Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak.
És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő
egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld
rétegein át haladva, a történelem korszakain át
haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és
megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy
a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át
haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem.
Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk,
ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb
közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a
táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az
anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit
keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami
gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt
mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a
vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám:
cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló
tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet
csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól,
semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen,
hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha
el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a
visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti
korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa
kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom
kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába
mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul,
felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először
ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki
utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
.
