A kisfiú egyszer meglátott egy csodaszép virágot az út szélén. Örömmel felkiáltott, és le akarta szakítani, de a virág hirtelen kinyitotta a szemét, és így szólt:
- Fáj az nekem, te kis ember!
A fiúcska megijedt kissé, mert soha nem látott még beszélő virágot, de kíváncsi is volt, mert tetszett neki a vékony hangocska. Ezért megkérdezte:
- Fáj, ha leszakítalak?
- Persze hogy fáj. - felelte a virág.
- Ugyanúgy fáj, mint neked, ha elvágod az ujjadat, vagy beütöd a könyököd. Ha leszakítasz, otthon vázába teszel, még élni fogok ugyan pár napig, de aztán hamar elhervadok, és akkor majd nem kellek majd neked. Az emberek csak addig szeretnek, míg szép vagyok, de arra nem gondolnak, hogy ha nem szakítanának le, még sokáig szép lehetnék.
A kisfiú elgondolkodott.
- De akkor hogyan mutassam meg a szüleimnek, hogy milyen szép virágot találtam? Biztos ők is látni akarnak téged, de nem tudnak eljönni ide.
- Miért akarsz engem mutogatni? - kérdezte a virág.
- Nem elég neked, hogy látsz engem. Legyen a szépségem a te titkod. Legyen a mi titkunk. Bármikor kijöhetsz ide, és gyönyörködhetsz bennem, de kérlek ne szakíts le.
A fiú mérges lett. Már-már nyúlt volna a virághoz, hogy letépje, de eszébe jutott a karácsonyfa, amit decemberben állítottak fel a szülei a nagyszobában. Milyen szomorú volt, amikor lehullottak a tűlevelei, és ott állt csupaszon, öregen a szobában! Visszahúzta a kezét.
- Jól van, virág. - mondta.
- Nem téplek le. Többet ér nekem az életed, minthogy hazavigyelek mutogatni. Majd kijövök minden reggel, és nézlek egy kicsit, aztán otthon majd lerajzollak. Jó lesz így?
A virág boldogan bólintott, aztán a Nap felé fordította a szirmait. A kisfiú pedig ugrándozva szaladt hazafelé.