Rejtélyek a tudat mélyén

 

 

A bőnös lelkek mind betegek. Minden nyomorúság oka a bőn.

A bőntől senkit sem lehet megszabadítani, ameddig ő maga nem akarat öle megszabadulni

Hogy meg tudjon szabadulni, Isten kegyelmével készíti elő azokat az utakat és módokat, melyeket be kell járnia, amely sokszor mégolyan nagy fájdalmakat is okoznak.

 

Amikor egy – egy lélek óriási fájdalmakon megy keresztül, ilyen esetben a lélek mélyén rejlő tévedésre való hajlamokat a Mennyei KÉZ egészen a gyökerükig tartja szükségesnek kiásni, éppúgy, mint ahogyan a burjánzó gazt gyökerestül kell kitépni, hogy újra ki ne hajtson.

 

Egy ilyen nehéz operáció következtében az is megtörténik, hogy a lélek egy ilyen fájdalmas élet után elfelejti, hogy ki ő, mit állt ki, mit szenvedett, milyenek voltak az érzései és gondolatai; egyáltalában mindent elfelejt, és csak hosszú idő után lassan – lassan kezd az emlékezése visszaszőrődni. Ezalatt a lélek „természete” pihen, a léleknek a sérült része lassan gyógyul.

 

Mi volna más az örültség, mint súlyos lelki betegség, amely majdnem mindig nagy bőnök, nagy tévedések felhalmozódásából és az öntudatban való összeomlásából áll.

Ilyenkor a két öntudat, a szellemi és a lelki elválik egymástól, mivel az ellenőrző én, azaz a szellemi én az összekuszált gondolati – és érzésvilág fölött nem tud úrrá lenni, nem tudja kormányozni a vágyakat, elgondolásokat, cselekvésre való ösztönzéseket.

 

Az őrültségi eseteknek legalább a felénél a halál után sem áll be az egyensúlyi helyzet, hanem csak bizonyos idő múlva, amikor a lélek a sebesült részénél már begyógyult.

Sokszor az un. lelki betegségeknél (és ezalatt nem örültséget, hanem lelki nyugtalanságot, önfegyelem hiányát, „idegességet” kell érteni) valami nagy testi fájdalom, valami nagyobb testi betegség kedvezőbb hatást tud kiváltani, mint minden rábeszélés, minden kényeztetés és a betegségnek minden kedvkeresése, mert a testnek az erélyesebb behatása a lélekre arra kényszeríti a tudatot, hogy törvényes utakat – módokat keressen aktivitásának levezetésére. Ha valakinek valamely testrészében nagy fájdalma van, akkor az minden pillanatban kénytelen odagondolni, mert az észreveteti magát. És ha az nem tart soká, akkor az megnyugvást eredményez a lélekben!

 

 

Ilyen az a gyereknevelésben is, amikor esetleg erősebben kell fegyelmezni a gyereket.

 

 

A fájdalom lefokozza, elerőtleníti a lélekben felduzzadt öntudatot, sírásra készteti a gyermeket, és arra kényszeríti az érzést, hogy a fájó részre terelődjék, s ebben az átterelődésben eloszlik, feldolgozódik a lélekben felgyülemlett rendszertelenség és féktelenségi hajlam.

 

Az erő ebben a fájdalom – érzésben élte ki magát. Azért kell az embernek a testben is különböző fájdalmakat szenvednie, mivel a szenvedésekben sok gonoszságra való hajlandóság, sok tévedésre indító aktivitás ég el.

Az ember lelke telve van tévedésekre vivő indíttatásokkal. Egy idő után a belső ÉN, az ellenőrző ÉN megelégedéssel szemléli azokat a hatásokat, amelyek a szenvedések nyomán a lélek gyógyulását hozták létre!

 

Aki ebben a bukott világban él, az nem mondhatja el magáról, hogy az ő lelkében nincsenek ferde, hibás, gyarló, bőnre hajló érzések, vágyak és törekvések, mert hiszen az a sejtvilág veszi körül, ennek a sejtvilágnak az ítélete az, ami a „paradicsomból” való kiőzetéskor elhangzott; nem a szellemnek, hanem a bőnökkel átitatott sejtvilágnak.

 

A szellem ezzel a hibás, bőnös sejtvilággal van körülburkolva. Isten igazsága nem tud így behatolni a sőrő homállyal borított lélekbe. A hibás irányú törekvések azonban nem engedik magukat könnyen megfosztani természetüktől; ellenállnak, és ha nem tudnak érvényesülni a külső világban, akkor tudat alatt igyekeznek érvényesülni, megkerülik a tudatot, és nemegyszer betegség alakjában igyekeznek kiélni magukat.

 

Vannak betegségek, amelyek ellenállnak minden kezelésnek, minden jóakaratnak; de amikor a szellem rájön, vagy egy jóindulatú tanácsadó felvilágosítja az életének téves irányáról, akkor ezek a betegségek is, mivelhogy rájuk sütött az igazság napja, minden külső kezelés nélkül egyszerre meggyógyulnak.

 

Sokszor kerülünk életünk során kísértésbe, felismerjük a bőn közelségét, és a kísértésben imádkozni kell segítségért, és mindig meg is kapjuk!

Mindig fontos a hit, mert ha a hitet semminek tartjátok – mondja a Névtelen Szellem – és megtagadjátok, akkor megfosztottátok magatokat az Isten hatalmától és erejétől, és ez a tagadás önmagatokban bosszulja meg magát, mert egy lépéssel se vagytok képesek előrehaladni a fejlődés útján. Aki hisz, az a Menny nyitott kapuja előtt áll, aki pedig nem, az a kárhozat előtt áll, mert az már élve meghalt, mivel előtte a lehetőségek bezárultak.

 

Az emberi lélek a békére, a megnyugvásra vágyik, és a bőn az, ami a nyugalmat megzavarja.

A Földön élő embereknek kötelességük, hogy az életet szépé, jóvá, békességessé és nyugalmassá tegye. Az embernek kötelessége, hogy felebarátjának békességét és nyugalmát szolgálja, ne zaklassa, ne nyugtalanítsa, ne vonja el figyelmét a jótól, az igaztól.

 

Csak szolgálattal lehet előrevinni Isten ügyét. Szolgálattal, amely egyben áldozatot is jelent. Mert aki híven és igazán szolgál, annak önmagából mindig adnia kell, mindig áldoznia kell.

 

 

„Békesség a Földön a jóakaratú embereknek!”