A máguspápák és a templomosok átka

Átkokkal nemcsak egyes emberek élnek; olykor bizonyos a társadalom gondolkodását félelemkeltéssel és kínzással irányító szervezetek sötét, gyűlölködő, paranoiás tudatállapotából hajtanak ki. A Domonkos-rendi inkvizíció már jóval a szovjet NKVD vagy a náci SS létrejötte előtt is értette a módját, hogyan csikarjon ki rettegő áldozataiból hamis vallomásokat - Jézus Krisztusnak, a szeretet istenének nevében.

Az egyház már a kezdet kezdetétől élt az átok és a terror eszközeivel, de ezer évbe tellett, amíg kebelén belül elhatalmasodott az a gyilkos középkori fanatizmus, amelynek során kathárokat, templomosokat, valamint ismeretlen nők ezreit (és jó néhány férfit) kínoztak meg és küldtek máglyára eretnekség vagy boszorkányság vádjával.

Szent Pál elátkozottnak, az isteni kegyelembő1 számkivetettnek nyilvánította a hamis tanok hirdetőit és azokat, "akik nem szeretik Krisztust"; ám az egyház csak attól fogva élhetett hatalmával, hogy a kereszténység Róma államvallása lett. Kr. u. 312-ben, egy döntő jelentőségű ütközet előtt Konstantin császár és "egész hada" keresztet pillantott meg a nappali égbolton, a következő felirattal: "E jelben győzni fogsz!" Amint arról a császár Eusebius püspöknek beszámolt, aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában; másnap pedig Konstantin elrendelte, hogy minden katonája fessen keresztet a pajzsára. A kereszténység tehát hivatalos tanná vált, és a püspökök jogot szereztek rá, hogy a legkülönfélébb bűnökért bárkit átokkal sújtsanak. Megátkoztak császárokat, megátkoztak gazdagot és szegényt. A szegények - egyéb lehetőségek híján - elátkozták az egész világot, vagy pedig új vallások hívévé szegődtek, amelyeket aztán az egyház vagy a császár sürgősen kiátkozott és eretnekségnek nyilvánított.

Az egyház hatalma lassan, de megállíthatatlanul növekedett.

Kr. u. 545-ben Justinianus bizánci császár engedélyt kért Rómától, hogy a monofizita pártot eretnekké nyilvánítsa. Vigilius pápa, aki kétszáz font aranyért vásárolta magas tisztségét, megtagadta az ediktum aláírását. A császár katonái ekkor betörtek a Szent Péter-templomba, ahol a pápa elrejtőzött, és a szakállánál fogva akarták kiráncigálni az oltár alól. Vigilius olyan erővel kapaszkodott az oltár lábába, hogy az kis híján rászakadt. Ezután meghívták Konstantinápolyba, sértetlenséget ígérve neki, megérkezése után azonban foglyul ejtették. 553-ban Justinianus zsinatot hívott össze, a fogoly pápa azonban nem volt hajlandó ezen megjelenni. A zsinat elítélte az eretnekséget, és átkot mondott mindenkire, aki az eretnek tant vallotta. Ekkor Vigilius végre beadta a derekát, és nyilvánosan meggyónta tévedését, Justinianus pedig szabadon engedte, de a szerencsétlen ember Rómába visszatérőben útközben meghalt.

Évszázadok teltek el, amíg a római egyház mai formája és tekintélye kialakult. A papi nőt1enséget csak 1074-ben rendelte el VII. Gergely pápa: a már házas papoknak átok terhe alatt el kellett taszítaniuk feleségüket. Nagy volt a felháborodás, de Gergely keresztülvitte akaratát, és a tilalom mindmáig fennáll. Nem csoda, hogy Gergely pápáért nem rajongott a papság; a szent Római Birodalom polgárai viszont IV. Henrik császár ellen lázongtak, és a pápához fordultak segítségért. Amikor Gergelyt Rómában megtámadták, elrabolták és megsebesítették, a polgárok a merénylőkre támadtak, akik viszont Henrikhez menekültek. A veszedelmes páros mérkőzés következő állomásaként Gergely, mint az egyház feje, Rómába rendelte Henriket, a császár viszont zsinatot hívott össze Wormsba, hogy kiátkozza és megfossza címétó1 a pápát. Gergely volt a gyorsabb: Henrik ott állt átoktól sújtva és trónfosztottan. 1077 januárjában aztán Henrik megalázva, bűneit bánva járult a pápa canossai várába, ahol három napon át kellett mezítláb, rongyos ruhában várakoznia a szabadban, mígnem a pápa színe elé kerülhetett. Később ugyan visszanyerte hatalmát, de a kocka el volt vetve: császárok és pápák ezután évszázadokon át hadakoztak. A brixeni zsinaton, ahol VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, Gergelyt mágusnak és halottidézőnek bélyegezték; száműzöttként halt meg 1085-ben.

Egy feljegyzés szerint Gergely pápa egy ízben csak a lateráni templomba érve vette észre, hogy a villájában felejtette varázskönyvét. Elküldte érte két szolgáját, szörnyűséges átkokkal fenyegetve őket arra az esetre, ha ki mernék nyitni. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult: a szolgák nemcsak kinyitották a könyvet, de hangosan kezdték olvasni a varázsigéket, mire több démon jelent meg.

Engedelmeskedünk parancsotoknak - mondták -, de ha csúfot űztök belőlünk, végzünk veletek! A rémült szolgák felszólították az ördögöket, döntsék le az előttük lévő falat - és így is történt. Nem tudni, Gergely értesült-e az esetről, de ha igen, akkor bizonyára élt egy másik, neki tulajdonított képességgel: villámot rázott ki köpenye ujjából, és agyonsújtotta a két oktondit.

Nem ő volt azonban az egyetlen mágus a pápák sorában; két elődje, XX. János és VI. Gergely ugyancsak lelkesen gyakorolta magát azokban a bűvös fortélyokban, amelyek vádjával az egyház később annyi embert küldött máglyára. A pápai mágusok közül a legnevezetesebb Gerbert, alias II. Szilveszter volt, tudós ember, aki megtanult arabul is; ő vezette be Európában az arab számokat. Azt beszélték, a pápaságért cserébe eladta lelkét az ördögnek, és hasonlóan a tizenharmadik században élt Albertus Magnushoz és Roger Baconhöz, rézból olyan fejet mintázott, amely minden kérdésre válaszolt, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. Különös, de az 1307 -ben letartóztatott templomosokat is azzal vádolták, hogy egy titokzatos fejet imádnak.

II. Szilveszter egyik utóda, IX. Benedek, akit tizenkét évesen választottak pápává, állítólag földhözragadtabb célokra használta a mágiát. Varázsigéivel elérte, hogy a megbabonázott római hölgyek csapatostól vonuljanak utána az erdőkbe és a hegyek közé.

1095-ben két pápa viaskodott a hatalomért, és egyikük, II. Orbán megszervezte az első keresztes hadjáratot a Szentföld visszahódítására. Orbán pápa saját fölényét akarta erősíteni, de az általa elindított pusztító gépezet két teljes évszázadon át működött. Az első keresztes hadjárat idején alakult meg a templomos lovagok rendje. Kétszáz évvel később egy pápa és egy király esküdött össze a rend szétzúzására, s ezzel olyan átkot idéztek a fejükre, amely mindkettőjüket elpusztította.

Ha a péntek ahónap tizenharmadik napjára esik, az köztudottan szerencsétlenséget jelent. A tizenhármas szám rossz híre érthető; az ősidőkben összefüggött a pogány női és holdmítoszokkal. E mítoszokat az első egyházatyák kiirtották, de a kényelmetlen tizenhármas számmal nem boldogultak. Krisztus és a tizenkét apostol, a bíró és a tizenkét esküdt tizenhárman vannak, mint ahogy téves a mi tizenkét hónapból álló évünk is: egy-egy évre nem tizenkét, hanem tizenhárom (13 x 28=364) holdciklus jut. A tizenhármas szám éppoly baljóslatú, mint ha valaki összetöri a tükröt, vagy álló létra alatt megy el. Nem véletlen, hogy jó néhány mai felhőkarcolóban nincs tizenharmadik emelet. A péntek megbélyegzése viszont kevésbé érthető, elvégre a hétfő, amely számos európai nyelven holdnapot jelent (lásd az angol Monday-Moondayt, a német Montag-Mondtagot, a francia és olasz lunedit), jobban összecsengene a tizenhármas borzongató felhangjával.

A választás, meglehet, egy borzalmas bűnténnyel függ össze. 1307. október 13-án, egy pénteki nap hajnalán Szép Fülöp francia király katonái országszerte rátörtek a templomosok rendházaira. Az akciót több hónapon át készítették elő. A szeptember 14-én kiadott letartóztatási parancsot szétküldték mindenhová az illetékes királyi tisztviselőknek, külön listán mellékelve a vádpontokat, amelyekre nézve a lovagokból kínzással kell kicsikarni a beismerő vallomást. S hogy mindez miért történt? Csak azért, mert Fülöp csődbe jutott. Előző évben már kiűzte a zsidókat, hogy rátehesse kezét a vagyonukra; most a templomosok aranyára fájt a foga.

A rajtaütés azonban csak úgy lehetett sikeres, ha az áldozatokat meglepetésként éri. Bár a templomosokat 1291-ben, Akkó eleste után kiűzték a Szentföldró1, még mindig félelmetes erőt képviseltek. Saját hajóhaduk volt, királyok bankügyleteit intézték, maguk szedték be az őket megillető tizedet, és csak a pápának tartoztak felelősséggel. Gazdagok voltak, erőszakosak és pökhendiek - nem csoda, hogy irigység, félelem és gyűlölet övezte őket. A keresztes hadjáratok korszakában sebezhetetlenek voltak, de ez a korszak véget ért, és ellenségeik - a Domonkos-rendiek, a vetélytárs ispotályos lovagok és a Fülöp-szerű gyakorlatias elmék - lecsaptak a kedvező alkalomra. Fülöp tisztában volt vele, hogy a rend vagyonának megkaparintását csak akkor igazolhatja, ha az egyház bajnokaként lép fel, és olyan galád összeesküvést tár a világ elé, hogy a legbátrabbak is belesápadjanak. A templomosokat tehát először a démonok cinkosaivá kellett bélyegezni, hogy aztán megsemmisíthessék őket. Fülöp a francia származású pápa, V. Kelemen beleegyezésével létrehozta a főinkvizítori hivatalt a maga Domonkos-rendi gyóntatója, Guillaume Imbert számára, és kiadta a parancsot hű emberének: teremtse meg a törvényesség látszatát a rend kiirtásához.

Imbert-bert nem is kellett csalódnia. A főinkvizítor kisütötte, hogy a templomosokat Krisztus megtagadásával, a kereszt meggyalázásával, a mise kiforgatásával, bálványimádással (ez volt az a bizonyos fej, továbbá rituális gyilkossággal, szeméremsértő csókolózással, szodómiával és (akár a kathárokat meg a boszorkányokat) bűvös kötél viselésével vádolják. Egyenesen úgy okoskodott minél vaskosabb a hazugság, annál jobb.

E misztikus harcosok rendjének eredete és valódi célja éppolyan homályos, mint a sors, amely 1307 után osztályrészükül jutott. A legendák ködébe vesző történetet udvari cselszövényekről, elásott kincsről, a frigyládával és a Szent Grállal való kapcsolatról szóló részletek tarkítják. A sötét és látványos titkok sorozatát tetőzik be azok az iszonyatos kínzások, amelyeknek a francia templomosokat 1307-ben alávetették, és végül az a nagyszabású átok, amelyet Jacques de Molay, a rend utolsó nagymestere harsogott Fülöp királyra és Kelemen pápára, mialatt 1314 márciusában, a Szajna egyik szigetén lassú tűzön pörkölődött.

Krisztus és a Salamoni Templom Szegény Lovagjainak Rendjét a feljegyzések szerint 1118-ban alapította Jeruzsálemben Hugues de Payens champagne-i lovag és nyolc társa, arra kérve I. Baldvint, Jeruzsálem királyát, hogy ismerje el a rendet, amely az utak biztonságának megőrzésére és a zarándokok megoltalmazására alakult. Baldvin a palotájában adott nekik szállást, a palota pedig állítólag Salamon templomának alapjain épült; innen eredt a "templomos" elnevezés. A lovagok erkölcsi tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és kezdetben valóban olyan szegények voltak, hogy kötelességük teljesítése közben osztozniok kellett a lovakon. 1128-ban maga Clairvaux-i Bernát, a dinamikus új cisztercita rend feje fogalmazta meg szabályzatukat, amelyben a gazdagokat a rend támogatására, a bűnösöket pedig a rendhez való csatlakozásra buzdította. A templomosok szívesen láttak soraikban gyilkosokat, tolvajokat, házasságtörőket, sőt eretnekeket is, feltéve, ha vállalták a szigorú szabályokat, és a véres halál állandó kockázatát. Hála Bernát meggyőző erejének, 1130-ban Hugues de Payens már háromszáz lovaggal tért vissza Európába. Ömlött hozzájuk a pénz - és vele a hatalom.

1139-ben II. Ince pápa elrendelte, hogy csak neki tartozzanak felelősséggel. Ekkoriban építtette át Suger Saint-Denis-i apát a maga Párizs melletti templomát az új, csúcsíves stí1usban, amely később a "gótikus" nevet kapta. Egyes források szerint az új építészetet a templomosok hozták magukkal Palesztinából. Már ekkoriban is azt suttogták, hogy a zarándokok oltalmazásának leple alatt okkult tevékenységeket űznek, és nem állnak távol az eretnekségtó1 és a nemi kicsapongásoktól.

A rend tanítása valóban szokatlan volt, ám a zord szabályzat aligha kedvezett a kicsapongásoknak. A lovagoknak nem lehetett saját könyvtáruk, pénzük vagy egyéb tulajdonuk. Elöljáróiknak a következményektó1 függetlenül feltétlen engedelmességgel tartoztak. Soha nem adhatták meg magukat, és vissza is csak legalább háromszoros túlerő elől vonulhattak. Bajbarsz kipcsák szultán 1270-ben elfoglalta szafedi várukat, és egyetlen éjszakát adott nekik: vagy áttérnek az iszlám hitére vagy meghalnak. Parancsnokuk utasítására a halált választották. Bajbarsz ekkor elevenen megnyúzatta előttük a parancsnokot, de őket nem lehetett megtántorítani. A lovagok tisztaságuk jeléül fehér köpenyt viseltek, rajta vörös, nyolcágú kereszttel. Ugyancsak a tisztaságot jelképezte a birkabőr öv is. 1307-ben aztán kínzóik ebben az övben a sátáni eretnekség bizonyítékát látták.

A XIII. század elején véres hadjárat indult a provence-i kathárok (a "tiszták") ellen, és a templomosok is gyanúba keveredtek. A kathárok hittek a reinkarnációban, a jó és rossz egymást kiegészítő voltában, Jahvét pedig hamis istennek tartották. Az efféle tanokat az egyház immár- ezer év óta üldözte. 1208-ra a kathár hit mégis olyan népszerűvé vált, hogy a korrupt katolikus egyház jogosan tartott tőle: végképp kiűzik Provence-ból. A legszigorúbb rendszabályokhoz kellett folyamodni. III. Ince pápa engedélyezte a támadást, sőt meghirdette a kathárok elleni keresztes hadjáratot. Az északabbra élő franciák lelkesen fogadták a felhívást. Amikor Béziers ostrománál a katonák azt mondták, nem tudják megkülönböztetni a védők között a katolikusokat a kathároktól, a ciszterci rendfőnök azt felelte: "Öljétek meg valamennyiüket; Isten majd megtalálja az övéit."

Így a déli tartományt harmincéves háborúskodás során porig rombolták, és közben a kegyetlenül kegyes spanyol, Dominic Guzman (a dominikánus rend megalapítója) kezdeményezésére létrejött az inkvizíció is, az eretnekség kiirtása céljából. 1244-re minden elcsitult. Számos kathár a máglya helyett, amelyen sokszor akár kétszáz áldozatot égettek meg egyszerre, inkább a templomosoknál keresett menedéket. És hatvanhárom évvel később, 1307. október 13-án, pénteken Franciaországi Fülöp lecsapott a rendre.A lovagok, az új nagymester - Jacques de Molay kormányzása alatt - az utolsó percig biztonságban tudták magukat. Ki is merne kezet emelni a templomosok rendjére? Az elfogottak száma tisztázatlan. Franciaországban mintegy kétezer, egész Európában négyezer templomos élt, de maguk a lovagok csak a jéghegy csúcsát jelentették. Fülöp hajnali rajtaütése, majd azt követően a pápai kiátkozás akár húszezer embert is közvetlenül érinthetett.

A legtöbben elmenekültek, sokan közülük Portugáliába és Skóciába. Hajóhaduk nyomtalanul eltűnt La Rochelle kikötőjébó1; hírét sem hallották többé. A Ferencesek és Domonkos-rendiek mindenesetre azon nyomban elindították a maguk nagyszabású propagandakampányát, Guillaume Imbert főinkvizítor pedig hozzálátott, hogy megtörje az elfogottakat. A bűzlő magánzárkákba csukott, meztelenül a falhoz láncolt, halálra rémült emberekkel tudatták, hogy testvéreik már vallottak; ha követik a jó példát, megmenekülnek, ha nem, a hóhér vár rájuk - már amennyiben túlélik a kínzásokat. Kedvelt vallatási módszer volt, hogy a fogoly lábát beolajozták, majd lassú tűz fölött addig sütögették, míg a csontok ki nem fordultak az ízületbó1. Volt, aki túlélte az iszonyatot. Egyikük, amikor kihallgatásra támogatták, kezében szorongatta megfeketedett lábcsontjait; a kínzók emlékül nála hagyták. Voltak más módszerek is. Tüzes vassal pörkölték a fogoly testét, a nemi szervét is beleértve; izzó fogókkal szaggatták a húsát; hideg fogóval tépték le a körmöt, rántották ki a fogat, és szurkálták a véres, sajgó fogüreget; leleményes szerkezetekkel zúzták össze a láb, a boka és a térd csontjait. A makacskodókat két vallatás között úgynevezett oubliette-be zárták - ezek a szűk és alacsony cellák, amelyekben sem állni, sem lefeküdni nem lehetett, a szennycsatorna alatt helyezkedtek el.

A kínzások hatására sokan megőrültek, és a legtöbben beadták a derekukat. Az első párizsi kihallgatások során százharmincnyolc fogolyból csak négyen tagadták valamennyi vádat (harminchatan belehaltak a kínzásokba). Két héttel a letartóztatás után harminckét templomos a nyilvánosság előtt is megerősítette beismerő vallomását. A száharmincnyolcból csak hatan tagadták, hogy a rendbe belépve leköpték volna a feszületet, és ezzel követték volna a keresztre feszítés tanát tagadó kathárok példáját. A legtöbben elismerték az osculum ínfamét, a "gyalázatos csókot", amellyel egymás száját, köldökét, hímvesszejét és ülepét ihlették. Hetvenen bevallották, hogy szodómiára utasították őket, bár két-három kivétellel mind tagadták, hogy meg is fogadták volna a parancsot. A Bahomet nevű titokzatos fejró1 vagy bálványról csak a vezetők tudtak, talán mert Fülöp eleve úgy rendelkezett, hogy erró1 csak a vezetőket kell kérdezni. Amikor aztán kibővítette a kérdezendők körét valamennyi fogolyra, kitűnt, hogy mind tudnak a dologról, csak éppen egytó1 egyig merőben más változatban adták elő, minthogy a szörnyű kínzások közepette bármilyen kérdésre rábólintottak. A rend kincstárnoka kijelentette: azt is bevallaná, hogy megölte az Istent, nehogy még egyszer ilyen fájdalmat kelljen elviselnie.

Kezdetben Jacques de Molay sem volt bátrabb; nyilvánosan megvallotta, hogy a rendet már régóta magához csábította a sátán. Csak hét év fogság után, a halál küszöbén szánta el magát, hogy megváltja lelke üdvösségét. Amikor az 1314. március 14-ére kitűzött máglyahalál előtt még egyszer meghurcolták, hogy a nyilvánosság előtt tegyen bizonyságot a rend bűnösségéró1, visszavonta minden korábbi vallomását.

?Beismerem, hogy súlyos bűnt követtem el - mondta a Notre-Dame előtt összegyűlt főuraknak és főpapoknak. - De az a bűnöm, hogy hazudtam akkor, amikor elismertem a rend ellen felhozott utálatos vádakat... és azt mondtam, amit ellenségeim hallani akartak, hogy elkerüljem a további irtózatos kínzásokat.

? Ezután három társával együtt sürgősen a Szajna egyik szigetére hurcolták, hogy lassú, irgalmatlan halállal vesszenek el. A hóhéroknak megtiltották, hogy a foglyokat a máglya meggyújtása előtt megfojtsák, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy a füst fojtsa meg őket idő előtt. A bárkákon zsúfolódó kíváncsiak előtt az áldozatok - amíg még hangjuk volt - világgá kiáltották a rend ártatlanságát, Jacques de Molay pedig az utolsó pillanatban tizenhárom íziglen megátkozta Fülöp királyt és családját, a királyt és V. Kelemen pápát pedig felszólította: egy éven belül kövessék őt, hogy együtt várják az Isten trónusa előtt az ítéletet.

Kelemen egy hónap múlva halott volt; novemberben pedig Fülöpöt vitte el váratlanul és megmagyarázhatatlan módon a halál. Utódai idő előtt gyanús körülmények között pusztultak el, és dinasztiája hamarosan kihalt. A templomosok átka megfogant.

Az inkvizíció azonban hamarosan új ellenséget talált magának: a boszorkányokat vagy inkább általában a női nemet.