Nagy gyász érte az országot, mert meghalt az öreg király, és nem maradt utóda. Felbontották a végrendeletét, és kikürtölték az országban, hogy az öreg királynak utolsó kívánsága, az legyen az uralkodó, aki a legerősebb lelkű ember az országban, aki ellenáll minden kísértésnek, és elhozza az Arányvárból az Akarat könyvét.

 

Sokan jelentkeztek, deli leventék és mindenféle vállalkozó szellemű ifjak. Elindultak, keresték a célt, de soha többé vissza nem tértek. Később már egyre kevesebb lett a jelentkező. Mikor látták, hogy azok közül sem tér vissza egy sem, hát végül senki sem akadt. Várták az országban, mi fog történni, király nélkül maradnak-e, vagy akad-e fölszabadítójuk. Összeültek, tanácskoztak, de nem tudtak zöldágra vergődni. Sok idő múlva akadt megint egy jelentkező. Tarisznyás, szegény vándorlegény volt, de a szemében bátorság ült, a szava pedig merészen esengett.

 

„Én elmennék az Aranyvárba, elhozni az Akarat könyvét.”

„Ne menj, szegény vándorlegény!” - mondták neki. -  „Sokan mentek már, de egy sem tért vissza közülük. Bátorságukért az életükkel fizettek. Ne juss te is az ő sorsukra!”

 

De nem hagyta magát eltéríteni föltett szándékától. Vándorlása közben elfogyott tarisznyájából a kenyér és szalonna, melyet útravalóul vitt. De azért nem csüggedt el. Tüske tépte, ág megszaggatta, de azért nem pihent le. Nagyon éhes volt már, mikor útjában találkozott egy másik vándorlegénnyel, aki teli tarisznyából lakmározott.

 

„Hová, hová?” - kérdezte a legény.

„Sürgős dolgom van.” - felelte, de óvatos volt, és nem árulta el, hová megy.

„Pihenj meg inkább, és lakmározzál velem! Együnk, igyunk, a dolgod azután is ráér.”

De a legény nem fogadta el a meghívást.

„Mennem kell.” - válaszolta röviden. És amint tovább ment, száz kis madár dalolt az ágon: „Jól tetted, jól tetted, a gyönge elvész, csak az erős ér célt.”

Nagyon örült, hogy ilyen okosan cselekedett, és nem törődött az éhségével. Mikor már egészen lerongyolódott a ruhája, találkozott egy másik vándorlegénnyel, aki cifra mellénykét, tollas kalapot, puha járású cipőt kínált neki.

„Gyere, próbáld fel, és ha jó neked, mindjárt magaddal viheted.”

Köszönte a legény, de nem fogadta el tőle, és megint azt válaszolta, sietős útja van. Alig haladt néhány lépést, száz kis madár helyeselt az ágon: „Jól tetted, jól tetted, a gyönge elvész, csak az erős ér célt.”

 

Harmadszor is találkozott egy vándorlegénnyel, aki meleg subán feküdt, bársonyterítővel takaródzott és a csillagokat nézte.

„Gyere ide lepihenni mellém, melegedj át szegény, fáradt fiú!” - hívta őt.

De a legény megint csak nemet intett. Köszönte a jóságát, de nem fogadta el, pedig alig állt már a lábán a fáradtságtól. Mégsem hagyta magát elcsábítani tőle. Alig hogy tovább ment, száz kis madár énekelte: „Elérted a célt, elérted a célt, ott van az Aranyvár!”

Nézett a legény, és nagyot kiáltott meglepetésében, mert csakugyan ott volt előtte az Aranyvár. Úgy csillogott-villogott, hogy majd megvakult tőle. Arany volt az oldala, a teteje, a padlója, színaranyból voltak a lépcsői, a termei, minden, minden csillogó sárga aranyból volt ott. Hát még belül látott csak csodát. Csillogó kristályos medencékben aranyhalacskák úszkáltak, aranytollas madarak röpködtek a levegőben, aranygyapjas báránykák bégettek körülötte, mintha csak azt mondanák neki: „Fogj meg, fogj meg!”

De ő bizony rájuk sem nézett. Az egyik teremben aranyhajú tündérlányok kergetőztek.

„Gyere, táncolj velünk!” - kérték őt.

„Sietős a dolgom, nem mehetek.” - válaszolta, és tovább haladt.

„Vigyél magaddal bennünket!” - kínálkoztak az aranyalmák, aranykörték, szőlőfürtök.

„Tépj le minket!” - kínálkoztak feléje az aranyrózsák.

De a legény kemény maradt. Nem fogott rajta a csábítás. Tudta, más az ő küldetése. Az utolsó terem már nem volt aranyból, sötét volt és néma. De a legény azért nem ijedt meg, hanem előre tartott. Hirtelen furcsa cincogást hallott. Behajolt, és látta, hogy egy kis szürke egér rág valamit. Amint jobban megnézte, észrevette, hogy éppen azt rágcsálja, amit ő keres, az Akarat könyvét. Több sem kellett neki, gyorsan ledobta a tarisznyáját, melyen még megérzett a szalonna szaga. Persze az egérke erre utána vetette magát, s azt kezdte rágcsálni. A legény pedig felkapta a könyvet, és elszaladt vele. Nevették, kacagták őt az aranyalmák, aranyrózsák; csúfolták is: „Ugyan ki látott már ilyen bolondot, kincsek helyett, viszi a rongyot."

De ő nem bánta, akárhogy nevették, csak sietett ki az Akaratkönyvével. Nagyot csapódott utána az Aranyvár kapuja. Kint volt. Hát egyszerre csak mit lát. A száz dalos madárka ott várta őt énekelve.

 

„Jól-tetted, jól tetted, a gyönge elvész, csak az erős ér célt.” Amint visszafelé ballagott, megint találkozott a három vándorlegénnyel. De uramisten, mindhárom kővé volt meredve.

„Így jártak valamennyien, akik elindultak és gyöngék voltak, akik hajlottak a csábításra. Te vagy az egyedüli, aki épkézláb mész haza - hallotta maga mögött a kis madarak hangját. Mert te igazán bátor és erős vagy. Te megérdemled, hogy király légy és uralkodjál. Hazaérve, agy tisztelettel és hódolattal fogadták, és királlyá választották. Három napig tartó vigasság volt az országban. Annyi aranyat hoztak neki, amennyit még az Aranyvárban sem látott. Ő pedig gondoskodott róla, hogy mindenkinek jusson kenyér és szalonna, de még a legkisebb szürke egérke se maradjon éhesen. Az Akarat könyvét pedig eltette, hogy valamennyi utódja és országának minden egyes embere tanuljon belőle.