Tudom, hogy milliónyi ember van a világon, akinek barátai vannak. Barátok,
akikkel együtt nevetnek, sírnak, bohóckodnak és talán együtt élik le az életüket. Amiről írni szeretnék, az teljesen más. Magasztosabb, hatalmasabb érzés, mint amit egy egyszerű ember ki tudna fejezni. Mert erre nincsen szó.
Lelkitárs, barát, haver, játszótárs... ezeket a szavakat is emberek találták  ki, hiszen mindennek, ami létezik nevet kell adni, de „ennek” az érzésnek nem lehet.

Úgy gondolom már csak ezért érdemes volt megszületnem, hogy megismerjem Őt.
Hat évvel ezelőtt költöztünk a kertvárosba. Melléjük két háznyira. Akkor még nem is sejtettem, hogy a világon van, hogy egyáltalán élhet még egy ilyen ember. Aztán egy hideg téli este kimentem sétálni. Szóba elegyedtünk. Átlagosak, közömbösek voltunk egymásnak, amikor sétáltunk öt percet. Majd előkerültek a nevetések, a mosolyok és ahogy teltek a napok kezdtük lebontani a gátlásosság falait egymás előtt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmesélem valakinek az egész életem... és nem csak hogy végig hallgatja, de HALLja is, amit mondok. Az ő bajai, problémái az én gondjaim
is voltak... sokszor sírtam helyette.
Minden percben attól félek, hogy egyszer elveszítem az egyetlen embert, aki a részem. Hisz ha hozzá beszélek olyan mintha magammal beszélnék. Előttünk nincs titok, nincs irígység, féltékenykedés. A szerelem, a fiúk csak másodlagosak ; annál többet érünk egymásnak. Minden nap, amikor hazajövök azt várom, hogy mikor találkozunk újra és önfeledt beszélgetésbe fogjunk. Csináltunk együtt rossz dolgokat szenvedtünk együtt. Talán ez tanított meg az önfeláldozásra. Nincs még egy ember a világon, aki ennyire fontos lenne számomra. Pedig „csak” (így emberi szavakkal kifejezve) egy Barát... egy
szerencsecsillag.
Kívánom mindenkinek, hogy találjon rá egy ilyen emberre, mert hiszem, hogy mindenkinek van lelkitársa... De kevesen vagyunk, akiknek megadatik a találkozás.