Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az
esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány
járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról,
még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy
volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató
kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs.
Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha
megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény
kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen
hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne,
egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta
portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki:
Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt
szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de
nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó
szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis
teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz
lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja
biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban
farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be
szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak
egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s
meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s
meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja!
Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe
a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép
réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan
jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg,
de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány
ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében. Elővett egy másik
gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett
rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus
lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt
odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával
meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült
liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva
indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott
más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet,
ragyogóbbat, mint amit karácsonyeste a gazdag kereskedő szobájában, amikor
belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az
ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már
nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng,
és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s
ott csupa tündöklő csillag lett belőle.
Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a
sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az
egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta
„Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.” Megint
odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt
körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden,
hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy
itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba,
meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó! És gyorsan a
falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a
sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap
sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a
kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség,
félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult
arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli
éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek az újesztendő reggelén, körülötte egy
halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi
gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján
mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.
