Hol volt, hol nem volt, nagy Meseországban élt egy szegény
pásztorfiú, akinek semmije sem volt, csupán egy varázstilinkója, amely azonban
minden kinccsel, minden gazdagsággal felért. Mert ha belefújt a pásztorfiú,
gyönyörűségesnél gyönyörűségesebb nóták fakadtak belőle, melyek mindenkit
elkápráztattak. Híre is járt a szegény pásztorfiú varázstilinkójának. És jöttek
a csodájára hét országból hercegek, grófok. De még maga a király is eljött.
Kérlelték, és ígértek neki:
- Add ide a varázstilinkódat, szegény pásztorfiú! Aranyat, ezüstöt,
kincset adunk érte - mondogatták.
- De bizony nem adom oda a varázstilinkómat semmi kincsért, sem
ezüstért, sem aranyért, mert szegény édesatyám hagyta rám, és megáldotta,
mielőtt meghalt. Meg aztán ő is édesatyjától kapta, az én nagyatyámtól, és úgy
maradt a varázstilinkó mindig fiúról-fiúra.
Elmentek hát a grófok, hercegek és a király. Szomorúan ballagtak haza, amiért
ilyen sikertelen volt az útjuk. A pásztorfiú pedig
elővette varázstilinkóját, és fújta a szebbnél-szebb dalokat. Amint így fújja,
fújja, egyszerre csak megjelenik előtte a jóságos édesatyja, vállára teszi a
kezét, és így szól hozzá:
- Jól tetted, édes fiam, hogy nem adtad oda a varázstilinkódat sem
ezüstért, sem aranyért. Mert ez minden kinccsel fölér. Abban van a te nótás
jókedved, mely minden drágakőnél százszorta többet ér. Ez az, amit mi
évszázadokon át apáról-fiúra örököltünk -ezeket mondta.
Aztán megcsókolta a szegény pásztorfiút és eltűnt. Utána sötét éjszaka lett.
Nem ragyogott egyetlen csillag sem az égen. A hold is a felhők mögé bújt. Mit
sem leheleti látni. Lefeküdt hát a szegény pásztorfiú, mint minden este és maga
mellé tette a tilinkóját. De egyszerre csak mit hall? Hangos lárma támadt
körülötte. Valaki összekötözte kezét, lábát, még a száját is betömte, hogy ne
kiálthasson.
- A varázstilinkóm! - akart kiáltani.
De nem jött hang az ajkára, csak feküdt mozdulatlanul. Így maradt egészen
másnapig, amíg megvirradt. Mikor kelet felől pirkadni kezdett az ég, kinyitotta
két szemét és látta, hogy a varázstilinkója nincs mellette. Nosza talpra akart
ugrani, de nem tudott, mert keze, lába össze volt kötözve. Hangosan
sóhajtgatott.
- Istenem, istenem, mit tegyek?
Amint így siránkozott, és senki sem jött a segítségére, egyszerre csak
rugdalózni kezdett. Addig rugdalózott, amíg sikerült kiszabadítania magát a kötelékéből.
Aztán gyorsan talpra szökött. Most már könnyű volt kezeit is kiszabadítania.
Még csak azzal nem volt tisztában, hol keresse a varázstilinkóját. Hosszan
gondolkozott ezen. Aztán, mint keleten az égbolt, az ő agyában is pirkadni
kezdett a világosság. Természetesen ott kell keresni, amerről azok jöttek, akik
kérték tőle, akik megkívánták, és akiknek ő nem akarta odaadni.
- Csakhogy, hogyan fogom visszaszerezni? - tűnődött. - Vajon, milyen
fegyvert vigyek magammal?
De csak néhány percig tartott a tűnődése, aztán így határozott:
Az akaratomat viszem magammal. Az akaratom minden fegyvernél keményebb és
élesebb, azzal biztosan visszaszerzem. Ment, mendegélt hát. Hosszú, fárasztó nagy
utat tett meg. Tüske lépte a ruháját. Kisebesedett a két lába, de ő azért nem
érzett fáradtságot, hiszen vele volt a legerősebb fegyver, melyet az akarat
tüze kovácsolt. Az vezette az útján, az gyűrt le
minden fáradtságot. Hosszú nagy út után végre megérkezett azokhoz, akik nála
jártak, és tincseket ígértek neki cserébe a varázstilinkóért. Mindjárt
megismerték a szegény pásztorfiút. De ahelyett, hogy titkolóztak volna, így
támadtak rá:
- Megállj te gonosz varázsló, most majd végzünk veled! Miféle varázstilinkód
van neked, hogy akkor szól, ha te fújsz belé, és ha bárki más próbálkozik vele,
hallgat, és egy hangot sem ad.
Nagy, boldog öröm járta át a pásztorfiú szívét, mikor hallotta, hogy másnál nem
szól a varázstilinkó. De csak hallgatott.
- Eredj a király elé és számolj be róla, milyen boszorkányságot követtél
el! - szóltak rá.
Ő ártatlansága tudatában, büszkén, magasra emelt fejjel ment a király elé és
bátran felelt:
- Azért nem szól a varázstilinkó, mert ti azt csak bitoroljátok,
erőszakkal vettétek el tőlem. Hogy is képzelitek király, hogy bűbájos nótát
játszik nektek a tilinkó, melyhez bűnötök tudatában reszketve nyúltok.
Haragszik rátok a varázstilinkó lelke, azért nem fakad dal belőle. Add csak
ide, meglátod, milyen gyönyörűségesen fog mindjárt szólni.
- Nesze hát, bizonyítsd be, hagy igazad van! De hogyha hazudtál, kemény
büntetés vár rád.
Mindannyian kíváncsian várták, hogy mi fog történni. De a pásztorfiú alig
érintette meg a tilinkóját, máris szebbnél-szebb, csodásnál csodásabb dalok fakadtak
abból. A király csakúgy ámult-bámult. A grófok, hercegek is nagyot néztek. És
amint így dalolt, a pásztorfiúnak hirtelen kiragyogott a két szeme, mint a
gyémánt. Haja úgy ragyogott, mint az arany, tilinkójának hangjai úgy esengtek,
mint az ezüst tallérok.
- Tudom már, miért nem adtad ide a tilinkódat semmi kincsért - mondta értőleg a király. Most már én is belátom, hogy minden
vagyonnál többel ér az. De nem is akarom többé elvenni tőled. Mert igazi
értékkel úgyis csak az bír a számunkra, ami a miénk, de sohasem az, amit
erőszakkal veszünk el másoktól.
- Isten nevében szabadon bocsátlak, te szerencsés pásztorfiú, aki a
világ legértékesebb kincsét bírod, a dalos, nótás jókedvet. Menj és vigyázz a
kincsedre!
Ezeket mondta a király, és egy csomó aranyat nyújtott át a
pásztorfiúnak. Ő megköszönte, és zsebébe csúsztatta az aranyakat. De miután
lyukas volt a zsebe, hát biz azok kipotyogtak belőle, és megint csal a
varázstilinkója maradt. Ámde azt erősen magához szorította, nehogy újból
elvehessék tőle.
Nála is maradt, amíg csak élt, és sohasem fogyott el a nótás jókedve.
