Az első részben (00/2. szám) az angol szellemkutatás kezdeteiről, a túlvilág "feltérképezésének" kezdeti nehézségeiről, a tudományos munka első sikereiről számoltunk be. Ez a rész a túlvilág szerkezetével, a testi halál utáni életterekkel, valamint a lelki fejlődés különböző fázisaival foglalkozik.
"Nyárországban" nem létezik az idő. Amit elgondolunk, megvalósul. Látszólag anyagi valóság vesz körül, csakhogy ez nem földi anyag. A lélek új, nem-anyagi testet kap, méghozzá élete delelőjéről ismert testét ölti fel - elvetve az öregség illúzióját, és vele együtt az öreg, elnyűtt földi testet is. Minden vágy, minden óhaj teljesül, de egy idő múlva ez már nem elegendő. Az egyén feladata megszabadulni azoktól a személyes érzelmektől, vágyaktól, amelyek spirituális síkon nem hoztak gyümölcsöt földi életünkben. "Nyárország"-ban nem kell enni, inni, aludni, de aki akarja, teheti, de az is illúzió, hiszen test nélkül nincs emésztés, szomj vagy álmosság...
"Nyárország" negatív ellenpárja "Télország" - kellemetlen, sivár, hideg, de ugyanúgy illúzió, mint "Nyárország". Ide kerülnek a hidegen önző, magukba zárkózott lelkek, akik nem voltak hajlandók semmit megosztani embertársaikkal, irigyek és féltékenyek voltak, nem mondtak igent az életnek. Ez a több vallásból ismert pokolnak lenne a megfelelője, csak egy nagy különbséggel: nem örökkévaló, nincs kárhozat. Az odakerült lélek csak addig marad ott, amíg szüksége van rá. Ha kinyílik, ha elfogadja a megbocsátást, a szeretetet és a harmóniát, akkor távozhat. Itt is felelősek vagyunk sorsunkért, épp úgy, mint földi életünkben. "Nyárország" idővel fokozatosan elhalványul, szétfoszlik, elveszti fontosságát. Ekkor következik az úgynevezett Ítélet. Ellentétben egyes vallások tanításával, ez az Ítélet inkább felismerés, leltár-készítés. Megmutatja, hogy múltbéli cselekedeteink és mulasztásaink milyen korlátokat raktak körénk. És az Ítélet nemcsak negatív. Célja nem a büntetés, hanem a nevelés, és nincs benne megtorlás sem. Bemutatja a földi élet valamennyi külső és belső eseményét. A lélek ítéli meg önmagát, frissen szerzett belátásával. Az őt érintő problémákat megbeszélheti lelki tanítójával. Nemcsak minden múltbéli tettét látja, hanem a mögöttük rejlő motivációt, indokot is. Úgy látja az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténtek, nem ahogy ő elképzelte őket. E kettő között óriási különbség lehet. Azt is megtapasztalja, hogy milyen hatással volt mások életére. Szembekerül saját sötét oldalával. Nem mehet tovább, amíg meg nem értette, hogy mi gátolta fejlődését. Nincs ítélkező bíró vagy külső tekintély. A lélek önmaga bírája. Ez egyezik a hindu tanítással, mely szerint a frissen felszabadult lélek a Hold alsó mezején nézi végig élete folyását és a tettei mögött meghúzódó motivációt, és aszerint, hogy ez jó volt-e vagy rossz, a mennyországban vagy a tisztítótűzben találja magát.
Ez az ítélet ugródeszka a jövő felé. A túlvilági életben a tudat több rétegén halad át az egyén, aki még nem ismeri fel önmaga teljes lényét; a földi élet korlátai még nem tűntek el teljesen. Továbbhalad és eljut az "Első Mennyországba", ahol folytatódik a megtisztulás folyamata. Az Ítélet folyamán, a Purgatóriumban a mulasztásaival kellett szembenéznie a léleknek, adósságait törlesztette, itt viszont pozitív cselekedeteinek gyümölcseit élvezheti. Más lelkekkel él és működik együtt, és örömmel fedezi fel, hogy jóval nagyobb szellemi lény, mint amilyennek képzelte magát. Korábbi tudatossága kezd szétfoszlani, érdektelenné válni. Szép környezetben tanulmányozza a szellemvilág törvényeit. Kapcsolatba tud lépni a Földön élőkkel - telepatikus úton, vagy álmaikon keresztül -, hogy megpróbálja jóvátenni múltbéli hibáit. De még mindig az asztrális világhoz tartozik, a vágynak világához, ahol a lélek hiányosságait próbálja pótolni. Látóhatára tágul, szélesedik; a földi csúcsélmény jóval hatalmasabb kozmikus változatát élvezi.
De a haladás ára itt is a fájdalom: a léleknek le kell vetnie megszokott lényének nagy részét. Ezt a folyamatot második halálnak nevezik angol szellemkutató körökben, mivel a lélek feladja személyes énjének nagy részét, elengedi emlékeit, amelyek életében a személyazonosságához tartoztak, szétfoszlatja vallási elgondolásait, ha ezek korlátozzák szellemi fejlődését, és helyette befogadja a minden életforma mélységes egységének tudatát, azt hogy a kozmosz egy beláthatatlanul hatalmas tökéletes organizmus, amelyben minden összefügg minden egyébbel, és amelynek szerves részei vagyunk. Ekkor a "persona" (szerepszemélyiség) álarcát eldobva a lélek megtalálja saját egyediségét, maga mögött hagyja tudását, hatalmát, teljesítményeket, az önsajnálatot és önzést - mindenét visszaadja a minden dolgok Teremtőjének.
A következő fázis az úgynevezett "Második Mennyország", ahol tökéletes békét és derűt talál a lélek, zavaró tényezők, aggodalom vagy szorongás nélkül. Miután levetette hajdani kilétét, átadhatja magát a spirituális felszabadulás, öröm és harmónia élményének. Aki idáig eljutott, az fel tudja fedezni teljességének eddig ismeretlen részeit. Utolsó földi életében elkövetett jótettei gyümölcsöt hoznak, és felmerül a reinkarnáció képzete, hiszen átlátja legutóbbi életét és tettei következményeit, vagyis egész élettörténetét. Ugyanakkor a lélek megkapja következő földi életének vázlatát, alaprajzát, amelynek célja nem büntetés, hanem megújulás. Megérti, hogy olyan élet-sorozaton megy át, amelyen világos vezérfonal fut végig. A szellemvilágban találkozik régi barátokkal, hajdani tanítókkal; visszatérnek elveszett emlékek teljes múltjából (nemcsak utolsó földi életéből). Az is kiderül, hogy szellemi társak sok életen keresztül kisérték, más-más formában, és hogy mint egyén, egy jóval nagyobb csoport-feladatot szolgál, közös sors köti össze az útitársakat. Felismer hajdani földi társakat, akik az ő belső csoportjához tartoznak, és ennek a csoportnak is megvan a maga lelke.
Ekkor tanulja meg az egyéni lélek a szolgálat törvényét: minden kapott dologért, készséggel hasonló szolgálatot kell teljesítenie olyan valakinek, akinek segítségre van szüksége. Megváltozik a lélek formája: az étertestnek már nincs szüksége meghatározott körvonalra. Átveszi szerepét az aura, amely folyton változó színekben pompázik és lüktet és ezen keresztül éli meg kapcsolatát a lélek minden elékerülő lénnyel. Mindössze az arc marad meg, mint a belső lény tükre és kifejezője. Egy idő múlva az ilyen fokig eljutott lényeknek már nincs formájuk, csak jelenlétük, nem szavakkal kommunikálnak, hanem gondolatokkal és érzésekkel. A lélek, a zarándok, idővel eljut egy magasrendű lény színe elé, akit saját legmagasabb eszményképének tekint - talán Krisztus-figurának látja, vagy bölcs öreg embernek, aki sugárzik, mint a Nap, de ugyanakkor szikla is: örökkévaló, változatlan.
Ez a találkozó alapvetően megváltoztatja a zarándokot. Rájön, hogy a testi halált követő életet nem kell különálló részekre bontani, mivel minden egyes aspektusa összefügg az összes többivel, és az emberi tudat kibontakozásának folyamatát mintázza. Megtanulja a csoportlélek szabályait, azt, hogy egyéni ösvény helyett olyan utat választ, amelyen - akármilyen kis mértékben is - hozzájárul az emberiség belső fejlődéséhez. Aki feladja egyéni útját és a csoport útját választja, ezzel nem veszít, hanem nyer. A spirituális tudást egyik személy adja át a másiknak, ki-ki a maga belső fényét sugározza a többiek felé. És mindegyik csoport idővel a maga sajátos adományát viszi le a Földre, amikor visszatér. A csoportot olyan szellemi lény vezeti, akinek mérhetetlen bölcsességét a csoport tagjai még sokáig nem tudják felfogni, de vezetését elfogadják és követik. A csoportlélek nemcsak testvéri szövetség, hanem egy pontosan megszervezett spirituális egység. Akik földi életükben misztikus élményben részesülnek, azok - ha csak pillanatokra is - egyesülnek saját lelki csoportjuk szellemével.
Ezután következik a "Harmadik Mennyország". Olyan élményeket jelez, amelyeket emberi, földi nyelven nem lehet jól kifejezni. Itt lesz világos, hogy a testi halál túlélése nem a személyiség halhatatlanságához vezet, hanem - majd valamikor - az örök élethez. Kezdetben megmarad a személyiség. Azután jön a múlt és a jövő eseményláncolatának felismerése, és csak jóval később talál el a lélek az örökkévalóságba. A lelken múlik, hogy milyen iramban akar haladni. A "Második" és "Harmadik Mennyországról" nehéz érthető módon szólni. Mindkét állapot a belső lét világához tartozik, arról pedig nem lehet mindennapi nyelven beszélni. A "Harmadik Mennyország"-ban a zarándoknak megmutatják igazi lehetőségeit, adottságait. A "Másodikban" a múltat tekintette át, a "Harmadikban" a jövőt látja meg. De a fejlődéséhez szükséges következő lépést csak a Földön lehet megtanulni - ezt vallja sok ezoterikus iskola.
A legtöbb zarándok csak a "Harmadik Mennyország" határáig jut el rövid időre, hogy megtanuljon amennyit csak tud, mielőtt visszatér a Földre. A "Harmadik Mennyország" lakói az "Élet Urai", akik tiszta értelmet, teljes kiegyensúlyozottságot képviselnek emberi érzelmek és szenvedélyek nélkül. Nincs formájuk, fehér fényként, a Teremtő gondolataként élnek. Már nincs szükségük reinkarnációra, a "Harmadik Mennyország"-ból munkálkodnak az emberiség haladása érdekében. Ezek a nagy szellemek dolgozzák ki a következő élettervet a zarándok számára. Rudolf Steiner szerint a "Harmadik Mennyország" ad ihletet a társadalom átformálóinak, az emberbarátoknak, tanítóknak, gyógyítóknak, kutatóknak, művészeknek - mindazoknak, akik az emberek belső szükségleteit látja el. A teremtő gondolat csak akkor valósulhat meg, ha emberi segítséggel gyökeret tud verni a földben. A reinkarnációt vállalnunk kell. Sok élet után, amikor a zarándok megfizette minden adósságát, eldöntheti, hogy további reinkarnációk helyett tovább akar-e haladni a Végső Realitás, az Isteni Princípium felé. Vannak irgalmas nagy lelkek, mint maga Gautama Buddha, aki elhatározta, hogy addig nem lép át a Nirvánába, amíg egyetlen élőlény is szenved a Földön. Innen ered az a gyönyörű hagyomány, hogy a májusi telihold, a Vezák idején egy pillanatra visszatér Buddha és megáldja a világot.
Nagyjából ez a kép vagy térkép alakult ki sok halál utáni zarándoklat leírásából. Swedenborg, Blavatsky asszony, Rudolf Steiner, Dr. Crookall, Conan Doyle, Frederic Myers és mások tanúsága alapján. A témával foglalkozva más szemmel kezdjük látni az életet, és közelebb jutunk a belső világhoz, amely igazán otthonunk életben-halálban egyaránt. A lényeg az, hogy tudatosan kell élnünk mindkét világban. A kozmoszt a szeretet tartja fenn. A Föld nemcsak tanterem, amit halálunkkor sietve elhagyunk, hanem műhely, néha sivatag, elhanyagolt birodalom, ami egy szép napon ki fog virulni. A két világ, a látható és a láthatatlan, elvegyül. Ezért nincsenek véletlenek. A színfalak mögött alakulnak ki a jövő tervei.
Paradoxon, hogy az útját kereső egyén egyedül jár az ösvényen, de ugyanakkor kapcsolatban van lelki társaival, földi testben és azon kívül is. Minden egyes embernek jut spirituális tanító, aki sokféleképpen szól hozzá: álmok, intuíció, erkölcsi kényszer, közvetlen telepátia formájában, vagy médium közvetítésével. Tanuljunk meg odahallgatni a csend hangjára. Spirituális szempontból korlátlan idő áll rendelkezésre az emberi fejlődés céljára. De földi szempontból életbevágóan fontos az egyéni tudat fejlődését meggyorsítani. Sürgősen jóvá kell tennünk az önző, materialista, mohó cselekedetek és gondolatok által okozott globális kárt, nehogy Atlantisz sorsára jussunk.
Végső fokon a spirituális élet és a földi egzisztencia - egy és ugyanaz.

Forrás: Beata Bishop előadása a VII. SzBE Fórumon 1999.április 25.