AsztrálFény nyitóoldal
hirdetés
Kincsesbánya - ezotérikus írások Kincsesbánya
Az AsztrálFény - ezotérikus parapszichológia oldalaihoz
kapcsolódó írások, olvasmányok, kivonatok,
jegyzetek, képek, stb.


Vissza a  témakörhöz

Átkok könyve V.

Erre a kincsre eddig 8213 alkalommal voltak kíváncsiak.


OCR Document

BothweIl és a berwicki boszorkányper

 

Miután a kathárokkal és a templomosokkal annak rendje-módja szerint elbánt, a dominikánus ink­vizíciónak, hogy fennmaradását igazolja, újabb ellenségre volt szüksége. Lehetó1eg valamilyen bizonytalanabb körvonalú, nehezebben meghatá­rozható csoportra, amelyik jó sokáig eláll. Nos te­hát: kit, mit lehetne közveszélyesnek feltüntetniő

A dominikánusok a világtól elzárkózva éltek, nőkkel nem kerülhettek kapcsolatba - így hama­rosan készen álltak a válasszal. XXII. János pápa szorongó alkat volt, és azt képzelte, ellenségei va­rázslattal törnek az életére. Fekete csuhás domini­kánus tanácsadói 1321-ben könnyőszerrel rábe­szélték: járuljon hozzá a maleficíum - a gonosz va­rázslat, a fekete mágia elleni keresztes hadjárathoz. A fogalmat pedig roppant tágan értelmezték. Sze­mükben maleficíum volt a valamennyi keresztény országban fellelhető népi hagyományvilág: az or­voslásnak, a hatalomhoz juttatásnak, a termékeny­ség elősegítésének ősi mestersége. Az ilyen praktikákat sok esetben nők őzték, akiket "boszorkány­nak" neveztek.

A fáradságosnak ígérkező feladat valójában a régi pogány természeti vallások kiirtásának volt a soron következő szakasza; a hadjárat tulajdonkép­pen a tudomány felvirágzása, az ipari forradalom előtt tisztította meg az utat. Ám a kortársak sze­mében a füvekhez és titokzatos praktikákhoz értő férfiak és nők egyáltalán nem tőntek eleve gonosz­nak és félelmetesnek. Mindenki tudta, hogy mes­terségük jó és rossz célokat egyaránt szolgálhat, aszerint, hogy éppen mire akarják fordítani. No de nincs-e ez így az élet minden más területén iső

Mindazonáltal már látszott, merró1 kerekedik a szél. 1320-ban, alig hat évvel Jacques de Molay párizsi tőzhalála után, hasonló sors jutott osztály­részül a meathi Petronillának, az első boszorkány­nak, akit Írországban megégettek. Petronilla Alice Kytelernek, egy nagy hatalmú norman dámának volt a bizalmasa, és a bőnbak szerepét töltötte be.

A hölgy ugyanis, akit meggyanúsítottak, hogy a démonnal való kapcsolata révén szerezte vagyo­nát, Angliába szökött, ottani pártfogóihoz. A dé­monnak nevet is adtak: Robin Artissonnak hívták, de ilyen nevő személyt soha nem láttak és nem is kerestek; elvégre férfi volt. És noha az elkövetke­ző évek során számos férfit is elítéltek a legképte­lenebb vádak alapján, a reneszánsz és a reformá­ció hajnalán kibontakozó polgárháború mindenek­előtt a Nő ellen irányult. A hadjáratot az egeket ostromló, tudathasadásos, istenkereső szellem in­dította az ősi, sötéten titokzatos földi erők, a test és végső soron maga a természet ellenében.

A kezdeményezés lassan, fokozatosan vert gyö­keret. A maleficium első európai áldozatainak egyi­ke Jehane de Brigue volt, akit 1390-ben égettek meg Párizsban. Hogy a bőne miben álltő Egy férfi, akit meggyógyított, bevádolta, hogy a démon segítsé­gét vette igénybe. Ötven évvel később svájci fel­jegyzésekben már nagy hatalmú boszorkányokról esik szó, akik átkukkal házasságot tesznek tönkre, csecsemőket ölnek meg oly módon, hogy halálu­kért fohászkodnak egy elvarázsolt gyík fölött, majd az állatot elássák a ház küszöbe alá. Továbbá jó barátok között viszályt szítnak, és hatalmas viha­rokat támasztanak. És újabb fél évszázadnak kel­lett eltelnie, amíg az 1321 óta izzó parazsat min­denfelé fellángoló, gyilkos tőzvésszé hevítették.

A nagy mővet két német Domonkos-rendi szer­zetes, Kramer és Sprenger teljesítette be, akik 1486­ban tették közzé a Malleus Maleficarum (Boszorká­nypöröly) címő boszorkányégetési kéziköny­vüket. Az ádáz megtorlási vágytól főtött, sötét írás­mő a legjobbkor jött: éppen megfelelt az Európá­ban elharapózott nyugtalan, szorongó hangulat­nak. Egy évszázaddal a nagy pestisjárvány és a zsidóellenes pogromok után, amikor Gutenberg éppen feltalálta a könyvnyomtatást, Kolumbusz pedig már készülődött a nagy hajóútra, odavesz­tek a régi bizonyosságok. Egyre többen költöztek be faluról a városokba, és régi életmódjuktól el­szakadva hajlandók voltak bármit elhinni. Eljött a fáklya meggyújtásának ideje, és a Malleus szerzői éltek az alkalommal. Könyvük egyik napról a másíkra

bestseller lett: ötven év alatt tizenkét kiadást ért meg. A mő egyszerre volt brutális és gyakorla­tias: tudatosan tört a legféktelenebb hisztéria ki­váltására, de a hisztériát a keresztényi jámborság álruhájába bújtatta. A malefidummal, boszorkány­sággal vádoltak leleplezése és elítélése terén a leg­szélsőségesebb kegyetlenséget is jogosultnak nyil­vánította, és az "önkéntes" vallomások kicsika­rására a kínvallatást ajánlotta - feltéve persze, ha jámbor külsőségek között foganatosítják. A kínzó­kamrát "folyamatosan meg kell hinteni szentelt vízzel, és áldott füveket kell égetni benne". Az el­marasztalás négyfajta tevékenységet sújtott, még­pedig a hit megtagadását, az ördöggel való szö­vetkezést, meg nem keresztelt gyermekeknek az ördöggel való eljegyzését, valamint az "incubu­sokkal" és "succubusokkal", az éjszaka buja démo­naival őzött paráználkodást.

Az elszabaduló szadista tömegőrület leginkább a protestáns országokat, Németországot, Svájcot és Skóciát kerítette hatalmába, a protestáns vallás ugyanis mindenestó1 tagad­ja a női princípiumot. A katolikusok legalább tisz­telik Szőz Máriát, de a protestánsok csak az Atyát, a Fiút és a Szentlelket ismerik el- két hímnemő és egy meghatározhatatlan lényt, ami lélektani szem­pontból a nőknek nem sok jót ígért.

A boszorkánymesterséget a sátán mővének nyil­vánították; minden boszorkányról eleve feltételez­ték, hogy a "kétszarvú istent" imádja. Valójában a nőiség maga volt a gyanús. Bármelyik, rendhagyó

vagy furcsa viselkedéső nő az életével játszott. Így terjedt tovább egyre szélesebb körben a kollektív téboly, amely a tizenhetedik századra már megál­líthatatlannak látszott.

Johannes Keplernek, az égitestek mozgása fel­fedezőjének az édesanyját boszorkánysággal vá­dolták. A németországi Bambergben 1609 és 1633 között több mint kilencszáz nőt kínoztak meg a "boszorkányszékben", amely vasból készült, és alatta tüzet gyújtottak; az eképpen kicsikart vallo­más pedig máglyahalálhoz vezetett. Németország egyes vidékein jóformán a teljes női lakosságot kiirtották.

Másfelől a boszorkányság fogalma olyan bővös és izgató volt, hogy egyes "boszorkányok" önként vallottak magukra. 1662-ben a skóciai Auldearnben élő Isobel Gowdie azt állította, hogy testi kapcso­lata van a sátánnal. Az illető "nyúlánk, fekete, iz­mos" úrnak neve is volt: Fekete Johnnie-nak hív­ták, és Isobel szerint "olyan jegesen járja át a tes­tem, mint a forrásvíz".

Az egyszerő, helybéli ifjú nőt ugyan levetkőz­tették, hogy megkeressék rajta az ördög jegyeit, de kínzásra nem volt szükség: Isobel hat héten át buz­gón traktálta rémüldöző hallgatóságát az esemény­telen élető, unalmas kis faluban elszabadult Go­nosz történeteivel. Janet Braidheaddel, egy másik boszorkánnyal együtt azt vallotta, hogy nyúllá tud­ja varázsolni magát, és ebben az állapotában úgy megkergették a kutyák, hogy csak az utolsó pilla­natban sikerült visszabújnia emberi alakjába.

Elmesélte, hogy társnőivel együtt egy meg nem keresztelt gyermek tetemét az egyik gazda trágyadombjába rejtették, hogy elpusztítsák a gazda ter­mését. Gombostőket szúrtak egy agyag képmás­ba, amelyet aztán elégettek, hogy a helyi földesúr fiainak halálát előidézzék (a gyermekek valóban sorra meghaltak). Varangyos békákat fogtak egy parányi eke elé, majd az ekét kétszer egymás után megsétáltatták egy szántóföld körül, hogy termé­ketlenné varázsolják. Továbbá mások földjén tövis­sé változtatták a gabonát, hogy az ő földjük dú­sabban teremjen.

A fiatalasszony nagy élvezettel botránkoztatta meg vallatóit a Fekete Johnnie és a helyi boszorká­nyok közötti szerelmi kapcsolat bizalmas részlete­ivel; az illető úriember például előszeretettel kor­bácsolta meg ágyasait. Isobel, aki egy impotens idősebb férfi felesége volt, valószínőleg unatkozott, és némi izgalommal akarta főszerezni életét. A ti­zenhetedik században nem volt televízió, és a hosszú éjszakákon Isobel nem talált egyéb szóra­kozást, mint hogy a boszorkánycsapat titkos győ­léseinek csiklandós részleteivellakassa jól felajzott képzeletét.

További sorsa ismeretlen; valószínő azonban, hogy társnőivel együtt megégették.

A skót boszorkányperek sorában az övé a má­sodik legismertebb.

Hetven évvel korábban; 1593-ban, Edinburghban a "berwicki boszorkányok" bevallották: tengeri

vihar felidézésével, valamint a király viaszból ké­szült képmásának elégetésével akarták megölni VI.

Jakabot és ifjú dán feleségét. (A vádpontok között szerepelt továbbá, hogy szitában hajóztak a ten­geren, sírokat fosztottak ki, hogy szertartásaikhoz csontokat szerezzenek, továbbá többeket megát­koztak, rontást és egyéb varázslatokat őztek.)

A királygyilkosság tervének értelmi szerzője a vád szerint Jakab unokatestvére, Francis Stewart, Bothwell ötödik grófja volt, mellesleg Jakab édes­anyjának, a hat évvel korábban lefejezett Stuart Máriának a keresztfia. Skócia éppen hányatott tör­ténelmének egyik legviharosabb időszakát élte, de a gróf még a korszak mércéjével mérve is ritka heves és erőszakos embernek számított. Beló1e lett most az ördög, aki a berwicki boszorkányokat a Jakab elleni gyilkossági kísérletre sarkallta.

Maga Jakab, akit hamarosan Anglia királyává is megválasztottak, nagy érdeklődést tanúsított a per iránt, és a vádlottakat személyesen is kivallatta. Mód felett elbúsult, amikor Bothwellt a per politi­kai tartalmára hivatkozva felmentették; legföljebb abból meríthetett némi vigaszt, hogy a vádlotta­kat egytó1 egyig megkínozták, öt boszorkányt pe­dig máglyára küldtek. A skót kínzási technika ugyan nem volt olyan fejlett, mint más európai országokban, de azért többnyire így is sikerült meggyőzni általa a vádlottakat, hogy mindent egy­bevetve a beismeréssel, mások bemártásával és a többé-kevésbé gyors tőzhalállal még mindig job­ban járnak. Mi értelme lenne, ha már úgyis meg­ gyötört tagjaikat péppé zúzatnákő Nem jobb, ha mindenre rábólintanak, és legalább hamar túles­nek az egészenő Bothwell pere 1593. augusztus 10-én kezdődött. A vádlott, bár élete volt a tét, nyugodtnak látszott, persze nem véletlenül: volt annyi esze, hogy Edinburghot telezsúfolja a maga hőséges határmenti katonáival, akik közül számosan a tárgyalá­son is megjelentek. Amellett az esküdtszékben is voltak barátai, akik e viharos időkben bizonyára óvakodnak majd attól, hogy precedenst teremtse­nek, és vérpadra küldjék pusztán azért, mert össze­esküvést szőtt a mindenki által megvetett király ellen. Elvégre a legtöbbjük maga is nyakig volt valamilyen Jakab elleni összeesküvésben.

Midőn a kikiáltó három ízben megismételte, hogy lépjen előre, aki terhelő vallomást kíván ten­ni Francis, Bothwell grófja ellen, senki sem moc­cant; tudták, mi várna rájuk, ha jelentkeznének. Bothwell elégedett lehetett.

Ugyancsak örömmel hallotta, hogy az őt terhe­lő vád legfőbb tanúja, bizonyos Richard Graham nevő boszorkánymester nem tanúskodhatott sze­mélyesen, minthogy már megfojtották és eléget­ték. Így vallomását csak felolvasták, és amikor el­hangzott Agnes Sampson, Effie M'Calyean, Bar­bara Napier, Margaret Thompson és más boszor­kányok vallomása is, a bíróságnak a szája is tátva maradt a feltáruló sátáni terv hallatán.

Az egész azzal kezdődött, hogy David Seton, Tranent városka éber főbírája eltőnődött: vajon Gillie Duncan nevő szolgálója miért "tölt házon kí­vül minden második éjszakát"ő Az köztudott volt, hogy ért a kuruzsláshoz - netán a sátánnal cimbo­rálna ő A főbíró, kötelességéhez híven, maga látott a nyomozáshoz. Ám hiába csavarta egyre szoro­sabbra a nő feje köré tekert, megcsomózott kötelet, az nem vallott. Csak akkor tört meg, amikor gaz­dája felfedezte a nyakán a boszorkányok jelét. Seton előtt hamarosan egész lista hevert, melyen meglepő módon számos köztiszteletben álló férfi és nő neve is szerepelt. Köztük volt Agnes Sampson, "a keithi tudós asszony", hírneves bába és kuruzs­ló. Fő vádlottként azonban Gillie az ifjú dr. Fiant, a jó nevő iskolamestert állította pellengérre.

Ez a sátáni személy valóságos skót Faustként a sátánnak adta el a lelkét, aki egy vakond lábbal jutalmazta, "hogy soha ezüstben ne szőkölködjék". Hiába őzött azonban megannyi vérfagyasztó prak­tikát, a bíróság rázkódott a nevetéstó1, amikor vé­gighallgatta, hogyan sült fel egy hölgy ostromlá­sakor. A hölgy mást szeretett, mire Fian megbabo­názta a vetélytársat, aki egy álló órán át őrjöngött a hölgy jelenlétében, ahelyett, hogy szerelmesen közeledett volna felé. Ám a hölgy még így sem

akart Fiannal vigasztalódni. Ekkor a boszorkány­mester megkérte a hölgy fivérét, hogy tépjen neki három hajszálat húga fejéró1, varázsszer készíté­séhez. A leányzót azonban felébresztette a fájdal­mas mővelet; panasszal fordult anyjához, aki rög­tön megsejtette, honnan fúj a szél. Nosza levágott három szőrszálat egy szőz üszőborjú tőgyéró1, be­tekerte a Fiantól kapott bővös papírba, és ezt küldte el fiával a boszorkánymesternek, aki aztán e cso­mag fölött suttogta el a szerelmi bővigét. És mi tör­téntő Amikor legközelebb a templomba ment, a szerelemre gerjedt üsző rárontott, és üldözte, amer­re csak ment. De ezután súlyosabb vallomások is elhangzottak.

Egy éjjel, Agnes Sampson és mások társaságá­ban, Fian tengerre szállt egy kémény formájú ha­jóban (e ponton a bíróság némiképp tamáskodott), és egy másik, Isten kegyelme nevő hajóhoz evezett Itt egy további boszorkánnyal volt találkozójuk, bo­rozgattak, majd visszatértek saját hajójukra, az ördög pedig nagy szelet támasztott, és elsüllyesz­tette a másik hajót, valamennyi utasával együtt.

Ez már mindenkit megdöbbentett - kivált, hogy nem is ez volt az első hajó, amelyet a társaság állí­tólag a tenger fenekére juttatott. A terem csak úgy zsongott a híresztelésektó1 és mendemondáktól.

Ezután pedig kiderült, miképpen akarták Fian és pokolbéli társnői megállítani a királyt, amikor az haza akarta hozni ifjú feleségét Dániából. Há­rom megcsomózott fonalat bogoztak ki, márpedig köztudott volt, hogy az első ilyen fonal kibogozá­sa mérsékelt szelet támaszt, a másodiké enyhe vi­hart, a harmadiké valóságos hurrikánt. Így akar­ták a királyt a kikötőben marasztalni, a módszer azonban csütörtököt mondott. Az ördög hamaro­san tudtukra adta, hogy Jakab és kísérete vitorlát bontott. Újabb próbálkozásra volt szükség.

Így aztán éjjel összegyőltek, a sátán nevében megkereszteltek egy macskát, mind a négy lábá­hoz egy emberi csontváz kezéró1 vagy lábáról vett ujjat kötöztek, majd éjfél előtt elvitték a leithi ki­kötőbe, és varázsigék kántálása közepette a ten­gerbe dobták, amilyen messzire csak lehetett.

A macska azonban sajnálatos módon vissza úszott a partra. Szerencsére volt kéznél egy második macska is; ennek lábaihoz "egy halott testének leg­főbb részét és több ízületét" kötözték, majd ten­gerre szálltak vele a maguk vízhatlanított szitáján. Amikor olyan messzire értek, hogy onnan már semmilyen macska nem érhetett vissza, Robert Grierson borszorkánymester a vízbe hajította; ek­kor azonban olyan heves vihar támadt, hogy a tár­saság a lehető leggyorsabban visszatért a partra. Kinghorn és Leith között még aznap éjjel elsüllyedt egy hajó, amely az új királynénak szánt ajándé­kokkal volt megrakva. Magának a királynak és kí­séretének hajója azonban csak jelentéktelen léket kapott, és csak addig késlekedtek, ameddig a lyu­kat befoltozták. Fian még egy utolsó kísérletet tett: ködöt támasztott, hogy a királyi hajó kapitánya ne tudjon tájékozódni, ám ezúttal sem volt szeren­cséje. Itt bizony keményebb módszerekhez kellett fo­lyamodni. Musselburgh mellett boszorkányszom­batra győlt össze három boszorkánydandár. Ez al­kalomból megjelent az ördög is, "fekete ember" képében; a jelenlévők azonnal ráismertek. Agnes Sampson segítséget kért tő1e, mire az ördög a fejét ingatta: a dolog nem lesz könnyő, de azért meg­oldható. Varázsitalt kell kotyvasztani, mégpedig a következő módon: meg kell sütniük egy varangyot, a nedvéhez erős vizeletet kell keverni, hozzáadni egy vipera bőrét és egy újszülött csikó agyalapi mirigyét, majd az ördögi főzetet el kell helyezni "őfelsége útjában", hogy elpusztítsa. A biztonság kedvéért az ördög Agnes Sampsont arra utasítot­ta, hogy készítse el, majd vesse tőzre a király viasz képmását, méghozzá a király testéró1 származó vászonba csomagolva. A vászon megszerzésének feladata Margaret Thompsonra hárult.

Az utasításokat végre is hajtották. Mindenszen­tek napjának előestéjén a három helybéli boszor­kánycsoport más érdeklődőkkel egyetemben a vi­haros tenger fölött magasodó, félelmetes, ősi berwicki templomban gyülekezett. Agnes Sampson érkezett elsőnek, hogy megejtse az elő­készületeket, majd Fiannal az élen vagy százan szelték át a levegőt. Mind repültek, ki szárnyakon, ki szitán, ki ördögháton. Köztük csak mintegy ha­tan voltak férfiak. Valamennyien álarcot viseltek. Az óramutató forgásával ellentétes irányban eresz­kedtek le a templom udvarán, arccal kifelé fordul­va, nehogy meglássák egymást.

Fian ekkor berontott a templomba, ahol már várt rá a sátán: magas, fekete férfiú, akinek farka, kecs­keszakálla és a sólyom csőréhez hasonlatos orra volt.

A bíróság az ámulattól lenyőgözve hallgatta a beszámolót.

Ezután megtudhatták, miként adott az ördög pa­rancsot a sírok - "két templomon belüli és egy templomon kívüli" - kifosztására, hogy a király ellen irányuló rontás következő stációjához meg­szerezzék a szükséges csontokat. Ekkor azonban vita robbant ki: mi légyen ezután.

Jocky Grey-Meill, "bizonyos agg és együgyő szántóvető ember" azt mondta, hogy eddigi fára­dozásuktól a királynak haja szála sem görbült, amiért is "jókora ütést" kapott az ördögtó1. A bíró­ság előtt sejteni engedte, hogy ez az ördög maga Bothwell volt. És úgy lehet, ebben nem is hazudott. Bothwell és cimborái mindenesetre összemosolyogtak

Gillie Duncan vallomása nyomán számos letartóz­tatásra került sor. A foglyok útja a kínzókamrába vezetett, ahol is a kálvinista lelemény legalább olyan könyörtelennek bizonyult, mint a kálvinisták által olyannyira megvetett katolikus dominikánusoké. A brutálisan megcsonkított emberek legföljebb ab­ban reménykedhettek, hogy a máglyán először megfojtják óket. Barbara Napier haladékot kapott, mert úton a vesztőhely felé kiderült, hogy gyerme­ket vár. Jakab király ezen olyannyira felbőszült, hogy előadást tartott a bíróságnak a boszorkányok iránti könyörület veszélyeiró1.

Maga John Fian a tortúra hatására mindent be­vallott, aztán megszökött, de újra elfogták, és úgy összezúzták a lábszárát, hogy "vér és velő nagy bőségben fröccsent szét". Ezúttal azonban mindent tagadott. Mindhiába: szekéren felvitték az edinburghi várdombra, ahol megfojtották, majd a mág­lyára vetették. Ott volt aztán a titokzatos Richard Graham, a határvidék egyik lordja, akinek a neve sőrőn hang­zott el a megkínzottak ajkáról. Miután elfogták és megkínozták, sőt Jakab maga is vallatta, a főúr be­ismerte, hogy gyakran idézte meg az ördögöt. Egy ízben oly félelmetes külsőségek közepette, hogy egyik összeesküvő társa, Sir Lewis Bellenden meg­halt rémületében. Elmondta továbbá, hogy "vala­milyen szert vagy füvet" adott Bothwellnek, hogy a király arcához érintse, s  eképp rontást hozzon rá. Bothwell cserébe bizalmasan közölte vele, hogy egy olasz halottidéző jóslata szerint Skóciában nagy vagyonra és hatalomra tesz szert, de ehhez meg kell ölnie két embert. Az első gyilkosságért bocsánatot nyer, a másodikért azonban meglakol. Nos, Bothwell két embert már megölt,. és fel is mentették érte. Ezért most, hogy a király életére tört, arra kérte őt, Grahamet: siettesse Jakab halá­lát, hátha akkor harmadszor is megússza a dolgot. Így aztán Graham elkészítette a király viasz kép­mását, és felakasztotta egy róka meg egy frissen levágott borjú feje fölé.

Bothwell szerencséjére Graham ekkorra már ha­lott volt. A vád csupán öt, már elégetett, és négy, különös módon felmentett boszorkány vallomá­sára hivatkozhatott. A vallomásokat azonban kín­zással csikarták ki, Graham pedig csak akkor val­lott ellene, amikor hitszegő módon kegyelemmel kecsegtették. Ilyen vallomások alapján az esküdt­szék aligha marasztalhatta el a grófot.

Bothwell tehát szabadlábra került, noha feltehe­tő, hogy valóban ő volt az "ördög", aki talán félig-­meddig maga is hitt a mágia erejében. Mindeneset­re ő indította el azt az eseménysort, amely végül a berwicki boszorkányok peréhez vehetett. A "boszor­kányok" iszonyú szenvedések után a máglyán vé­gezték; Bothwell, akárcsak "Fekete Johnnie" és "Ro­bin Artisson", sértetlenül sétált ki a csapdából.






 

Ismeretlen Internetes forrásból
2004-09-15


Ezt az írást még senki nem értékelte, légy te az első
Klikkelj az értékelésednek megfelelő csilllagra,
majd a mehet gombra... köszönöm!

  

Vissza a  témakörhöz


AsztrálFény
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on! Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel.

AsztrálFény
AsztrálFény - ezoterikus parapszichológia
Ügyfélszolgálat, e-mail:info@asztralfeny.hu, telefon: 06-30 820-1008
© 1998 - Minden jog fenntartva!

Az AsztrálFény oldalak az Internet Explorer böngészőre vannak optimalizálva.

hirdetés
AsztrálFény - hirdetés


 
AsztrálFény nyitó oldal AsztrálFény nyitó oldal

 

Kedves Vendég!

Még nem vagy bejelentkezve.
»»
Bejelentkezés
««

Ha még nem vagy regisztrálva:
»»
Regisztráció
««

Jelenleg rajtad kívül
4 vendég
nézegeti az
AsztrálFény
oldalakat

 
Fent vagyunk a Facebook-on is!
Ha tetszik ez az oldal, oszd meg az ismerőseiddel a Facebook-on!
Ha tetszik ez az oldal
ajáld másoknak is ...

 
Természetfeletti világ

A furcsa, megmagyarázhatatlan titkok, rejtélyes jelenségek mindig is foglalkoztatták az embereket. Számos legenda, történet látott napvilágot szellemekről, vámpírokról, valamint természetfeletti erőkről, jelenségekről, de ezeknek az erőket, jelenségeket és hatásokat irányítani képes emberekről is.
 
 
Partnerprogram

  Pénz...
   Pénz...
    Pénz...
Partner program
Legyen a
partnerünk!

Keressen pénzt,
a mi segítségünkel!
»klikk...«
info@asztralfeny.hu