más előadásaimban is rámutattam arra, hogy az üstököslét a régi holdlét törvényeit hozza Naprendszerünkbe, vagyis nemcsak luciferi lények maradtak vissza, de a régi holdlényeg anyagi törvényszerőségei is, melyek Naprendszerünket rendszertelen időközönként újra meg újra befolyásolják. És mindig azt állítottuk, hogy az üstököslét még ma is tartalmaz olyasvalamit, mint a ciánvegyületek az üstökös atmoszférájában. Először az idén, tehát csak jóval később, mint ahogy a szellemtudomány rámutatott, találtak kénsavspektrumot üstökösben, a spektrumelemzések alapján.

Itt a bizonyíték, ha azt mondják: mutassátok meg végre, hogy a szellemtudomány révén valóban lehet találni valamit! Több ilyen dolog is van, csak oda kellene figyelni. A régi holdlétből ily módon hat valami a mostani földi létre.

Feltehetjük tehát a kérdést magunknak: állíthatjuk-e, hogy a külsőleges, érzéki jelenségek alapjául valami szellemi szolgálő

Azok számára, akik a szellemtudományhoz tartozónak vallják magukat, világos, hogy minden érzéki valóság mögött valami szellemi is létezik. Amikor a régi holdlétből valami szubsztanciális hat földi életünkre, amikor az üstökös a Földre sugároz, ezek mögött is szellemi hatás áll. Sőt megadhatjuk azt is, hogy például a Halley-üstökös által milyen szellemiség mutatkozik. A Halley-üstökös valahányszor földi létünk szférájába jut, egy új materialista impulzus külső kifejeződése. A mai világban ez persze babonának tőnhet. De gondolják meg, hogyan vezetnek le Önök saját maguk szellemi hatásokat a csillagkonstellációkból! Vagy ki ne állítaná, hogy az eszkimó azért másfajta emberlény, mint például a hindu, mert a napsugarak a sarkvidéken más szögbe esnek. Az emberiség történetében a természettudósok is mindenütt a csillagkonstellációkra vezetik vissza a szellemi hatásokat. – A Halley-üstökösből egy materializmusra vezető szellemi impulzus következik. Ez az impulzus bizonyítható: A Halley-üstökös 1835-ös megjelenését követte az a materialista időszak, mely a múlt század második fele materializmusának nevezhető; az üstökösök korábbi felbukkanására pedig a francia enciklopédisták felvilágosodása következett. Ez itt az összefüggés.

Ahhoz, hogy a Föld létében bizonyos dolgok fellépjenek, az okokat korábban, még a földi léten kívül kellett megalapozni. És itt már a világkarmával van dolgunk. Mert miért választódtak ki a régi Holdon mind szellemi, mind anyagi dolgokő Hogy ezáltal bizonyos hatások ismét visszajuthassanak azokra a lényekre, akik azokat kiválasztották. Kiváltak a luciferi lények, akiknek egy másik fejlődési utat kellett megtenniük, hogy azon lények számára, akik a Földön vannak, létrejöhessen a szabad akaratra és a rosszra való lehetőség. Mindez karmikus hatásaiban túlmegy a Földön; ez már a világkarmára való kitekintés.

A karmával kapcsolatban tehát beszélhetünk e fogalom jelentőségéről az egyes egyén, az individuum és az egész emberiség szempontjából, a Földön belüli hatásairól és a földöntúliakról, találtunk még valamit, amit világkarmának nevezhetnénk. Így megtaláltuk a karmatörvényt, melyet az ok és a hatás, illetve az okozat összefüggései törvényének nevezhetnénk, de úgy, hogy a hatás ismét az okra üt vissza, s e visszaütés során a szóban forgó lény ugyanaz marad. Ezt a karmikus törvényszerőséget a világon mindenütt megtaláljuk. Sejtjük tehát, hogy a karma a legkülönbözőbb területeken és a legkülönbözőbb módokon nyilvánul meg. És azt is sejtjük, hogy a különböző karmikus áramlatok hogyan keresztezik egymást létezik személyes karma, az emberiség karmája, a földi karma, a világkarma és így tovább, s hogy e törvények épp ezáltal lesznek számunkra tájékoztatók, azaz olyanok, melyekre az élet megértéséhez szükségünk van. Az élet pedig egyes részleteiben csak úgy érthető meg, ha képesek vagyunk megtalálni a legkülönbözőbb karmikus áramlatok kölcsönhatását.

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-01-18


Ezt az írást még senki nem értékelte, légy te az első
Klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra,
majd a mehet gombra... köszönöm!

  

Vissza a  témakörhöz


AsztrálFény
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on! Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel.

AsztrálFény
AsztrálFény - Ezoterikus Stúdió
Ügyfélszolgálat, e-mail:info@asztralfeny.hu, telefon: 06-30 820-1008
© 1998 - Minden jog fenntartva!

Az AsztrálFény oldalak az Internet Explorer böngészőre vannak optimalizálva.

hirdetés


 
AsztrálFény nyitó oldal AsztrálFény nyitó oldal

 

Kedves Vendég!

Még nem vagy bejelentkezve.
»»
Bejelentkezés
««

Ha még nem vagy regisztrálva:
»»
Regisztráció
««

Jelenleg rajtad kívül
5 vendég
nézegeti az
AsztrálFény
oldalakat

 
Fent vagyunk a Facebook-on is!
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on!
Ha tetszik ez az oldal
ajáld másoknak is ...

 
A Plútóról röviden:

A Plútó először is, mint égitest egy kettős bolygó. Az úgynevezett "holdja" nagyobb, mint feleakkora, mint Plútó maga. (Charon) Ez a kettős egység a lényege Plútónak többféle szempontból. A lényege ennek, az hogy szimbolizálja azt, amit a legfontosabb megérteni a lélekkel kapcsolatban.
 
 
Partnerprogram

  Pénz...
   Pénz...
    Pénz...
Partner program
Legyen a
partnerünk!

Keressen pénzt,
a mi segítségünkel!
»klikk...«
info@asztralfeny.hu