A hűségről, mint erényről már sok költemény zengedezett, de valahogy úgy közelről, ritkán tapasztaljuk meg, pedig hát az egyik legszebb emberi tulajdonság, s ma, amikor annyi mindenben megrendült a bizalom, szinte gyógyerővel bír, ha az ember találkozik az "örök" hűség fogalmával.

Antónia és Géza a negyvenes évek elején találkoztak először egymással. Van egy francia kifejezés, a „Coup de foudre” - ami szó szerint „villámcsapást” jelent, de általánosan használt értelemben azt jelenti, hogy "szerelem első látásra". Ez a "villámcsapás" érte őket is, mert a pillanattól kezdve, hogy meglátták egymást, mindkettőjük számára világos volt, hogy egymáshoz tartoznak.

Éppen a tanulmányaikat fejezték be, Antónia eladósorban volt, Géza pedig most gondolt először arra, hogy megnősül. A neveltetésük, a gondolkodásuk összhangban volt, a szülők mindkét részről rokonszenveztek a fiatalok elképzeléseivel, s pár hónap múlva megtörtént az eljegyzés is. A Szent Család-kápolna különtermében gyűlt össze a rokonság, a barátok, az ismerősök, s a hosszú asztalnál minden szék foglalt volt, kivéve egyet, ami előtt nem is volt teríték. Az elején senkinek sem tűnt fel, de amikor valaki megkérdezte, hogy ki az a meghívott, aki nem jött el? - akkor Antónia és Géza összenéztek, kicsit sugdolóztak egymással, aztán Antónia bevallotta, hogy az a szék azért van üresen, mert olyan valakinek szánták, akiről csak ők ketten tudják, hogy akkor is ott van, ha nem látják. Erre már mindenki kíváncsi lett, s Antónia végül bevallotta, hogy amikor kiderült, hogy az ő védőszentje ugyanaz, akit Géza az őrangyalának tart, Szent Filoména, és elhatározták, hogy „meghívják”" az eljegyzésre, s természetesen majd az esküvőre is! A bejelentésnek nagy sikere volt, a fiatalokat megtapsolták, s a következő áldomást mindenki arra itta, hogy az esküvőn is legyen majd jelen ez a csodálatos, láthatatlan vendég.

Másnap kitört a világháború. Géza egyike volt azoknak, akiket szinte órák alatt hívtak be katonának, mégpedig rögtön a keleti frontra. Csak annyi idejük volt a fiataloknak, hogy ünnepélyesen megfogadták, „örökké hűségesek lesznek egymáshoz”, s máris búcsúzniuk kellett…
Hogy mi történt a fronton Gézával, amikor már a tábori posta levelei elmaradoztak, sokáig nem derült ki. Antónia a szüleivel együtt költözött el a bombatámadást ért házból, s egyetlen hivatalos értesítést kaptak a Géza szülei, amiben az állt, hogy sajnos a fiuk „eltűnt” a fronton.
Antónia elsiratta Gézát. Hogy mit érzett, azt csak ő tudta, de azt is, hogy sohasem megy férjhez.
Az évek múltak, a háborúnak vége lett, Antónia visszaköltözött a Dunántúlra, ahová való volt. Elhelyezkedett, a munkáját komolyan vette, de társaságba járni nem volt kedve. Géza szüleiről sem hallott többet, hiszen ők az Alföldön laktak, az eljegyzésen látta őket utoljára. Sok év telt el így. Antónia hajába már ősz hajszálak vegyültek; a hivatalban szerették, de tiszteletben tartották, hogy őrzi az emléket, s nem megy el a közös programokra. Egy napon azonban egy régi barátnőjével találkozott, aki elkerült a Dunántúlról, s most költözött vissza városukba. Kapacitálta Antóniát, hogy jöjjön el a lakásszentelőjére, nem lesznek sokan, a régi ismerősöket hívta csak meg, és egy messziről jött férfit is, akit az unokabátyja hoz magával. Antónia nagyon nehezen állt rá, de végül is igent mondott.
Amikor megérkezett a barátnőjéhez, a társaság már együtt volt, egy-két régi arc is felvillant, majd belépett az unokabáty, hogy bemutassa a messziről jött férfit. Antónia megtántorodott, a férfi halálsápadt lett, majd mindketten zokogásban törtek ki és egymás nyakába borultak. Géza volt az „idegenből jött férfi”. Amikor „eltűnése” után megjött a frontról és Antóniáék lakását lebombázva találta, a szomszédok azt mondták, hogy a dunántúli család meghalt az óvóhelyen. Így ő is elsiratta Antóniát, majd visszament az Alföldre, és soha nem nősült meg. Üzemének küldöttjeként sokat járt külföldre. Addigra már a vendégek is törölgették a szemüket…
Harmadnapra rá volt Antónia és Géza esküvője. A templom zsúfolásig megtelt,
mert a „síron túli szeretet” és az „örök hűség” kifejezések körbejárták a várost. Lehet, hogy náluk már szebb és fiatalabb szerelmeseket is esketett a plébános, de boldogabbakat még soha.
Az a ragyogás, ami belőlük áradt, betöltötte a többiek szívét is, s csak akkor támadt egy kis zavar, amikor a gyűrűket kellett az ujjukra húzni. Mindkét régi gyűrű - amit azóta láncon viseltek a nyakukban - kissé szűknek bizonyult. . .
Az esküvői vacsorán pedig ugyanúgy ott volt az üres szék, mint az eljegyzésen - a védőszent-őrangyal, Szent Filoména számára.