Hömpölyög valahol egy távoli országban egy nagy folyó, vagy inkább folyam. Ez a folyam nem is olyan régen rájött arra, hogy mindannyian egymásra vagyunk utalva.
Ez pedig így történt. „Figyelhetnél egy kicsit!” tolta le az egyik kis mellékfolyót. „Te itt mindenféle fadarabokat meg iszapot hordasz!”
Dehát mit is tehetett mást a szegény? Hiszen ahonnan ő jött, ahol eredt, ott már napok óta vihar tombolt. A nagy azonban ezzel nem törődött, hol az egyik, hol a másik mellékfolyót fegyelmezte. Persze, hogy egy idő után megelégelték, és panaszt tettek a napnál és a szélnél. Eltelt egy hét, majd egy hónap. Nem, és nem akart esni. Először a kis patakocskák, majd a folyócskák száradtak ki. A végére már a nagy medrében is csak egy kis erecske csörgedezett. Látnia kellett a nagynak, hogy a többiek nélkül ő sem lehet nagy. Bocsánatot kért hát tőlük, és bármit is hoztak magukkal, zokszó nélkül fogadta magába, és szállította tovább.