Duáltörvény 2. - AsztrálFény Ezoterikus Stúdió

Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.

Duáltörvény 2.

Erre a kincsre eddig 17039 alkalommal voltak kíváncsiak.

Amikor a földi ember valamely törvényről hall vagy olvas, mindannyiszor kényszeredett érzések keletkeznek a lelkében, mert a törvényt nem tudja másképpen elképzelni, mint valami terhes kötelezettséget, mely korlátokat von körülötte, és vágyait, törekvéseit megnyirbálva a korlátok közé kényszeríti őt. Ez a tévedés, mint a bőnt követő árnyék, egészen addig kíséri nyomon gondolataiban és érzéseiben, amíg csak az igazság ismeretére el nem jutott, és ebben, mint tükörben, elfogulatlanul meg nem szemlélte önmagát, a saját lelkét, vágyait, törekvéseit, cselekedeteit. Mert az Igazság a legtökéletesebb világosság, amely a valóságot tükrözi vissza. Megmásíthatatlan, eltörölhetetlen, megsemmisíthetetlen, mert igazság. Mindent magában foglal, ami volt, ami van, és ami lesz, tehát az igazság, az örökkévalóság. Megőrzi a szépet, a jót, a boldogítót, s előhívja, életre kelti mindazt, ami a lehetőségek végtelen sorozatában a felszínen megjelenni tartozik. Minden teremtett lelkek beletartoznak, és kisebb vagy nagyobb részét teszik ki ennek az igazságnak, mert "vannak". Minden, ami létezik, ami "van", az igazság törvényében van, tehát Istenben van. Mert Isten az Igazság. Ami nincs, de mégis úgy látszik, mintha volna, az a hazugság; az igazság árnyéka csupán, erőtlen semmi. És mégis ennek az erőtlen semminek a hatalma nyomorítja meg hosszú lejáratú fejlődési turnusokra az emberi lelket, mert elhiszi, valóságoknak tartja azokat az igazságokat mutató árnyékokat, amelyek sokszor kívánatos formákban vonulnak el a lelki szemei előtt. Az ember "bőnbeesett" szellem, mert elfordult Teremtőjétől, beletévedt az árnyak völgyébe, és ott a mélyben keresi azt a boldogságot, azt a megelégedést, amely az ő Istentől való származásának megfelelő állapot. A hazugságok mindenben az igazságot, azaz az igazság tükrében megjelenő boldogító valóságot utánozzák - többé-kevésbé hően, de azok nélkül az eredmények nélkül, amelyeknek elérése érdekében létrehozattak. A felületesen gondolkozó, tökéletlen emberi lélek beéri a látszattal is, és az első pillanatokban csakugyan örömérzés hatja át egész valóját képzelt boldogsága felett, de amikor már csakugyan a magáénak akarja tudni, valósággá akarja tenni ezt az utánzatot, akkor látja, mint foszlik szét, mint semmisül meg az a képzelet alkotta, szépnek látszó, hamis valóság. Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy csalódtak, és elkezdik tagadni a szépet, a jót, a boldogító, s keserő lelki érzéseikkel később ők maguk igyekeznek megfojtani minden boldogságot ígérő eszmét és lehetőséget. Pedig ha az ember nem volna a tévelygések útvesztőjébe annyira belesüppedve, könnyebben megtalálná a kivezető utat, amelyet az isteni kegyelem mutat meg azoknak, akik mindenkor és mindenben keresik az igazságot. Az igazságkeresés annyi, mint meg nem elégedés a látszattal, hanem a látszat mögött lévő valóság kutatása, s e réven a látszatigazság mindenkori céljának felismerése. Mert ha a képzelet megalkotta a hazugságot, kiszínezte és kívánatossá tudta azt tenni, akkor bizonyosan célja van vele. S mi más volna a célja a hazugságnak, mint a megtévesztés, olyan dolgok ígérése, amikre az ember lelke vágyik, olyan eredmények elérhetőknek és hozzáférhetőknek mutatása, amelyektől messze esett, de amelyek valaha az övéi voltak, annak a kilátásnak megcsillogtatása, hogy megszabadulhat azoktól a kínzó és terhes valóságoktól, amelyek alatt roskadozikő! Ha van ilyen hazugság, mely ilyen megtévesztésre törekszik, akkor az mindig az igazság tükrében megjelenő valóságot utánozza, de tökéletlenül; ha pedig van egy ilyen valóság, akkor azt Isten útján el is lehet érni. Isten útja az igazság útja, az igazság útja az Élet útja; az Élet útja pedig a törvények egymásba kapcsolódása által egészül ki tökéletessé, széppé és boldogítóvá. Az ember lelkét a bőn tette nyomorékká. Ezért nem képes az Élet szépségeit meglátni, annál kevésbé a maga hasznára fordítani. Pedig de sok szép és boldogító érték van a földi élet szenvedéssel és megpróbáltatásokkal teljes utam is elrejtve! Csak a tévelygés porától és a bőn szennyétől kellene azokat megtisztítani! Mennyi öröm, mennyi égi derő töltené be a földi életet, ha nem a látszat színes szappanbuborékát akarnák az emberek magukévá tenni, hanem az igazság törvényét ismernék el megmásíthatatlan hatalomnak, megkerülhetetlen és bevehetetlen erősségnek! A törvények egybekapcsolódásának hálózatában mint hatalmas és erős vezető szál a duáltörvény áll, amelyből sok más szál indul ki és ágazik szét s kapcsolódik össze közvetlen és közvetett módon távolabbi törvények szálaival, hogy átszínezzen, kiegyenlítsen és megtisztítson olyan érzéseket, amelyek még a lélek mélyén hozzáférhetetlenül pihennek. Hatalmas és titokzatos erő ez a törvény. A magasabb és az alacsonyabb életformákon egyaránt uralkodik, de míg a magasabb rendő életformák eredményeiben mint öröm és boldogság, ragyogó tisztaság, Isten iránt való teljes odaadás, a legteljesebb szeretet és elválaszthatatlan egység mutatkozik, addig az alacsonyabb életformákban mint kényszerítő erővel érvényesülő hatalmasság, mindent felforgató vihar, mindent elsöprő, maga alá temető áramlat, mely felkapja és magával sodorja a szépet és a csúnyát, leplezetlenül feltárja a lélek bőneit és hibáit, s a lélek sebeit még gonoszabbra vivő tévelygések kórokozó csíráival oltja be s így megteremti a szenvedések és gyötrelmek poklát az emberi lelkek között. De mindez azért van, hogy ezeken a gyötrelmeken keresztül kényszerítse a bukott lelkeket az igazság keresésére. Mindenütt és mindenben az igazság vezeti az embert a helyes megismerésre. Bármilyen félelmetes és zord kanyarulatokon kell is keresztülhaladni, bármennyire el akarja is az ember kerülni ezeket a szenvedéseket, mindenütt szembetalálja magát velük. És ez azért van, mert ezek nem a külsőben kialakított helyzetek és állapotok, hanem a belsőből kivetített árnyképek, amelyek az ember földi sorsát és különböző állapotait rögzítik meg azok szerint az elvek szerint, amelyeket magáéinak vallott, és amelyek szerint az életét kialakította, vagy kialakítani akarta. A mulandóban sokszor elérheti az ember azt, amit akar, akár helyes, akár helytelen az elgondolása - de az örök isteni törvény kérlelhetetlenül felszínre hozza azokat az eredményeket, amelyeket az ember az érzéseivel, gondolataival és cselekedeteivel létrehozott. Ez az az árnykép, amely az emberi élet útján sokszor mint megmásíthatatlan végzet áll eléje, éspedig többnyire olyankor, amikor már más elgondolások szerint, más célok elérését tőzte maga elé. Minden, ami boldogító: egyszerő, tiszta és világos, tehát természetes. Így a duáltörvény is annyira egyszerő, annyira tiszta és annyira világos, hogy a tisztaszívőek előtt ez természetes, magától értetődő igazság. De az ellene sokat vétkező, mélyen bukott emberlelkek előtt mélyen fekvő, áttekinthetetlen, nagy titok ez, amelyet megérteni nem képesek. Ezért lázadoznak ellene, kijátsszák, megcsúfolják, tagadják és semminek állítják. Amikor pedig már a vázlatát kezdik megérteni és elfogadják mint igazságot, akkor a saját ködös, tisztátalan érzésvilágukon keresztül igyekeznek ezt az ő földi, bőnös természetük szerint értelmezni, és ezzel az utóbbi tévedésükkel még messzebb esnek a valóság megértésétől, mint tudatlanságuk idején. A férfi meg a nő együvé tartozásának titka mindig foglalkoztatta és foglalkoztatni fogja a Földön élő emberek képzeletét. Mert amint az emberi lélek fejlődésével elhagyja az egészen vastag anyagiasság és durva állatiasság állapotait, s lelki érzései színes csillogással tükröződnek vissza a vágyaiban és törekvéseiben, a férfi meg a nő összetartozása mindinkább a lelki térre helyezkedik át, s mindinkább és érzésvilágban teljesednek ki azok a vágyak, amelyek a kettőt egymás felé vonják. Itt már a lélek megsejti és hiányolja az ő kiegészítő részét, és az életet hiányosnak, céltalannak látja, ha a vágyai és ehhez főzött reményei nem juthatnak el a beteljesedésig. A lélek még tisztultabb fokozatain ez a sóvárgó vágy mindinkább a benső világban éli ki magát, az eszmények világát népesíti be, színezi át és teszi mind magasabb rendővé. Már nem érzi magát egyedülvalónak, magányosnak a lelki, a szellemi ember, mert lelkével a teremtettség minden legkisebb élő pontocskájával egynek érzi magát a szeretettörvény összetartó erejénél fogva. Nagyobb, tartalmasabb életeket csak kiegyensúlyozott lelkek élhetnek, akiknek munkája már jelentős értéknek számít az igazság törvényében. A duáltörvény hatalma ide is elkíséri őket; és minél magasabb rendő szellem-lelki tulajdonságokban gazdagok, annál messzebbre ható szellemi sugárzással világítják be az ismeretlent, amely sugárzás akaratlanul is vonzza a szorosan egymáshoz tartozó szellemeket, legyen bár az egyik a Földön, a másik mint testéről szabaddá vált szellem a szellemvilágban, hogy azután mint két egymásba olvadó fénycsóva tegyék meg útjukat a végtelenbe az örökkévaló életben . . .

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-01-18

Ennek az írásnak a tetszési indexe: 2 (3 értékelés alapján)
Kérlek értékeld ezt az írást , klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra,
majd a mehet gombra... köszönöm!