Gyönyörűséges, szép kis palotában élt Ezüstke. Azért hívták így, mert olyan ezüstös színe volt a hajának, mint nyári éjszakákon a holdvilág fényének. Édesanyja, Pirinyó hercegnőcske mondta is neki: „Nincs nálad szebb kisleány hetedhét országban, én gyönyörűséges Ezüstkém. Még a rózsabimbók is megcsodálnának, ha látnának téged.”

A csiszolt keretű fényes tükrei is hízelegtek neki: „Olyan szép vagy, hogy szinte káprázunk tőled. Még a fehérselyemgyapjas kis báránykák is megállnának, hogy bámuljanak.” A törpécskék dajkája is biztatta: „Ragyogsz Ezüstke, mint sötét égen a holdvilág. Ezentúl minden mesém csak rólad szólni. Te leszel valamennyinek a hősnője.”

Ő boldogan hallgatta édesanyja szavát, a tükrei hízelgését, a dajkája meséit. Így élt ragyogó, bűbájos, szép kis mesepalotában. Egyebet sem tett csak a csillogó, villogó tükreiben nézegette magát. Rózsavízben mosakodott, hogy illatos legyen, kefélgette a haját, hogy szebben ragyogjon és örült a sok szép mesének, melyek mind őróla szóltak. Közben pedig elszáguldott az idő. Ezüstke nőtt, fejlődött. Egyre nagyobb lett és egy nap azt vette észre, hogy már nem fér édesanyjának, Pirinyó hercegnőcskének az ölébe és a törpécske dajkája sem tudja többé két karjába venni. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy amint így nőtt, fejlődött, nem fért be többé a gyönyörűséges szép kis mesepalotába és kint kellett maradnia. Ezüstke egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egyedül van. De nem ijedt meg, hanem neki vágott az útnak.

 

„No, most hadd lássa meg mindenki, hogy milyen szép vagyok”, mondta büszkén és nagyhangosan. Ment sietve a rózsabimbók elé. „Nézzétek, milyen ezüstös a hajam, akár a holdvilág fénye. Ugyan mondjátok, láttatok már szebb leányt nálam?”, kérdezte dicsekedve. De a rózsabimbók összenevettek. „Nicsak, hogyan henceg a kis szerénytelen.” Aztán így feleltek: „Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de minekünk bizony nem, azt elhiheted.” „Akkor nem is kelletek nekem!”, felelte haragosan Ezüstke és gyorsan tovább ment.

 

Messziről halk bégetést hallott. Ettől jókedvű lett. Mindjárt tudta, hogy a fehérselyemgyapjas báránykák közelednek. Eléjük sietett. Várta, hogy megállnak-e majd előtte, megbámulják-e? De bizony azok észre sem vették, csak tovább mentek. „Oh, hát észre sem vesztek?”, szólította meg őket. „Hát nem én vagyok a legszebb a világon?” A báránykák elbégették magukat. „Bizony nem!” „Hát ki?”, nézett nagyot Ezüstke. „Mondjátok meg, ki szebb, mi szebb nálam a világon?” „Menj és keresd meg nyitott szemekkel.”, bégették a kis bárányok. „De hiszen Pirinyó hercegnőcske édesanyám mondta, a tükreim is azt hízelegték, a dajkám meséi is mind rólam szóltak.”, álmélkodott Ezüstke. A fehérselyemgyapjas báránykák mind bégetni kezdtek. „Igen, persze tudjuk, hogy így van. Legszebb vagy az édesanyád szemében, a palotád tükrében, a dajkád meséjében, de idekint bizony nem.”

 

„Oh, Istenem!”, sóhajtott Ezüstke. „Mit ér most már az élet.” Bús könnyek hulltak két szeméből és lefolytak a földre. Ő utánuk hajolt, hogy feltörölje. S ekkor hirtelen felkiáltott meglepetésében. Puha, selymes, illatos zöld szálakat érintett a keze. A tiszta, harmatos, friss gyeppázsit volt, mely csak úgy ragyogott az ő könnyeitől. „Milyen szép és milyen szerény vagy.”, nyílt nagyra Ezüstke szeme csodálkozva. „Megengeded, hogy rád tapossak? A zöld pázsit csöndesen sóhajtott. „Hát mit tegyek? Hidd el, boldog vagyok, ha egyszer valaki észrevesz, meglátja harmatkönnyeimet és megszán engem. Bizony én már megszoktam, hogy könyörtelenül rám tiporjanak.” Ezüstke szánakozva nézte. „Pedig milyen szép vagy. Arra teremtődtél, hogy csodáljanak, akárcsak engem.” De a selymes fűszálak halkan így szóltak. „Nem, édes kis Ezüstke! Rosszul tudod te ezt! Mindenki azért teremtődött, hogy másoknak szolgálatot tegyen. Pirinyó hercegnőcske anyád csak csókolt,  tükreid csak hízelegtek, törpe dajkácskád csak mesélt neked, De idekint
másképp van az. Lásd a fényes holdsugár, mely éppen olyan ezüstöt, mint a te hajad és másoknak világítja be az utat. Nézd csak a Napot, mely a világ legragyogóbb csodája, hogyan szolgál valamennyiünket. A rózsabimbók, melyeket láttál, illatot adnak, gyönyörködtetnek. És nézzél csak fel a magasba.” Ezüstke felpillantott. Éppen akkor bújt elő egy gyönyörűséges gyémánt csillagocska az égen. Felkiáltott örömében. „Oh, de gyönyörű, jaj de fényes, hogyan ragyog! Azt hiszem ez a kis csillag a legszebb az égen.” De alighogy ezt kimondta, máris újabb csillagocska gyúlt ki, amely éppen úgy ragyogott, mit az előbbi. „Nicsak”, csodálkozott nagyot, „hát kettő is van belőle!” De mire ismét felnézett, már egy harmadikat is látott. És így egymásután jöttek a többiek. Mind egyformán ragyogtak, mind egyformán világítottak. Zavartan nézett le Ezüstke a selymes fűszálakra, melyek ránevettek. „Nem tudnál-e különbséget tenni köztük?” „Bizony, nem.”, vallotta be Ezüstke. „Mind egyformán ragyog, mindnek egyformán ezüstös a fénye.” A zöld fűszálak megint zizegtek, suttogtak, mintha hangjuk lenne. „Lásd, és azért mégsem jut eszébe egynek sem azt hinni, hogy ő a legszebb. Mind megelégedett, mint boldog és mind megfér azon a kicsiny helyen, mely neki jutott. Egy sem siránkozik azon, hogy miért is van a világon, ha nem ő a legszebb. Látod, látod Ezüstke, hogy te milyen dőre vagy! Azt képzelted, hogy csak úgy érdemes élni, ha egymagadban pompázhatsz, egymagadban ragyoghatsz. Belátod már, hogy helytelenül gondolkoztál, hogy nem volt igazad?” „Igen.” rebegte csendesen Ezüstke „Belátom, hogy csak a kis mesepalotában voltam a legszebb.” „És most már azt is tudod, hogy idekint sokan vagyunk és mindegyikünk számára csak egy kicsike hely juthat, körülbelül akkora, mint amelyen elfér egy csillagocska.”