Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral menetelt az úton, miközben életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva: sajátját és az Úrét.
Amikor az utolsó jelenethez érkezett visszatekintett a lábnyomokra. És akkor észrevette, hogy az út folyamán sokszor csak egy sor lábnyom volt látható.
Arra is felfigyelt, hogy az életének legkeservesebb szakaszainál fordult elő. Bántotta a dolog, és az Úrtól megkérdezte:

- Uram! Te megígérted, hogyha egyszer elhatározom, hogy követlek Téged, te mindig velem jársz életem útjain. De íme, a legnyomasztóbb esetekben csak egyetlen sor
lábnyom látható. Nem értem, hogy éppen akkor hagytál volna el, amikor leginkább
szükségem volt Rád.

Az Úr így felelt:

- Drága gyermekem! Én szeretlek téged, és sohasem hagytalak el. A megpróbáltatás idején, amikor úgy szenvedtél, amikor csak egy sor lábnyomot látsz, karjaimba vettelek, és úgy hordoztalak.